A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-11 / 37. szám
Raum KCRMDMK A művészpályák általában nem mesebeliek. A vérbeli művészek sem azok. Vanek Imre keramikusművész alakjában, habitusában a vérbeliség ellenére is ott bujkál valamilyen meseszerű vonás. Méghozzá több is egyszerre: személyében a „legkisebb fiú" küzdelmek árán megszerzett diadalma ugyanúgy jelen van, mint a jóságos nagyapó csendes bölcsessége, a varázsló titokzatos képessége, vagy az állatokkal, fákkal, virágokkal beszélni tudó mesefigura minden csodálatra méltó tulajdonsága. Olyan ember ő, aki soha, semmilyen körülmények között nem léphet cimboraságra semmiféle gonosszal, mert bár álomvilágban alkot, tudja, hogy saját küldetésének megvalósítása azon múlik, megérti-e az embereket vagy sem, s az emberek megértik-e őt Vanek Imre személyéből és művészetéből teljes tisztasággal árad a környező világ megértésének szenvedélye — ezáltal pedig a világ jobbításának képessége is. De hát hogyan, mily módon teheti jobbá a világot egy keramikus? Művével aligha lehet betegségeket gyógyítani, vagy mást ne mondjak — küzdeni sem lehet a bürokrácia ellen. A mű tehát számtalan rossz megváltoztatására képtelen intézmény, a nagybetűs Rendben mégis elsődleges a szerepe, hiszen nélküle ... Hogyan is lenne nélküle? Képzeljünk el egy tenyérnyi oázist a kövekből, téglákból, aszfaltból, betonból az évszázadok során fölépült város központi helyén — mondjuk a Mihály-kapu tövében, az egykori városfal sáncárkának megmaradt mélyedésében, ott, a „szárazhíd" alatt, egészen pontosan: a Vörös Rákhoz címzett régi patika kertjében. Ott tehát, ahol ez az oázis a valóságban is létezik, mi több: néhány évszázada változatlanul létezik. Ezen az oázison akart most változtatni Vanek Imre. Persze, nem a szokásos módon. Nem úgy, hogy elvesz belőle, hanem hozzátesz valamit. Nem kiegészíteni, megtoldani akarja a természetet — annál azt jobban tiszteli. Szándéka szerint a természeti és civilizációs környezet egységgé olvadt terében kívánja elhelyezni a műveit. Időközben ráébred, hogy az eddigi életmű befejezett darabjai elhelyezhetők ugyan ebben a környezetben, de megközelítőleg sem tudnak majd ott úgy élni, ahogy ezt az adott tér lehetővé teszi a művész képzeletében régóta dédelgetett, de még meg nem valósított monumentális kerámiák számára. Röviden: a művész egy adott környezetbe készített, álmodott bele műveket. Mindez meglehetősen rendhagyó, mi több. egyfajta gyanút is ébreszthet az emberben, mert azt hihetnők, hogy valamiféle megrendelés szerint kivitelezett egy feladatot. Nem. Ellenkezőleg. Az adott környezet nem lehetőségként, hanem ihlető objektumként hatott {á. olyannyira, hogy volt bátorsága elszakadni a szokásrendtől, miszerint a kerámia csakis a belső terek díszítő, funkcionális művészete lehet. így lépett ki a külső, a tágasabb térbe, élve annak minden kínálkozó lehetőségével, a mértani-építészeti idomok által adott lehetőségekkel. Élve még azzal is, ami e térből már hiányzik. Gondolok itt a kivágott kőrisfa megmaradt csonkjára, mely csonkot Vanek Imre életnagyságú emberi kezek oltalmazó ölelésével koszorúzta körül. A kezek aranyozottak, akárcsak az itt kiállított művek legtöbbje. Milyen egyszerű megoldás, milyen nagyszerű gondolat! A féltés, a bűnbánás tisztasága ragyog itt, s nem a csillogó máz.
