A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-14 / 33. szám
EDGAR WILSON Aki megismerte a félelmet — Sajnálom, de ezt a javaslatot nem fogadhatom el — jelentette ki Jommy B, Hunter filmgyáros Petr Weaver rendezőnek. — A forgatókönyvnek sziporkázónak, lendületesnek és mindenekelőtt élethünek kell lennie. Ez a forgatókönyv nem felel meg ezeknek a követelményeknek. Meg aztán szívesebben dolgozom ismert szerzőkkel. — Főnök — ellenkezett szokatlan erélyességgel Weaver —, a Comeford - esetböl ki lehetne hozni valamit. Meg kell hagyni, hogy ez a Merlin Boons, mégha mint szerző ismeretlen is, elsőrendű. Mondj már valamit te is, Chady! — Weaver úrnak igaza van — állt a pártjára Chady Mc John segédrendező. —- A bizottság húsz más ajánlat közül választotta ki ezt a kéziratot. Úgy vélem, sláger lesz. Valóban nagyszerű! Ezután Chady Dianához, Hunter lányához fordult segítségért. — Tényleg, apa! — kezdte bizonygatni Diana is. — Merlin Boons története valóban tetszik nekem. Érdekfeszítö és szellemes. Hunter kissé nagyképűen mosolygott rájuk. — Ide figyeljetek! Ti művészek és szervezők vagytok, de a filmgyártás üzleti oldalát nem ismeritek, arról sejtelmetek sincs. Ezt a Merlin Boonst senki se ismeri, s számomra ez ^ legfontosabb! — Mindig azt hittem, hogy a minőség a lényeg — jegyezte meg Mc John. Hunter pulykavörös lett a méregtől. — Nincs szükségem a tanácsaidra. Agyő! Azzal sarkon fordult és kirohant az irodából. — Az apád makacs, mint az öszvér — mondta Chady Dianának. — Látszik, hogy öregszik. A lány tehetetlenül vonta föl a vállát. — Mit csináljak? Egyszerűen ilyen. Ma este még beszélek vele. A lány és az apa beszélgetésére azonban már nem került sor, mert szerdán este Hunter úr eltűnt, és csütörtökön sem került elő. Diana izgatottan nézte át a postát. Volt közte egy nevére szóló kis csomagocska is. Idegesen nyitotta fel. A csomagolópapírból egy magnótekercs esett ki, rajta ez a felirat: „Azonnal lejátszandó!” A lány rögtön tárcsázta a filmstúdiót és Weaver rendezőt kérte, hogy azonnal jöjjön hozzá. Weaver betette a tekercset a magnóba és bekapcsolta a készüléket. „Hunter kisasszony!" — szólalt meg egy alig érthető férfihang, mintha valami óriási távolságból beszélne." Az édesapja a hatalmamban van. Szabadonbocsátása fejében százezer dollárt kérek. Az ön számára ez csekélység. Az önök bankszámlájának ez meg sem kottyan. Ha megkapom a pénzt, hamarosan viszontláthatja az édesapját erőben, egészségben. Ha viszont a rendőrséghez fordul — az édesapja meghal. A pénzt még ma kérem. Valamennyi használt bankjegy legyen, tíz- és húszdolláros címletben. Egy kicsi, közönséges böröndbe tegye, aztán vigye a központi vasútállomásra és helyezze el a 168-as poggyászmegörzőben. A szükséges kulcsot mellékelem. Ezt aztán nyomban elküldi a főpostára Pedro Alvarez nevére." Weaver és Diana feszülten figyelték az üzenetet. — Megyek a bankba és kiveszem a pénzt — határozott nyomban Diana. Weaver elkapta a karjánál fogva: — Legyen észnél! A zsaroló akkor is kinyírja az apját, ha megkapja a pénzt. Diana hidegen nézett rá: — Az ön apjáról, vagy az enyémről van szó? És az ön pénzéről, vagy az enyémről ? Erre elengedte a lányt és fejcsóválva nézett utána, ahogy eltávozott. Aztán felcsapta a telefonkönyvet, tárcsázott egy számot és kérte Dick hadnagyot a főkapitányságról. A főpályaudvar 18 óra 35 perckor Egy fiatal nő világos ballonkabátban és szürke bőrönddel a kezében átvágott az utasok sorfalán és a 168-as pogygyászmegörzőhöz ment, kinyitotta és elhelyezte benne a bőröhdöt. Húsz óra öt perckor egy hitványul öltözött középkorú férfi közeledett a poggyászmegörzőhöz. Félénken körülnézett, aztán megpróbálta kinyitni a 168-as rekeszt. Valami gyanút kelthetett benne, mert megtorpant, eltette a kulcsot vissza a zsebébe, és gyorsan távozott. Nem jutott messzire. Mindjárt a kijárat előtt lefülelte Dick hadnagy az embereivel. Egyikük előkotorta kopott kabátja zsebéből a kulcsot. A legnagyobb meglepetésére Dick hadnagy kénytelen volt megállapítani, hogy a kulcs egy csöppet sem hasonlít a 168-as rekesz kulcsához. Sőt, a megőrző egyetlen rekeszébe se illik. Nagyon nyugtalan lett, azért az illetékes alkalmazottal kinyittatta a rekeszt. Már üres volt. A kis szürke bőrönd eltűnt a százezer dollárral együtt. Dick hadnagyot nagyon meglepte ez a fordulat, szinte a lélegzete is elállt. A letartóztatott William Maker, alkalmi munkás, vallatása során röviden elmondta, hogy egy ismeretlen férfi megkérte, játssza el a pályaudvaron ezt a jelenetet. Száz dollárt kap érte. S mivel semmi törvénybe ütközőt nem talált benne, beleegyezett. Halvány sejtelme sincs, hogy miről van szó tulajdonképpen. Dick hadnagy elsápadt a dühtől, hogy igy lépre ment. Ez a Maker tulajdonképpen csupán csalétek volt, hogy öt és a többieket elcsalja a rekesz közeléből. Amíg őt figyelték, az igazi tettes teljes biztonságban elemelte a rekeszből a pénzt. A nyirkos, szellőző nélküli pince ajtaja kitárult. — Halló, Hunter! — köszöntötte elrablója a filmgyárost, és diadalittasan mutatott a szürke bőröndre, amit az asztalra dobott. Aztán felnyitotta, és nagyot füttyentett örömében: — Nagyszerű! — kezdett turkálni a bankók között. — Az az érzésem, hogy a jövőmről gondoskodva van. — Te aljas! — kiabált Hunter, és dühösen próbált szabadulni kötelékeiből. — Azzal a pénzzel nem leszel boldog. Ha pedig megölsz, addig üldöz majd a lelkiismereted, amíg a villamosszékben nem végzed. Chady Mc John segédrendező megtörölte homlokát a keze fejével: — Örülök, hogy túl vagyok ezen az egészen — dünnyögte maga elé. — Úgy érzem, nem bírnám tovább. Cigarettára gyújtott és Hunter felé fordult: — Mond valamit önnek ez a név: Merlin Boons? — Semmit — mondta dölyfösen Hunter. — Várj csak, mintha rémlene valami. Ő az a nyomorult firkász, annak a lehetetlen forgatókönyvnek a szerzője, amit rám akartatok tukmálni. — Úgy látszik, hogy azt a kéziratot nem is olvasta. Comeford-eset a címe. — Na és? — Arról szól, hogy elrabolnak egy Comeford névü urat. S ez a Comeford tulajdonképpen ön! — Én ? Tréfálsz ? — Egyáltalán. S én vagyok Meriin Boons, aki írta! Azzal Chady Mc John Hunterhoz lépett, elvágta a kötelékeit és kezébe nyomta a pénzzel teli bőröndöt: — Csak azt akartam bebizonyítani önnek, hogy az én történetem élethü. Hunter előbb szóhoz sem jutott a meglepetéstől, aztán hangos nevetésben tört ki: — Hát ez muris, amit műveltél. Emberrablás, személyi szabadság koriátozása, hivatalos közegek félrevezetése és mit tudom én még mi. Mindent végigcsináltál, ahogy leírtad. Igazi félelmet éltem át. S az a sok zűr az újságokban! — Nem lenne jó filmreklám, főnők? — kérdezte mosolyogva Chady. — Mert ezekután bizonyára elkezdjük a forgatást, nemde? Vércse Miklós fordítása 23
