A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-11 / 37. szám
CSÁKY PÁL PUltCM TÖRTÉHET A temető kint volt a város szélén. Parcelláit sűrűn koszorúba fogta évszázados fáinak bő koronája. Hajnalonként messzehangzó madárdal árasztotta el a környéket. A temetőben reggel nyolc felé indult meg az élet. Öreg nénikék jöttek, kicserélték a megzőldült vizet a nagy potrohú befóttesüvegekben, átrendezték a megfonnyadt csokrokat a márványlapokról lesöpörték a faleveleket. A parcellák közötti széles utakon kutyák kóboroltak, s miután megtisztelték egy-egy fa törzsét, gyors vakkantással futottak tovább. Egy reggel az egyik fa törzsén hatalmas fémtábla jelent meg. Senki nem tudta, hogyan, ki által került oda. A felirata is szokatlan volt: „Bejárónőt felveszek, mindennemű munka elvégzésére. Munkaidő éjjel 1-től 3-ig. Igényes vagyok! (Bőkezű is!) Gróf R, III. parcella, 57. számú kripta." Az emberek csodálkozva álltak meg a tábla előtt, elolvasták, aztán nevetve legyintettek: valaki gúnyt űz a jámbor látogatókból. Mosolyogva folytatták sétájukat. Délután három óra tájt fekete rongyokba burkolózott asszonyság lépett be a temető kapuján. Megállt a tábla előtt és még egyszer elolvasta a hirdetést. Bólintott és megindult a hármas parcella felé. Nem kellett sokáig keresgélnie, hamar megtalálta a kriptát. A kripta nagyon rossz állapotban volt, oldaláról nagy darabokban málladozott a vakolat, ajtaja alá vastag sávot húzott a lepergő rozsda. Két oldalán egy-egy jegenye rugaszkodott hivalkodón az ég felé. Az aszszonyság lélegzett egy mélyet és megragadta az óriási kilincset. A hatalmas ajtó szinte magától nyílt ki. Hideg dohszag csapta meg az arcát. Belépett, körülfogta a sötétség. A sarokban megmozdult valami, úgy érezte, a félelem Szétfeszíti az agyát. Eltartott néhány percig, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez. A kriptában tűrhető rend uralkodott. Bal oldalán, szép egymásutánban sorakoztak a kőkoporsók, a jobb oldal üres volt, csak egy rongyos denevér csüngött bódult félálomban a mennyezetről. Hamar megtalálta a gróf szarkofágját. A harmadik volt a sorban, szép. gazdag ornamentikával díszített koporsó. Megtapogatta az oldalát: — Itt vagyok, gróf úr! — szólt. A vastag márvány tompán visszhangzott. Néhány pillanatig még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta a választ. A kriptában azonban csend volt, semmi sem mozdult. — Gróf úr, akkor majd munkaidőben viszszajövők — szólalt meg, miután nem bírta kivárni a feleletet. — Éjjel egyre — fejezte még be, aztán megfordult és kilépett az ajtón. Odakint furcsán üresnek érezte a levegőt, hiányzott a kripta hűvös nyugalma. — Elintézem a gróf úrnál, hogy engem is ide temessenek — mormolta maga elé. — Jó ember a gróf úr, biztosan megengedi. Éjjel egykor újból ott állt a vasajtó előtt. A széles rozsdacsík fölött halvány világosság szűrődött ki a kriptából. Már várnak, gondolta jólesően és benyitott. A kellemes, hűvös levegőben leheletfinom fény remegett, meg nem tudta volna mondani, honnan származik. Körülnézett, délután óta semmi sem változott. Még a bamba denevér is ugyanott lógott, ahol délután. Csak mikor közelebb lépett a szarkofághoz, vette észre, hogy néhány dolog már ki van készítve számára. A koporsó melletti kis márványlapon egy halotti ing, egy fekete csokomyakkendö, egy pár ünnepi cipő és egy csaknem teljesen ép felső állkapocs hevert. Közelebb hajolt, megvizsgálta őket: az ing nyakán háromszáz éves piszokcsík, a csokomyakkendö poros, gyűrött volt, a cipők koszosak, sárosak, az állkapocs erősen elhanyagolt. Rosszallóan rázta meg a fejét: — Már éppen ideje volt, gróf úr, már éppen ideje! — szólt a szarkofághoz. Előhúzta a táskáját és szép óvatosan belerakta a dolgokat. Az állkapocs alatt egy cetlit talált, a felső sarokban a gróf címerével. A lapon ugyanazzal a jellegzetes írással, amit a táblán látott, ez a szöveg: „Remélem, nem csalódom magában. Utólag fizetek. Gróf R." Elmosolyodott. — Legyen nyugodt, gróf úr, olyan lesz, mint az új — szólalt meg hangosan és sarkon fordult. A másnap ráment a tisztításra. Délelőtt az inget mosta, keményítette ki, a csokomyakkendöt tisztította. A cipőkkel viszonylag hamar elkészült, az állkapocs rendbehozatala viszont egész délután megtartott. Először langyos szappanos vízzel mosta le, utána fél órát olajos petróleumban áztatta, majd konzerválta, kifényesítette az egészet. Csak mikor már készen volt, vette észre, hogy egy fog kiesett belőle. Bántotta a dolog, a fogat külön megtisztította, kifényesítette és becsomagolta a többi közé. Este nyolctól már türelmetlenül várta az éjfélt. Öt perccel egy óra előtt ért az ajtóhoz. Látta a melegen vibráló fényt, jó érzés fogta el. Odabent kirakott mindent a márványlapra, mint régen a férjének az ebédet, aratáskor a tarlón. Tetszelegve vette kézbe az inget: — Ezt nézze, gróf úr, meglátja, menynyire másként érzi majd magát ebben — mutatta a szarkofág felé a vakító ingnyakat. — Ezek a cipők meg olyan puhák és könnyűek lettek, hogy öröm lesz bennük járni, meglátja. — Gróf úr — szólalt meg kis szünet után, hangjában már megjelent a szorongás —, hanem az a fog, gróf úr, kiesett, úgy vigyáztam rá. mégis kiesett. Gondoltam, megcsináltatom, gróf úr, csak előtte meg akartam kérdezni magát. Holnapra meghozom — ígérte a szarkofágnak. Semmi jel nem mutatta a gróf véleményét. Az állkapcsot és a fogat visszatette a táskába és elköszönt: — Hát akkor holnap, gróf úr — és sarkon fordult. Másnap a legjobb fogorvossal csináltatta meg a fogat. Éjjel a szarkofág mellett, néhány újabb tárgy és egy levél várta. „Köszönöm, hogy nem csalódtam Önben — szólt a levél —, hálám jeléül fogadja el tőlem ezt a csekélységet" — és egy arany karperec hullott pengő villanással a köpadlóra. — De gróf úr — szólalt meg félelemmel vegyes örömmel —, ezt nem szabad, ezt nem lehet, hova gondol — simította le szégyenlősen a szoknyáját maga körül. A kriptában csak a csend sommázta a gróf véleményét. — Hát nem bánom — szólalt meg vonakodva. — De ez aztán az utolsó eset legyen, az első és egyben az utolsó, különben felmondok — fenyegette meg huncutul a szarkofágot. Összepakolt és elindult hazafelé. A másnap délelőtt egy vállcsont pucolásával telt el. A két Ízületen látszott, jócskán megkínozta őket a reuma, de a súrolópor minden nyomot eltüntetett róluk. Dél körül elégedetten emelte maga elé a tagbaszakadt csontot, no, gróf úr, gondolta, ha én minden tagját igy kiszidolozom, úgy megifjodik, hogy no... Délután egy grófi alsónadrágot kellett befoltoznia. Kiváló anyag volt valamikor, meg kell adni, régi villogásából még ma is mutatott valamit, de az idő már erősen megviselte. Különösen a grófi monogram körül volt rozoga állapotban, kész művészet volt helyrehozni, de végül is nagyon szépen sikerült. Megfelelő tisztítószerrel még a grófi címer is visszakapott valamit régi fényéből. Este a márványasztalon egy boríték és egy hatalmas csokor rózsa várta. „Maga olyan jó hozzám, hogy ilyen még az anyám sem volt" —• olvasta a gróf meghatódott sorait, „nagyon, de nagyon hálás vagyok Önnek ezért. Hódolatom jeléül fogadja el, kérem, ezt a csokrot." — Ejnye, gróf úr, már megint — szólalt meg. Rosszalló felhangot akart ráerőltetni a hangjára* de sehogy sem sikerült. — Én ide házvezetőnőnek szegődtem, nem primadonnának! A következő hetekben a gróf egyre kedvesebb és figyelmesebb lett. Egyszer aztán az asszonyság megtalálta a levélben, amitől már régóta tartott: „Asszonyom, én kimondhatatlanul tisztelem Önt. Kedvessége és irántam való figyelmessége kimeríthetetlen. Asszonyom, én szeretem Önt. Boldog lennék, ha örökké velem maradna." Boldog hónapok következtek. Az asszonyság mámorosán tisztította a csontokat, mosott, vasalt, csevegett a gróffal, a kriptában töltött időt négy-öt órára is felemelte, nappal is sűrűn tett-vett a környéken, a hármas parcella arculata teljesen megváltozott. Még a kutyák is tisztelettel vágtattak rajta keresztül, s eszükbe nem jutott volna, hogy valamelyik tekintélyes fa törzsénél akár egy pillanatra is megálljának. 14