A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-21 / 34. szám
dencia a központi település fejlesztésének elsőségén alapszik. „Igyekszünk a meglévő anyagiakat egyenlő arányban elosztani'' mondta ezzel kapcsolatban a hnb elnöke, „de a központi község fejlesztése az újabb mutatók szerint előtérbe került. Alaplétesítmények a csatolt községekben mindenhol vannak, de az elsőbbség Újbástot illeti; a többi fokozatosan utána következhet csak." Hogy ez a tendencia a gyakorlatban milyen „eredményeket" szült a korábban már leírt kistelepülések, csatolt falvak hátrányos helyzetére, elsorvadására, elöregedésére vonatkoztatva, felesleges újra ismételni. Itt a Medvesalján más volna a helyzet? A rendelkezésemre álló számok, tapasztalatok nem arra utalnak. De vegyük sorra a tényeket. Jelenleg ezen a tájegységen hat település található. E településeken 1 000 lakóházban megközelítően 2 300 ember él'. Egy lakóházra tehát átlagosan 2,3 személyt lehet számolni. Az összlakosságnak mintegy egyharmada — 780 ember — ma nyugdíjas. Évente az elhalálozások száma általában eléri a 40—50-et. Az élve született gyermekek száma ezzel szemben 28—30, s a házasságkötések évi átlagából arra lehet következtetni, hogy ez utóbbi szám még csökkenni fog, mert a kb. 30 fiatal házaspárból — általában évente ennyi a házasságkötések száma — hat elköltözik innen. Ha ezeket az adatokat elemezzük, akkor viszonylag pontos és objektív képet nyerhetünk arról, hogy az ezredforduló táján mi lesz a jellemző Medvesaljára. GÁL SÁNDOR Krascsenits Géza felvétele Noteszlapok 1. Nomen est ómen . . . Jóleső érzéssel veszem tudomásul, hogy mind több az ismerősöm. Pontosabban: mind több embert tarthatok számon név szerint is. Hadd említsek ennek kapcsán egy apróságot. A minap másodmagammal a bratislavai Prépost utcai Aranyhal Étteremben ebédeltem. Előzékeny kiszolgáló tálalta föl az omló húsú pontyot, hozta az üdítőket és a gőzölgő kávét. És a fiatalember ingén, egy apró műanyag lapocskán ott állt a neve. Amikor pedig megkérdezte: ízlett-e szakácsuk remeklése, elégedettek vagyunk-e a vendéglátással, mi már Így válaszolhattunk: „Kedves Géza. ez igazán kitűnő volt, ide máskor is szívesen eljövünk." Nomen est ómen — tartja az ősi latin közmondás, ám a név erejében nemcsak az ókorban hittek. A név varázsa rohanó, túlságosan elgépíesedett huszadik századunk utolsó másfél évtizedében is hat. Közvetlenné, egyszerűbbé, emberivé teszi a kapcsolatokat. Például a repülőgépeken régóta a kapitányt megnevezve üdvözlik az utasokat, és a légikísérők ruháján is ott a lapocska nevükkel. A nemzetközi vásárok kiállításain a csinos tolmácskisasszonyok, a nemzetközi fesztiválokon a nemkevésbé szemrevaló hostessek teljes nevüket kiírják a ruhájukra tűzött kartonra, megkönnyítve ezzel a partnerek, vagy akár az újságírók dolgát. Megkönynyítve, mert akik a biztos megszólítás előnyét élvezik, nyilván sokkal zavartalanabbul végezhetik feladatukat. Feltehetően ugyanebből a meggondolásból választják a bemutatkozásnak e rendkívül egyszerű, ám igen előnyös módját az akadémia, vagy egyéb tudományos intézmények nemzetközi rendezvényein a jeles kutatók meg orvosok. Elvégre meghittebbé, mélyebbé, lényegesebbé válik az a beszélgetés, amelyet a szakemberek egymás nevének ismeretében folytatnak. Száz szónak is egy a vége. jó szokás hát a galléron, az öltöny hajtókáján olvasható név. Megéri, hogy örömmel és dicsérettel szóljunk róla. Ezért érdemes lenne egyéb munkahelyeken is elgondolkodni a név szerinti bemutatkozás bevezetésének lehetőségeiről. Nem ártana például, ha a tisztitóüzemek, vagy akár a nyári szabadságokról hozott filmjeinket képekké varázsló fotólaboratóriumok dolgozói olyképp lépnének ki az ismeretlenség mindent összemosó szürkeségéből, hogy az általuk végzett munkáról egyegy névre szóló utalás révén megtudnánk: kit tisztelhetünk annak elvégzőjében. Mindezt egy pillanatig sem holmiféle ismerkedési mániából mondom, hanem azért, mert a név mögött minden addiginél igényesebb teljesítményt, tisztességesebb munkát remélek. Vagyis olyan minőséget, amiért a nevét feltüntető munkás és tudós, pincér és tolmács felelősséget vállal. De bővíthetem a kört tovább is! Úgy gondolom, ha a tévénk, mosógépünk, magnónk szerelője az általa javított készülékkel együtt átadná a névjegyét is, akkor aligha valószínű, hogy másnap méregtől eltorzult arccal kellene visszarohannunk a műhelybe, mert a mester felületesen, csapnivalóan dolgozott. A név ugyanis segít kilépni az érdektelen ismeretlenségből és személyessé teszi munkánkat. A gallérra tűzött, vagy személyesen átnyújtott ilyen-olyan névjegykártya így nemcsak jó szokás, hanem rokonszenwel üdvözlendő védelem — és garancia is. 2. Landolás a tárgyalóteremben A fiatalember kissé bizonytalan arccal, de fegyelmezetten, egyenes tartással áll a bírói emelvény előtt és a vádat hallgatja. Amikor a biró megkérdi, bűnösnek érzi-e magát, széles mosoly ül a képére, és harsányan, mármár boldogan vágja rá a választ: „Igen"! Május első vasárnapján az történt ugyanis, hogy — mert a menyasszonya valamit másként mondott vagy értett —. ő húszéves, bolond fejével átlépett a toronyház legfelső emeletének ablakpárkányán. A kórházban tért magához. Összetörte a lábát, a karját, a medencecsontját, a bordáit és összezúzta a tüdejét. Egyetlen szerencséje az volt, hogy az ablak alatt parkoló Trabantra esett. Ha életveszélyes állapotban is, de csak így maradhatott egyáltalán életben. Tíz hét után a maga lábán hagyta el a kórházat, az orvosi és ápolói személyzet lelkes örömének tudatában. Ekkor azonban már a zsebében hordta a bírósági idézést. A Trabantos perelte be szándékos károkozásért. 3. Nyári (kényszer)fogyókúrahelyzet A június végi hajnalok egyikén leégett egy belvárosi bérház tetőzete Szlovákia fővárosában. Soraimnak azonban nem ez a lényege, hanem pusztán az apropója. Az történt ugyanis, hogy a lángok megfékezésére kivezényelt tűzoltóknak nemcsak a lángokkal kellett megküzdeniük, hanem javarészt önmagukkal is, mert a szóban forgó éjszakán a bratislavai központi tűzoltólaktanya szolgálatot teljesítő legénységének zöme bizony heves gyomorbántalmakkal bajlódott. Az egésznapos, tehát 24 órás ügyelet alatt ugyanis a Stefánia-kávéház konyhája szállítja nekik a kosztot; s az említett tűzesetet megelőző estén olyasmit tálaltak, ami kellemetlen egészségügyi következményeket okozott. Ez az eset is jelzi: nyaranta bizony érdemes néhány szót ejteni közellátásunk higiéniai szokásairól, a járványügyi szakorvosok felelősségéről... Már csak azért is, mert tény és való, hogy üzleti, vendéglátóipari körökben sokan mumusnak tartják a területileg illetékes közegészségügyi és járványügyi osztályok szigorú szakemberejt. Amikor megjelennek például egy nagyobb üdülőkörzet első üzletében, rögtön figyelmeztető körtelefon megy, futár lohol a hatósággal szemben mindig példásan összetartó boltvezető kollégákhoz. Egyszer például szemtanúja lehettem annak, hogy ez a közlés minő reakciókat váltott ki a zempléni tavak kisvendéglőinek egyikében. Hirtelen feléledt a személyzet, hetek mulasztásait akarták nagy hirtelen pótolni. Fertőtlenítös vízzel mosták a padlót, lerángatták és frissre cserélték az asztalterítőket, magyarán: csuszatoltak szorgalmasan, beleértve a hátsó helyiségeket is. Őszintén szólva, nemigen tetszett nekem ez a hirtelen támadt buzgalom, mert nem a vendég kedvéért tették, hanem a hatóságtól tartottak. Bizonyára okkal féltek a tisztasági ellenőrzéstől, elvégre ahol rendben mennek a dolgok és ügyelnek legalább a minden tisztességes háztartásban elvárható tisztaságra, ott nem kell félni a váratlanul betoppanó járványügyisektöl sem. Természetesen, ha nem használ a jó szó, a személyes meggyőzés, vagy egy-egy intő példa tanulsága, akkor az illetők büntetnek is. Nyilván, ennek szintén van némi foganatja, ám a nyaranként előforduló — és egyeseknek slank vonalakat biztositól — ételmérgezések tanúsága szerint ez nem elég. Mint ahogy azt a kínzó hasmenéssel is derekasan helytálló tűzoltók esete is bizonyítja. Okkal merül fel a kérdés: büntessen-e többet, szigorúbban a járványügyi hatóság? Véleményem szerint: ha kell, akkor igen; bár ez már soványka vigasz annak, aki nyaralni indul, de mások hanyagsága miatt gyomorrontást kap, vagy ennél is kellemetlenebb esetben egy ideig az ágyat nyomja. A bírságolások helyett ezért üdvös lenne végre, ha nagyobb hangsúlyt kapna a felelősségérzet. Mert az élelmiszerekkel ilyen-olyan szakmában foglalkozók igen jól tudják, hogy a főzésnek, tisztításnak, raktározásnak, a készételek tárolásának éppúgy megvannak a pontos szabályai, akár a közlekedésnek. Megtartásuk és megtartatásuk ezért egyáltalában nem magánügy, hanem mindannyiunk érdeke. Számomra ugyanis minősíthetetlennek tűnő érv, ha például egy ötven adagra méretezett és engedélyezett konyhán azt hallom, hogy nyaranta azért főznek itt másfélszáz embernek, mert a szomszédos kempingre való tekintettel ennyire van igény ... Vagy ha nem rühellj valaki az illetékesek közül kijelenteni, hogy a hűtőbe rakás helyett azért hagyják kint az ételt, mert holnap amúgyis elfogy; és a nagyobb nyomaték kedvéért még ki-ki fölteszi a szónoki kérdést: addig pedig mi baj lehet?... Remélem, az ilyen gondolkodású konyhafőnök „holnap" majd nem a felesége, hanem a saját konyhája föztjét eszi. Bár szó ami szó: nem szeretnék az útjában állni, ha majd hascsikarással elegy rohamléptekkel kérdésének válaszáért szalad! MIKLÓSI PÉTER 13
