A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-11 / 37. szám
ft 4 Jó kaszanyéllel könnyebben megy a munka (Bény — Bírta) Faragószéken, vonókéssel dolgozó férfi Köbölkúton (Gbelce) ■ PRRRGOtZSIM ESZHÖZnVáKÉSZITES Sorozatunk eddigi részeiben a konkrét fatermékeket mutattuk be, elsősorban megmunkálásuk foka szerint csoportosítva őket, bár rendeltetésüket, funkciójukat sem hagyhattuk figyelmen kívül. Most, hogy elérkeztünk a különféle fából készült kéziszerszámokhoz, szót kell ejtenünk e termékek nyeléről, anyagának kiválasztásáról, elkészítése módjáról, s ez utóbbival kapcsolatban egy sajátos munkaeszközről, a faragószékről is. Gondosan kellett ügyelni a fenti szempontokra is. hiszen a jól megválasztott, kellő görbületű, „jó fogású" eszköznyéllel fele annyira nehéz a munka — tartja a parasztember, és akinek már volt a kezében gondatlanul megválasztott nyelű lapát vagy ásó, az minden bizonnyal igazat ad neki. Fában gazdag vidékeken külön specialistái fejlődtek ki a faszerszámkészítésnek. Itt gyakran egész falvak szakosodtak e termékek gyártására (sőt. még a családon belül is kialakult bizonyos ésszerű munkamegosztás), amiket aztán házalva, ill. vásárokon értékesítettek messze földön. Vajkai Aurél kutatásaiból tudjuk, hog y a dunántúli Bakonybél is ilyen híres faragóközpont volt, ahol még 1942-ben is húsz embert foglalkoztató kisipari vállalkozás működött. Ez a munka tehát itt iparszerűvé fejlődött és bizonyos tekintélyt is biztosított a benne dolgozóknak. Az egészen más néprajzi összetételű szomszédos Szentgálon viszont csak a legszegényebb réteg foglalkozott ezzel a munkával. Igaz, telente több ezer (!) kaszanyelet is elkészítettek, de ebből éppen hogy meg tudtak élni. (Elképzelhetjük akkor, hogy milyen mennyiségben gyárthatták termékeiket az arra szakosodott bakonybéliekl). „Szentgálon a nemzetes úr lenézte a faragó embert, Bakonybélen a faragó ember a földmíves parasztot." Ha vidékeinken valamelyik szerszámkészítő központ feldolgozására vállalkoznának (Szanyi Mária az előző számban megjelent írásában már említette, hogy többek között a Zobor-vidéken, Szilicén és Ájban is működtek ilyen faeszközkészítő központok), akkor a munkafolyamat és értékesítés módja aprólékos feldolgozásán túlmenően e réteg társadalmi helyzetével, megítélésével, öntudatával is behatóan kell majd foglalkozni! A Kisalföldet évszázadokon keresztül elsősorban vándor szlovák faeszközárusok látták el termékeikkel, végigszekerezték a vidéket, vagy a szegényebb réteg asszonyai hátukon cipelve házaltak a portékával és pénzért adták, ill. terményekért cserélték. Az eszközök különböző típusainak az elterjedéséből utólag is rekonstruálható e vándorkereskedők eladó körútjainak vonala (Gunda Bélának például a hajlított kávás gereblyék Garam menti elterjedéséből sikerült ilyen, többé-kevésbé ma is helytálló következtetésket levonnia a negyvenes években.) A jóval fátlanabb Kisalföld falvaiban is akadt azonban egy-egy faragó ember, aki a speciálisabb szaktudást igénylő famunkákat elvégezte. Mindamellett minden parasztgazdaságban megtalálhatóak voltak azok az egyszerű famegmunkáló eszközök (balta, véső. vonókés stb.) amelyek segítségével a komolyabb szaktudást nem igénylő munkákat, javításokat a parasztember maga is elvégezhette. A satuszerű, rögzítő funkciót betöltő faragószék (vonószék, faragópad, fejes kigyelme stb.) is megtalálható volt csaknem minden portán. Segítségével elsősorban a különféle keményfa hajtásokból gondosan kiválasztott eszköznyeleket faragta simára a parasztember. A faragószék, római előzmények nyomán a középkor folyamán alakulhatott ki (első ábrázolását Jan Ámos Komensky: Orbis pictus című művéből ismerjük, 1685-ből), s a modern gyalupad bevezetéséig, egész a 18. századig az asztalosműhelyekben is használatos volt. Később a paraszti használatba szorult vissza, ahol hellyel-közzel, így felvételeink készítési helyén, Köbölkúton (Gbelce), elsősorban szőlőkaró faragásakor, még ma is alkalmazzák. Liszka József (A szerző felvételei)