A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-03 / 27. szám
„GYÖKÉR HOZm FÁJÁT... A fa kétségtelenül az emberiség egyik legrégibb, manapság egyre inkább háttérbe szoruló nyersanyaga. Amellett, hogy az emberréválás időszakától tűzifaként is szolgált, ezzel párhuzamosan mint eszközanyag is mind fontosabb szerepet kapott. Felhasználásának ősiségét bizonyítja, hogy egyes kutatók korábban egy, a kökorszak előtti „fakorszak" önálló létét is feltételezték. Ma már tudjuk, hogy ez az elképzelés nem állja meg a helyét, az mégis kétségtelen tény, hogy az ember első eszközei közé tartoztak a megmunkálatlan csont- és köszerszámok mellett, a kellő körültekintéssel kiválasztott, nyers faeszközök — fegyverek. Kezdetben természetesen rá volt utalva az ember, hogy minél előnyösebb formájú faanyagot válaszszón ki eszköze, számára nyersanyagul, hiszen nem álltak rendelkezésére famegmunkáló szerszámok. A megmunkáló eszközök tökéletesedésével ez a szempont persze fokozatosan a háttérbe szorult, de azért a természettel szoros kapcsolatban élő népcsoportok, így az európai parasztság esetében is megfigyelhető volt a legutóbbi időkig ez a készség. A parasztember erdőn-mezőn jártában már jó előre kiszemelte magának azokat a fákat, gyökereket, amelyek anyaguk, hajlottságuk (vagy éppen egyenességük), elágazásaik formája alapján a legjobban, a legkevesebb alakító munkát igényelve feleltek meg céljainak. Most induló sorozatunk célja tehát a fa szerepének bemutatása a természettel szoros kapcsolatban élő parasztember mindennapjaiban. Nem a faeszközök funkcionális csoportosítása alapján kívánja bemutatni tárgyát (bár ettől az elvtől természetesen teljességgel nem lehet és nem is szabad elszakadnunk!), hanem a megmunkálás mértéke, mikéntje, technológiája alapján rendszerezi a formákat a legegyszerűbbektől (ezekre helyezve a fő hangsúlyt) a magasabb megmunkálási szintet képviselők felé. A népi faeszközvilág azon darabjait mutatja be, amelyek a legtöbbet őriztek meg a fa anyagszerűségéböl, természetességéből, amelyek a legtanulságosabban szemléltetik a parasztember jó megfigyelöképességéböl fakadó, a faanyag természetes adottságait gazdaságosan kihasználó leleményét. A bemutatásra kerülő eszközök, tárgyak a népi kultúra azon ősrétegét képezik, amelyek — éppen a nyersanyag kevés megmunkálást igénylő alapformája miatt — őskori gyökerűek. Ez a megállapítás természetesen nem azt jelenti, hogy a közvetlen környezetünkben még manapság vagy a közelmúltban is megtalálható egyszerű tárgyak és bizonyos ásatag jelenségek között egyenes kapcsolatot tételeznék fel. Arról van szó, hogy némely egyszerű találmányokat az ember térben és időben egyszerre több helyen, egymástól függetlenül fölfedezhet. Ezzel magyarázható aztán, hogy bizonyos kultúrjelenségek a világ távoli tájain is hasonlóak, éppen „magától értetődő" voltuk miatt. Sorozatunkban az „elemi gondolat" számtalan szép példájával találkozunk majd, bizonyságul arra, hogy a jellegzetesen nemzetinek tartott népi kultúra, ősrétegét tekintve nagyon is nemzetközi. A Hét korábbi néprajzi sorozatai lényegében már egy-egy befejezett, széleskörű kutatómunka eredményeivel ismertették meg az olvasóközönséget. Most induló próbálkozásunk éppen az ellenkező oldalról közelíti meg a kérdést: az eddigi szórványos adataink összegyűjtésével és bemutatásával egy eleddig szinte teljesen elhanyagolt terület, az ember és a természet szoros kapcsolata, ezen belül először az archaikus famunkák fontosságára hívja fel a figyelmet. Mivel tájainkról ezidáig meglehetősen kevés, a témát érintő megbízható adatközlés látott napvilágot, sorozatunk nem titkolt célja, hogy figyelemfölkeltö ismertetéseivel a további kutatásokat is ösztönözze. USZKA JÓZSEF A szerző felvételei
