A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-21 / 34. szám
„A szépség törvényét igyekeztem követni" (125 éve született Claude Debussy) A zeneszerző, akinek életműve az egyik legfontosabb kapocs a 19. századi romantikus zene és századunk zenéje között, 1862. augusztus 22-én született a Párizs melletti Saint-Germain en Layeben. A keresztapjánál, Árosa bankárnál, Cannesban eltöltött nyarak, a Földközi-tenger varázsa mély nyomot hagytak a kisfiú lelkében. A fényűző házban a kor néhány neves festőjével is volt módja találkozni, keresztapja a kor híres festőinek, elsősorban az impresszionistáknak néhány alkotását őrizte. Feltételezhető, hogy a tenger iránti rajongó szeretete, és erős festői érdeklődése is e gyermekkori élményekből fakad. A kis Achille-Claude keresztapja anyagi támogatásával kezd el zongorázni Cannesban 1869-ben. Később kiváló zongoratanárhoz, Mme Marie Mauté de Fleurville-hez (egykor Chopin növendéke) került, aki 2 év elteltével felkészítette a párizsi Conservatoire felvételi vizsgájára. 1872 őszén Albert Lavignac szolfézs-osztályába vették fel, a következő évben Antoine Marmontel zongoraosztályába. 1880 őszétől Ernest Guirnand-nál tanult zeneszerzést 1884-ig. 1881, 82, 83 nyarát Meckéknél, Csajkovszkij mecénásánál töltötte, ahol zongoratanárként és korrepetitorként dolgozott. Itt ismerkedett meg alaposabban Csajkovszkij és Borogyin zenéjével. Ebben az időben kezdett komponálni, de első műveiben még gondosan titkolta újító, felforgató muzikalitását. 1884-ben kétévi sikertelen próbálkozás után L'Enfant prodigue című lírai kantátájával elnyerte a három évre szóló római ösztöndíjat. Debussy azonban nem érezte jól magát Rómában, fojtogatta az intézet szigorú légköre. Már két év után visszatért Párizsba. Rómában és Párizsba való visszatérése idején még Wagner lelkes híve volt, később azonban, mikor az 1889-es nagy párizsi világkiállításon megismerkedett a távol-keleti népzenével és néptánccal, lassan elfordult Wagnertől. Ekkor fedezte föl Rimszkij-Korszakov és az új orosz szerzők zenéjét. A szokatlanhoz, választékoshoz való vonzódása Verlaine és Mallarmé szimbolista költők táborába terelte, csendes megfigyelőként szívesen hallgatta irodalmi, művészeti vitáikat. Természetes tehát, hogy korai müvei a szimbolizmus gondolati és érzésvilágát tükrözik. Nemcsak Verlaine, Baudelaire verseit zenésiti meg, hanem zongoramüveinek címét, hangulatát is e költők verseitől kölcsönzi. Zeneileg a korabeli francia szerzők, Chabrier. Massenet, Gounod, Lalo és főleg Fauré hatottak rá. Ebben az időben keletkeztek a Baudelaire-dalok, a Petite suite, Fantasie stb. A francia zene stílushagyományának megőrzése, a keleti és az új orosz zene felfedezése rendkívül sokszínű zenei stílust eredményezett, melyben a zenei gondolat újszerű, áttetsző hangszínekben jelenik meg, érzékeny zenekari hangszerelésben. E stílus első betetőzése a poetikus „Egy faun délutánja". Ebben a darabban Debussy gyökere sen szakított az eddigi szimfonikus hangszerelés gyakorlatával. A romantikus, patetikus elemektől mente? dallam minden alkalommal lenyűgözi a hallgatót. A bemutató után Debussy neve ismertté vált, ettől kezdve a zenei közvélemény impresszionistának nevezte. Ebből az időszakból származnak a költői szépségű vonósnégyes, a Biltis dalok és a Három nocturne. Debussy azon zeneszerzők közé tartozik, akik még évek múltán is vissza-visszatérnek már befejezett müveikhez, hogy csiszolják, tökéletesítsék azokat. Ennek a munkamódszernek tipikus példája a Pélléas és Mélisande című operája, melyen közel 10 évig dolgozott. Az operát 1902. május 21-én mutatták be. A közönség meglehetősen közömbösen fogadta, a kritikusok ellenséges hangon bírálták. Szerencsére Carré, a színház igazgatója a hűvös fogadtatás ellenére is tántorithatatlanul tovább játszatta a darabot. Debussy a Figaro hasábjain nyilatkozott müvéről: „a szépség törvényét igyekeztem követni, amelyet a drámai zene művelői teljesen figyelmen kívül hagynak. Ennek a drámának a szereplői élő emberek módján szeretnének énekelni, nem pedig egy avult hagyomány törvényeihez szabott, mesterkélt nyelven." Végül is a Tempes kiváló és elismert kritikusa, Pierre Lalo döntötte el a vitát. Az opera pártjára állt, részletesen és alaposan elemezte a müvet, s kiemelte rendkívüli, újító jelentőségét. A Pélléas bemutatója körüli viharok kimerítették Debussyt. Alkotói lendülete kissé megtorpant, s talán az ezután komponált zongoraciklusokban talált önmagára. A Pour KIWCSÖM^^JYED/ Egy fejezet a karosai krónikába A csallóközi tizenkét Karcsa előtagjairól gyermekkoromban különféle legendákat hallottam. Királyfiakarcsáról például azt tartja a szájhagyomány, hogy annak idején Mátyás király ajándékozta egyik alkalmi szerelme fiának. Az alig néhány telekből álló Damazérkarcsa előtagját ugyancsak az igazságos uralkodó gáláns kalandjaival hozta összefüggésbe a közhiedelem, állitván, hogy Damazér jelentése nem más, mint dámasír, mivel ott volt eltemetve a király dámája. De Mátyás királlyal kapcsolta egybe a nép képzelete Kulcsár-, Sípos- és Sólyomkarcsát is, ahol szerinte a király kulcsárai, zenészei, azaz síposai, illetve solymászai laktak. Érdekes viszont, hogy a -karcsa utótag értelmezésével nem tudott mit kezdeni a népképzelet. Mielőtt ismertetnénk e név értelmezését elmondjuk, hogy a Dunaszerdahelytöl (Dunajská Streda) 3—5 kilométerre délnyugatra, egymáshoz nagyon közel fekvő Királyfiakarcsa (Královicové Kracany) és Egyházkarcsa (Kostolné Kracany) önálló közigazgatású községek alkotóelemei a történelem során — még a századforduló idején is — önálló településként szereplő Karcsa falvak. Az északabbra fekvő Karcsákat (Damazér-, Erdőhát-, Étre-, Királyfia-, Kulcsár- és Sólyomkarcsa) ma Királyfiakarcsa, a délieket (Amadé-, Egyház-, Göncöl-, Móroc-, Pinke- és Síposkarcsa) pedig Egyházkarcsa foglalja magába. A helybeliek Királyfiakarcsát Felsőkarcsának, Egyházkarcsát Alsókarcsának is nevezik. Az egymás közti beszélgetésben viszont elhagyják a -karcsa utótagot, s jóllehet, az egymáshoz nagyon közeli települések határai szinte teljesen elmosódtak, az itt élők még ma is megkülönböztetik az egyes Karcsákat. Fényes Elek ismert Geográphiai szótárában (1851) így jellemzi a csallóközi Karcsákat: .......határjokat számos vizerek, lapályok futják keresztül, mellyekben sok, de nem igen jó szénát csinálnak; ezért fő élelmök a marhatartás. Egyébiránt szántóföldeik meglehetős termékenységüek, csakhogy sok helyt pörjések." A tizenkét település lakosainak száma. Fényes Elek adatai szerint, a múlt század közepén 1576 személy volt, jelenleg valamivel több kétezernél. Az első oklevél, amelyben a csallóközi Karcsa helynév olvasható II. Endre korából, 1215-böl származik. Az oklevéllel a király, az esztergomi érsek kérésére a pozsonyi várnépek közül többet felment a várszolgálat alól és Corcha nevű falujukkal együtt az érseki jobbágyok sorába helyezi át őket. Ugyancsak a 13. századból (1240) maradt fenn egy oklevél, amely azonban Caracha néven említi a tárgyalt helységet. Az oklevelek 1289-ig váltakozva Caracha, Karacha, Karcha, Carchan, Karchan alakban, de 1299-től kezdve már állandóan Karchának írják a mai Karcsa helynevet. (A latin szövegben a eh = cs.) A Karcsa helynév etimológiájával több nyelvész is foglalkozott. így például Pais Dezső a csallóközi Karcsa helyneveket a k a re h a s honfoglalás korabeli harmadik fejedelmi és legfőbb bírói méltóság nevével hozza összefüggésbe. Kiss Lajos Földrajzi etimológiai szótárában a bodrogközi Karcsa helység és az ahhoz közeli Karcsa-ér nevét a török kara „fekete" szó származékaként magyarázza. Ezzel egyezik Blaskovics József prágai turkológus szóbeli közlése, miszerint a Karcsa, Karacsa feltételezhetően a török kara ca „fekete víz" fogalomnak felel meg, hozzáfűzve, hogy a Karaca alak személynévként is előfordulhat. Kálmán Béla A nevek világa (Bp., 1967) c. könyvében ugyancsak török eredetű szónak minősíti a Karcsa helységnevet. Kifejti, hogy a honfoglalás előtt a magyarsággal érintkező török nyelvű népiek még nem az iszlám hívei voltak, így névadásukban sem találhatók meg a mohamedán nevek. Az iszlám előtti török személynevek egyik fő csoportját alkotják a totem-nevek. A totemállatok többsége ragadozó madár volt. Ilyen nevek voltak jelzötlenül a Kus (sólyom), Karcsa (ölyv), Bese (kánya), Torontál (héja)... — Az említett nevek közül a legtöbb már csak helynévként él — írja Kálmán Béla — mint a hasonló nevű személy birtoka: Karcsa (Csallóköz), Kartal (Pest m.)... A Vodopis starého Slovenska (A régi Szlovákia vízrajza) c. munkájában (1932) Vladimír Smilauer cseh nyelvész is magáévá teszi ezt az értelmezést. Mindezt összevetve, a Karcsa helynév valamikor konkrét személy neve volt, s róla nevezték el birtokát. Településtörténeti szempontból — Püspöki Nagy Péter történész véleménye szerint — a csallóközi Karcsa falvak ún. falubokrot alkotnak. Hogy ki volt Karcsa, nem tudjuk, de a 13. századbeli oklevelek e helység egyedüli birtokosaként az Ethuruh-nemzetséget említik. Az ö nevüket őrzi az Etrekarcsa nevű település. Örökösödések és adományozások során a Karcsák különféle megkülönböztető előtagokkal. rendszerint az új birtokos nevével bővültek. Ilyen típus az Amadé-, a Móroc-, az említett Etre-, Pinke- és Kulcsárkarcsa. Egyházkarcsa előtagjához nemigen szükséges magyarázat. Temploma 1308-ban épült, s nevezték Templomkarcsának is. A középkori oklevelekben az említetteken kívül Népekarcsa, Bélykarcsa és Érsekkarcsa, sőt később Kastélykarcsa és Bartalkarcsa is szerepel. Az elpusztult, feledésbe merült egykori Karcsa falvak nyomait talán a karcsai határban egyegy égevényes hely. vagy szántáskor előkerülő tégla őrzi... A csallóközi Karcsák hangulatos előnevel vagy tíz évvel ezelőtt megihlették Tóth László költőt is. Karcsaország c. kedves verséért joggal kijár neki a karcsaiak köszöneté, amit ez alkalomból örömmel tolmácsolok. SOMOGYI MÁTYÁS Tóth László KARCSAORSZÁG Etrekarcsán kárászt fogtam, Kulcsárkarcsán kulcsárkodtam, Amadén meg jót aludtam, Damazéron danázgattam. Erdőháton erdőt lőttem, Sólymoskarcsán solymárkodtam, Göncölkarcsán göncöltem, Mórockarcsán mórikáltam, Síposkarcsán sípolgattam. Pinkán voltam picinké. Király fián király fia, Egyházkarcsán csizmadia. 10
