A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-28 / 35. szám

A Veiké Uherce-i fenyvesekben tettem le az esküt, és társaim rögtön több feladattal is megbíztak. A felkelés kirobbanása után részt vettem a telgárti és a vernári harcokban, de akkor is ott voltam, amikor Hranovicét védtük.

— Milyen harcok voltak ezek?

— Jobbára hevesek, ahogy az már a túlerővel szembeni lázadás esetében lenni szokott... Gyakorta gondolok ma is még az orosz, az ukrán, a bolgár, a magyar, a francia bajtársakra, akikkel vállvetve, közösen harcol-i tunk a német megszállók ellen.

Anton Mesiarik a Baláze környéki harcokban mély láblövést kapott. Gyógyulása több hétig tartott. Ma már enyhe derűvel emlékszik vissza azokra a napokra:

— Még fájt, olykor kellemetlenül sajgott a seb, amikor már ismét harcra jelentkeztem.

— Kinél?

— A legközelebbi partizáncsoportnál. Ott akkor Szagyilenko volt a parancsnokunk.

Az egykori partizán kerek arcú, halk szavú férfi. Ha beszél, mindig a tekintetemet keresi.

— A Dolny Potok-i erdészlakban volt a központunk. Hetekig végeztünk innen rajtaütésszerű támadásokat. És itt találkoztunk a felszabadító szovjet hadsereg egységeivel is. Jómagam már a szovjet seregek oldalán jártam meg Tisovecet, Poprádot, Késmárkot és Iglót. Részt vettem Lengyelország felszabadításában, és a csehországi Svitavyban ért a hír, hogy vége a háborúnak.

— Mire gondolt akkor?

— A szüléimre. Bíztam benne, hogy nekik is sikerült túlélniük a háború valamennyi borzalmát.

A Garam völgyében füstölgő alumíniumgyárnak az ötvenes évek második felében lett alkalmazottja. Eleinte a timföldgyártási részlegen dolgozott, később az alumíniumkohászok kemény életét élte. Ö is szolgálatban volt például, amikor 1974 januárjában az egymilliomodik tonna nyersaluminiumot csapolták Ziar nad Hronomban.

— Mire gondolt akkor? — kérdezem tőle most, kis híján másfél évtized távlatából.

— Egyebek között arra, hogy az én korosztályom fiai közül is sokan az aluminiumgyárban dolgoznak. Manapság már talán unokákról is beszélhetnék e tekintetben ... Ez pedig azt jelenti, hogy sikerült utánpótlást, egy új munkásnemzedéket nevelnünk. Őszintén szólva az is eszembe jutott akkor, hogy a felkelésben tanúsított bátorság mellett, az alumíniumgyáriak munkája alapján is sokan ismerik Ziar nad Hronom nevét a világban.

Az egykori partizán, az idős szaki hangja erős, de valahol csend van benne. A környező erdők és a tűzben edzett bátor férfiak nyugalmának csendje. M. P.

Pákozdy László felvételei

A „KEK

KATÓM

A csupapiros, mindössze három kocsiból álló motorvonat nagyot fékez, aztán éles csikorgással meg is áll az állomásépület előtt. Fiatal, vasalt vasutas-egyenruhában feszítő jegykezelő ugrik le az első peronról.

— Végállomás — rikkantja el magát —, a vonat nem megy tovább. Kérem, tessék kiszállni.

Persze, az utasokat nem is kell különösképpen nógatni, hiszen a szomszédos parkolóban vesztegelő, városközpontba tartó autóbuszokra igyekeznek, munkába tartanak, csak a sokszoknyás, kasokkal, táskákkal felmálházott piacozó falusi asszonyságok kászálódnak le lassabban, nehezebben a magas lépcsőkön. De pár perc múltán így is újra csendes, szinte kihalt az ipolysági (Sahy) vasúti pályaudvar.

HELYI VASUTTORTENELEM

*

Negyela Antal kedves szavú forgalomirányítóval az állomás múltját, történetét taglaló régi és újabb keletű, emlékező írások között böngészünk.

Nézzük a tényeket: Ipolyságra az első gőzmozdony vontatta szerelvény százegy esztendővel ezelőtt. 1886. szeptember 26-án futott be Csata (Cata) felől. Tavaly, kora ősszel, a teljes esemény kerek évfordulójáról méltóképpen meg is emlékeztek a mintegy nyolcezer lakosú palócföldi városkában. Sőt, Rozsnyó József helybéli műkedvelő versfaragó rímekbe is szedte a százéves ipolysági vasút történelmét. „Először gördül be nagy Hontnak szívébe, Stephensonnak ördögi gőzparipája ..." szavalta saját sokversszakos költeményét a lelkes Csemadokkultúrmunkás az emlékünnepélyen.

Olasz mérnökök és szakmunkások tervei alapján környékbeli. Hont megyei kubikusok keze munkája nyomán készült el az első szakasz. Azután persze Csata és Krupina, valamint a Magyarországhoz tartozó Balassagyarmat felé újabb szárnyvonalak épültek. S 1909-ben elkészült az Ipolyságot Váccal és ezzel Budapesttel is összekötő vonal.

A sági vasútállomáson a vérzivataros világháborúk idején sem szünetelt a forgalom. Igaz, a második világégés vége felé hasznavehetetlenné vált a Magyarország irányába vezető sínpár, s a gránátszaggatta pálya helyreállítása azóta is várat magára.

— Valaha — sorolja Negyela Antal Gémesi Károly gyűjtő adatait — gőzmasinák húzták a fapados, szénkályhákkal fűtött kocsikat, ma viszont már villanymozdonyok száguldoznak a pályán. A századfordulón például egy ipolybéli (Bielovce) bontásra ítélt ház padlásáról előkerült korabeli vasúti menetrend szerint 2 óra 40 perc alatt tette meg egy szerelvény az Ipolyság és Párkánynána közti utat, most pedig erre egy személyvonatnak csupán 1 óra 45 percre van szüksége. 1932 óta irányítják jelzőtárcsával a forgalmat, azelőtt elődeim trombitával és síppal jelezték a vonatok érkezését s indulását. Az első gyorsvonat, kis vargabetűt leírva 1964-ben haladt keresztül állomásunkon.

TARTSUNK TEREPSZEMLÉT

A forgalomirányító körbekalauzol az állomás területén:

— Állomásfőnökünket Szunyogh Zoltánnak hívják. Jelenleg zömmel fiatalokból áll a

„Léha munkásnak — /ele/Ui ki Kovácsik Ernő váltókezelő — nálunk nincs becsülete"

Ipolyságon Oláh Anna a legifjabb vasutas

34 tagú irányító és kiszolgáló személyzet — tudom meg terepszemle közben a segítőkész fiatalembertől. — Ipolyságra Zvolenból 11, Csatáról pedig 8 személyvonat érkezik naponta, és ezek a járművek szusszanásnyi idő múltán vissza is fordulnak célállomásukra. Nyaranta Párkányig (Stúrovo) közlekedő turistajárat is megáll az állomáson. A tehervonatok szenet hoznak, továbbá a 22 sági üzem kész, nemegyszer külhonba induló termékeit szállítják el, máskor nyersanyag érkezik, netán műtrágyát kapnak a környékbeli földműves-szövetkezetek . .. Három sínpáron zajlik a személy és újabb két vágányon pedig a teherforgalom. És persze a rakodórámpákhoz is vezetnek vakvágányok.

A pályaudvari munkásszállóba is benyitunk. A gondosan vetett ágyakon tiszta huzat fehérük.

— Szakszervezetünk — magyaráz tovább már újfent az udvaron Negyela Antal — 44 tagot számlál, pártcsoportunk 7 személyből

áll. komolyabb baleset minálunk már évek óta nem fordult elő. Munkásaink 3 000 korona körül keresnek havonta, de túlórákkal ez az összeg még jelentősen növekedhet. Állomásfőnökségünk igazgatja egyébként a tompái (Tupá) állomást is. Én Ipolybalogról (Balog nad Ipfom) ingázom, négy apró gyermekem van, saját új családi házunkban lakunk. Kilenc éven át pártelnök voltam, 1981-től szakszervezeti üb-titkár vagyok.

Az indítóház egyik hivatali szobájában Oláh Annára akadunk. Anna a legfiatalabb vasutas, 22 esztendős, szemrevaló leány.

— Még alapiskolás koromban beleszerettem a kék, vasutas formaruhába — neveti el magát —, s később „vasutasinasnak'’ álltam. Raktáros iktató-ügyintéző vagyok.

A vasútállomás rangidős dolgozóját Pásztor Gézának hívják, ám még ö sem töltötte tre az ötvenedik életévét.

Az egyik váltókezelő, zsebkendönyi „bakterházába" is bekopogtatunk. Kovácsik Ernő szíves szóval fogad. Ernő négy esztendeje a „kék hadsereg" katonája.

— A vasutas — szögezi le mindjárt diskurzusunk elején — megfontolt, megbízható ember. A léha munkásnak az igazgatóság hamar útilaput köt a talpa alá. S így van ez rendjén. Elvégre a mi munkánktól emberek élete függ. Nekünk hóban, fagyban, kánikulában egyaránt helyt kell állnunk.

Hamarosan modern, tágas áruraktár épül a kiszolgált, lebontott helyiség helyére.

REGI VASUTAS — NEM VÉN VASUTAS

Köhajításnyira az állomásépülettől, egy pályaszéli kis kertes ház kapuján nyitok be: a 61 éves Ján Ivan rokkantnyugdíjas tapasztalt vasutas él családjával a közelmúltban tatarozott falak között.

— Harminchat esztendeje lakom itt — pergeti a kerti pádon élete történetét —, azóta a vasút volt a kenyéradó gazdám. Két lányom és mindkét vöm szintén a vasútnál dolgozik, sőt, éveken át a feleségem is a vasútnál szolgált. Most párommal 3 115 korona nyugdíjat kapunk. Tizenöt esztendeig a szakszervezet üzemi bizottságának elnöke voltam, éppen Negyela Antalnak — mutat kísérőmre — adtam át a váltóbotot.

Ján Ivan a vasút érdemes dolgozója, több kitüntetés tulajdonosa.

— Jóllehet nyugdíjas vagyok — réved szőlőlugasára a tekintete —, de most is szinte együtt élek a vasúttal. Orromban érzem a régi gőzmozdonyok füstjét, a motorvonatok átható olajszagát... Vasutasnak lenni ma is rangot jelent.

Az idős ember büszkén mutatja veteményeskertjüket, a dróthuzalra futtatott szőlőlugast, a gyümölcsfákat. Aztán, búcsúzás után, az ajtóig kísér. A kertkapuban megáll, a tovafutó sínpárra pillant.

— Pihentetem a szememet — jegyzi meg szerényen —, én már életem végéig a vasút szerelmese maradok ...

ZOLCZER LÁSZLÓ

A szerző felvételei

5