A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-26 / 39. szám
éppen szívderítő helyzetben leledző vasút gondjai részint a műszaki beruházások elmaradásának, részint pedig az utazóközönség kulturálatlanságának számlájára írandó. Az elemzést igénylő problémák közül elsősorban a járműpark elöregedése, a rendező-pályaudvarok és csomópontok technikai elavulása, a járműjavításnál és pályafenntartásnál mutatkozó kapacitáshiány említendő. De nem csupán ez! A vasút megszűnt vonzó pálya lenni. Az utóbbi tíz esztendőben jelentősen csökkent az ott dolgozók létszáma, aminek a vasút munkaerőt vonzó és megtartó képességének leértékelődése az elsődleges oka. A vasút akkor lenne versenyképes az ország egyéb vállalataival, ha dolgozóinak jó, vagy a más vállalatoknál jobb feltételeket tudna nyújtani. Csakhogy a folytonos munkarendben dolgozó vasutasok munkafeltételei és munkakörülményei az általánosnál jóval kedvezőtlenebbek. A vasutasok szakszervezetének adataiból az is kiderül, hogy például a fontosabb csomóm m im maradványokat, szanaszét heverő üvegeket találtam A vécé is minősíthetetlenül nezett ki . . . Mindmáig nem tudom, hogy ez a vonat vajon mennyire tisztán indulhatott el ig>óro: aznap oé'utan kettőkor, ce a fővárosi pályaudvarra disznóólként érkézért. Ha mar kint jártam a bratislavai nagyállomáson, akkor puszta kíváncsiságból végigjártam a 22 óra 25 perckor induló kassa (KoSice gyors vagonjait is. igaz nem voltak patyotattiszták de elfogadható sz rrter- várták utasaikat Kár viszont — ugyancsak puszta kíváncsiságból —. hogy nem mentem el a szerelvény veoállomá-S3 Te A fentiekből nyilvánvaló, hogy a nem pontokon és rendező-pályaudvarokon dolgozók zöme havonta átlagosan félszáznál is több túlórát teljesít, ami mindenképpen a pihenőnapok rovására megy. E kedvezőtlen jelenségek, a munkaerőért folytatott egyre reménytelenebb verseny el-eltorzítja a vasúton belüli jövedelemarányokat is. A vasút ugyanis kénytelen a munkaerőhiányban szenvedő kulcsfontosságú munkakörök dolgozóinak ösztönzésére fordítani korlátozott bérnövelési lehetőségeit. Igaz, így átmenetileg stabilizálni tudja az ott dolgozókat, más munkakörökben viszont a helyzet kiéleződik — aminek mind az utas- mind a teherforgalom előbb-utóbb a kárát látja. Illusztrálásképpen csak egy példát említek a sok közül: a sarusok körében fennálló létszámhiány miatt, az egy sarus által felügyelhető vágányszámokat általában a kétszeresére kellett emelni, ami akarvaakaratlanul másfélszeresére növelte a szerelvények gurításának idejét. Hasonlóképpen gondot jelent a kocsirendezők vagy a pályaudvari váltókezelők megfelelő létszámának biztosítása. Befejezésképpen joggal merül fel a kérdés: várható-e, hogy eljön az az idő, amikor ismét rang lesz vasutasnak lenni? Nos, különböző beosztású vasutasokkal beszélgetve szinte refrénszerüen tért viszsza az a gondolat, hogy a pénzhiány és a napi problémák merő felpanaszoiásától még nem fog jobban menni a vasút. A „kék hadsereg" vezerei és sorkatonai egyre inkább tudatosítják, hogy a régi reflexek alapján az új gondokra, az új kérdésekre nem lehet válaszolni; hogy a lehetőségeket nem elég keresni, hanem meg is keil teremteni őket. Hogy a sínek jó talpfáké kerüljenek es helyes irányba haladjanak. Ettől peog a vasutasok tekintélye, megbecsülése is mindenképpen helyreáll majd. MIKLÓSI PETER Fotc Gyökeres EGY NŐ, AKI NEMCSAK A LÉLEK TENGERÉT JÁRJA.. — Félrevezető a cím — mondaná máris Nacfa Lovichová, a pezinoki ideg- és elmegyógyintézet pszichológusa. És mintha hallanám a magyarázatát is. — Ha a tudatot valamilyen oknál fogva a tengerhez hasonlítanánk, talán csak azért tennénk, hogy érzékeltessük a kiterjedését. Viszont akkor hozzá kellene tenni, hogy ez a tenger — jobb kifejezés híján — parttalan. A feltételezések és képzelődések helyett vegyük a tényeket: Dr. Nacfa Lovichová, aki hivatásból ennek az örökké változó, háborgó, számtalan hangon szólaló, ezer színben játszó „tengernek", az emberi léleknek a feltérképezésére vállalkozott jó évtizede már, s végzi ezt ma is nap mint nap, — mindamellett tengeri sportvitorlázó kormányos képesítéssel, vagy ha úgy tetszik, tengeri vitorlás hajó vezetésére jogosító „hajtásival" is rendelkezik. (Rajta kívül csupán egyetlen hölgy büszkélkedhet még Szlovákiában ezzel a jogosítvánnyal.) — Mire kíváncsi — kérdez ő. Azt mondom, hogy a nehezebbjére. — Akkor az emberekről fogunk beszélni — és ezt most fáradtan mondja. — Hogyhogy?! — nyúlik meg az ábrázatom. — És a tenger? Hát nem az a nehezebbik?! — Nehogy azt higgye, hogy nem aggódom, amikor a vitorlás orra elől lassan a homályba veszik a part. Térdemre fektetem a füzetemet, de lám, ö sürget, hogy várja a kérdéseket, ha netán előre elkészítettem egynéhányat, és ha úgy van, olvassam bátran magyarul. Ugyanis ő is tud úgy magyarul, mint én szlovákul. — Jó — szalad a mosoly az arcomba és próbára tesszük egymás nyelvtudását. 1. — Kezdjük mesével. Ha az élétet újra kellene kezdeni, s ha ismét a pszichológusi hivatást választaná, feltételként milyen három kikötése lenne? 2. — Az előbbi kérdésből fakadóan: Hogyan festene a világ, ha azt egy pszichológus teremtené ? 3. — Ma láttam egy egyenruhát viselő hölgyet. Kapitányi rangja volt. És azonkívül kezében két megtömött bevásárlószatyor. Ezt a képet egy psichológusnő hogy elemezné? 4. — Milyen világban élünk tehát? 5. — És: milyen is volt a pszichológusnő gyermekkora ? Azt válaszolja, hogy a kérdéseim nagyon provokatívak. Mintha csak ö találta volna ki őket?! Mint a csőre töltött fegyver? — kérdezem még magamban, de taktikusan hallgatok. Bvégre, hogyan csináljam, ha egy lélekbelátó emberrel ülök szemközt ? Majd csak kiugrik a nyuszi a bokorból — várok hát türelmesen. s vélem e pillanatban: hallgatni arany. És persze lehet kínos. 1. — Ha az ember elégedett akar lenni, jobb ha minél kevesebb kikötéssel kezdi. Legyen hát a kikötések száma egy: Természetesen azt szeretném, hogy minél többet el tudjak érni a munkámban. Emberéletekről van szó. S mert lelki betegek mindig is voltak, vannak és lesznek, azért az értük tevők mindig is azt fogják érezni, hogy még nem egészen ők a helyzet urai. A továbbma gyarazás már frázis-gyanús lenne. 2. — Ne várjuk a pszichológustól a világ újrateremtését. Annak olyannak kell lennie, hogy az embert szűnni nem akaróan cselekvés és gondolkodás elé állítsa, adja meg a lehetőséget a megmérettetésre. Gondoljuk csak el: Milyen elvárással fordulna egy naplopó a világot újrateremtő pszichológushoz ? A „problémában" világ nem egészséges embernek való. A pszichológus a csodatevésekkel már akkor is elégedett lenne, ha elérhetné azt, hogy az emberek merjék saját magukat vállalni. Ez lenne egy láncreakció első szeme: Megismerted már magadat?! Mert valahogyan kevesen tudják önmagukat adni. 3. — Sok mindent jelenthet. A bírálaton túl például azt is, hogy csodálatos a nő teherbírása. De ez disszonáns akkord. Csodálatosabb az anyuka két-három gyerekével. Erre meg azt mondja valaki: középkor. 4. — Ezt a kérdést le kell lőni. Ha kellemetlen dolgok érintenek szidjuk, ha kellemesek dicsérjük. Egy azonban perdöntő: Magunk alakítjuk! De vigyázat — mások számára is! 5. — A háttérben végtelen szülői szeretet. Megismételhetetlen. Egyszer élhető — sajnos szószerint is. És miért lett éppen lélekbúvár — faggatom tovább anyanyelvemen. — Talán a kapott szeretet szülte azt a romantikus érzést, töltetet, amellyel nem egy kezdő egyetemista indult el rajtam kívül is a pszichológusi hivatás felé — az emberiség megváltásának titkos céljával. Aztán a pofonok vagy megedzik, vagy legyőzik az embert. És a pszichológus legyen edzett ember. — Annak az alkalmazkodóképességnek az elsajátítása, melyből nem fakad a kisebbrendűségi érzés kesernyés ize alázatot és szerénységet parancsol az emberre, s teszi érthetőbbé társaink cselekvéseit. A férjem például azt mondta, hogy el kell végeznem a tengeri vitorlázás tanfolyamát. Mert akkor ö minek épitett egy tengeri vitorlást, ha a családja nem követi őt az útjain? Ö ugyanis munkája mellett tengeri sportvitorlázó. — Élvonalbeli — teszem hozzá. Bólint. — A szabadságot mindig vizen töltjük. A férjem vitt el Lengyelországba egy tanfolyamra. Aztán magasabb képesítésre ösztökélt. Mint kormányos Prágában vizsgáztam a Tengeri Vitorlázás Tanácsa előtt. Ez testnevelési szerveink Központi Bizottságának egy sejtje. Az első vihart a Balti-tengeren abszolváltam. Iszonyatosan rettegtem. A férjem meg elemében volt. Az ö kisugárzása kellett ahhoz, hogy kibírjam. Most már velünk járnak a gyermekeink is. Öt- és tízévesek. Most ők várják tőlem azt az előbb indított sugárzást. És már felszabadultan beszél. Én meg azon gondolkodom, vajon tudja-e, hogy van benne egy embertársait féltő és ápoló szere tét, ami az ő igazi pajzsa. Amelyet védöleg más fölé is emel. Az élet bármely tengerén. POOR JÓZSEF 13
