A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-11 / 37. szám
A gróf kedves és figyelmes, bár kicsit bohém volt. Az asszonyságot elhalmozta bókjaival, ajándékaival, egy alkalommal alig lehetett őt lebeszélni, mindenáron Velencébe akart utazni nászútra. Az asszonyság elvi kifogást nem is igen talált, a dolog gyakodati kivitelezésében kételkedett: — Ej, ej, gróf úr, hát hogy gondolja? Nászútra menjek egy koporsóval? Bolondokházába zárnának! De hova is gondol! Kikocsikáznánk városnézésre éjjel ? Merthogy Ön csak éjjel egy és három között életképes. Higgye el, a legjobb nekünk, ha szép csendben itthon maradunk és megtartjuk a titkainkat magunknak. Egy este azonban nagyon megváltozott az asszonyság. Zavart és ideges volt, háromszor egymás után törölte meg a koporsó gyöngyöző oldalát, amíg meg mert szólalni. — Gróf úr — kezdett neki végül is, —, gróf úr, holnapra, ha lehetne, holnap estére szabadot kérnék. Ne haragudjon, nagyon, nagyon fontos elintéznivalóm akadt, ledolgozom', majd ledolgozom máskor. Elviszek, két napra való munkát viszek, hogy a gróf úr ne veszítsen semmit, én nem is tudom ... jaj. én nem gondoltam, hogy... — és zavarában harmadszor ütötte főbe a szegény bódult denevért. A másnap lázas türelmetlenségben telt el. Sehogy sem tudott odafigyelni a munkájára, a hatalmas lábszárcsontot, amellyel a természet a grófot megáldotta, már negyedszer tisztította végig, de mindig csak az egyik - oldalát. Letette, térült-fordult, meglátta a koszos oldalt, sóhajtozott és kezdte elölről az egészet. Az este az asszonyságot egy délceg úr társaságában lelte. Az asszonyságra rá se lehetett ismerni: vidám volt, pajkos gödröcskék játszottak az arca két oldalán, s a szeme, a szeme kifejezetten izgató volt. Egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy vacsora után a délceg úr megfogta az asszonyság kezét, s ő nem tiltakozott. Másnap félve várta az estét. Bűntudattal nyitott be a kriptába, de a hűvös levegő, a szétfolyó fény megnyugtatta. Nagy buzgalommal tett-vett a köveken, még a koporsóközt is felsöpörte, amit eddig még egy alkalommal sem tett meg. Rossz érzése újra feltámadt, amikor látta, hogy a márványlap, amelyre a gróf a munkát szokta kikészíteni, üres. — Akkor mennék is, gróf úr — szólalt meg. Rossz érzéssel hagyta el a kriptát, s odakint a kavargó sötétség csak fokozta benne a félelmet. A délceg urat másnap egy utcasarkon halva találták. A hátából egy. a gróf címerével ékesített nyelű kés állt ki. Az asszonyság, mikor meghallotta a hírt, csak egy szót szólt: — A gróf... — sikoltott fel és összeesett. A rendőrök körbefogták a hármas parcellát. Hatalmas, véres nyomokvezettek a grófi kripta felé. A kripta körül fagyos hideg volt. A nyomok eltűntek a hatalmas, málló ajtó alatt. Beléptek, a kriptában vaksötét volt. Az egyik rendőr lámpát húzott elő. A nyomok világosan a harmadik koporsóhoz vezettek. A szarkofág vértócsában állt. A rendőrök megdöbbentek. A márványlapon, a koporsó mellett, egy levél feküdt. „Ég Önnel, asszonyom." — állt a grófi címer alatt. A kripta félelmetes volt, mintha egy rémmeséböl varázsolták volna elő. Két rendőr a koporsóhoz lépett, egy harmadik kibiztosította a fegyverét. Felemelték a koporsó fedelét. Üres volt és vakítóan tiszta; csak egy elárvult pók szőtte esúfondárosan a hálóját az egyik sarokban. Fotó: Gyökeres György JAROSLAV VRCHLICKY A versek közlésével a 75 éve elhunyt kiváló cseh költőre emlékezünk Megyünk együtt Pillanat Megyünk együtt, utunk mélyre, messze húz. E pillanatban most a csillagok Én az élet szikláján, Prometheus, a vizek mélyére sietnek. te pedig az égbolt vagy a szírt fölött. remeg és férfi-ölben felragyog beborítod enyhítőn a szenvedőt fénye a sok-sok női testnek. Én rossz sajka, te világítótorony, sziklák közt ezüstcsengésű a forrás. én gödör, te madár égi ormokon. a fülemülék torkából busongás: Bánatom vad keselyűje mart belém, szakadékból végsőt kiáltottam én. szomorú énekek peregnek. hangom panasszal és daccal volt tele, Nagy vizek partja álmodoztát el. meteorként hulltál életembe te. csillagragyogás leng a nádon. Mind elűzted mellőlem az árnyakat. a messzi menny sorsomért nem perel. bűnöm mélye fölött feltámadt a nap. nem sejdíthetem zuhanásom. Én egy csöppre vágytam — tenger elborít, csak azt tudom, madárral zeng a lelkem. egy sugárra vágytam — fényözön vákít. tenger, virág s nők remegése bennem. dühöt vetek, aratok bocsánatot. Mik nekem a harcok, álmok és dalok, aggodalmaim és jó reményeim szerelmem szíved-rengette mélyein ? s hogy ölelni s érezni vágyom! KORMOS ISTVÁN FORDÍTÁSA Tudod, a kondor hogy alszik ? Fellegek * villám-forrásában úszva fenn lebeg, fény vereti, szél meg eső tépi fenn, Útközben maga-szárnyán ringatózva úgy pihen. Olvastam valaha — még mint diák — Te vagy az én szárnyam! Nap felé megyek, magam szárnyán én is megpihenhetek. egy régi kínai költő dalát rontó villám tüze villog toliamon. Idegen szálláson volt egymaga; Te röpítsz, nem szabad hát hullanom. és padlóján a hold fehér hava. RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA S ahogy tűnődött néma fekhelyén, némán ragyogott mellette a fény. Szívem mélyén S szobára, tájra oly nagy csend borúit, hogy a költő bús szíve elszorú/t. mindig ... Évek múlva megszálltam valahol útközben. Kint erdő, vad és komor. Szívem mélyén mindig szerelem dalol, nélküle életem őszi kopár fa. Mintha virágra, lányok ajkára vágyom, ha bennem a dalnak árja forr. S a hold egyszerre szobámba sütött, s a régi dal megint szíven ütött. Rettenetes volt az az árvaság. Akkor értettem meg költőm dalát Mit megéltem, minden fájó volt s komor. míg nem ismertelek, ábránd leánya, most vígan repesek, mint a madár, ha hajnal hasadtán a napnak udvarol. Magány vett körül, idegen szoba; és a padlón a hold fehér hava. A ház, az erdő s néma fekhelyem Dalom halántékod bársonyán égett, mirtuszt dallal fontam hosszú hajadba, hajnalig dallal csókoltalak téged. némán ragyogott s hallgatott velem. S megéreztem, míg a fény ellepett, lassan hogy hat át szellem szellemet. Együtt megyünk most már, s bárha alkonyul. Hogy népek, puszták s tengerek felett szemed pilláit könnyed ne áztassa — szivem mélyén mindig szerelem dalol. varázs hogy köthet össze lelkeket. A költőnek rég nem volt nyoma sem, GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA de szive sebét érezte szívem. Közös jajt sírt, közös, könnyes beszéd. S megszorítottam elporladt kezét. SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA 15
