A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-14 / 33. szám
Az agy furcsa szerv. Ellenőrzi a test minden más szervének érzékeléseit, de meg lehet érinteni, és bele lehet vágni anélkül, hogy fájdalmat erezne. Az egyik ember enyhe agyrázkódásba belehal, a másiknak viszont feszítővas fúródhat át a fején, és legfeljebb rosszkedve támad tőle. Az utóbbi időben divatba jött hogy tűkkel meg izzó drótokkal mindenféle különös dolgot csináljanak az aggyal: avégbőt, hogy a depressziós elmezavar különböző fajtáinak egyikét-másikát meggyógyítsák vagy enyhítsék. Ronda dolog ez — nekem egyáltalában nem tetszik. Néha kiiktatja a beteg lelkiismeretét, és majdnem minden esetben kísérteties hatással van ítélőképességére és lelki egyensúlyára. Ismertem egy fickót Chicagóban, az egyik biztosítótársaság ügynöke volt, nagymenő, ahogy mondani szokás. Az egyetlen baj az volt vele, hogy annyira nyomott volt a kedélyállapota. hogy sohasem lehettek biztosak benne, amikor elindul hazafelé, a liften megy-e lefelé vagy a tizedik emeleti ablakon keresztül. A vállalata arra kérte, vetessen ki egy darabot a homloklebenyéböl, és ő beleegyezett. Azután a nagymenő még nagyobb menő lett. A vállalat fennállása óta nem volt nála jobb üzletkötő. Elismerésük jeléül megválasztották a vállalat alelnökének. Valamiről azonban megfeledkeztek, éspedig arról, hogy leukotómia után az ember nemigen tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Amikor abbahagyta az üzletkötéseket, és bekerült a magas pénzügyi körökbe, elvesztette a lába alól a talajt, és vele együtt a vállalat is. Nem, én valóban nem szeretném, ha bárki is babrálna a belső kapcsolási rendszeremmel! Erről egy eset jut eszembe, amelyről a minap szereztem tudomást. Tagja vagyok egy tudósokból álló társaságnak, amely havonta egyszer találkozik egy kisvendéglő különtermében. Találkozásunk ürügye többnyire valami tudományos értekezés megvitatása, de az igazi ok az egész társaság sokoldalú érdeklődésében és fékezhetetlen beszédességében rejlik. Az előkelő akadémikusok bizonyára nem ereszkednének le hozzánk! Kegyetlenül ugratjuk egymást, és akinek nem tetszik, az elmehet: az ajtó mindig nyitva áll. Én ugyan félig matematikus, félig mérnök vagyok, de a társaság zöme orvosokból áll. Az ég óvja a pincérnöket, amikor az orvosi szakma tisztelt tagjai nyíltan beszélnek! Nem állítom azt, hogy még a villanyfény is megkékül, és kénes szag terjeng a levegőben, de körülbelül ez a helyzet. Watermant mindnyájan nagyra becsüljük. A körülbelül ötvenmérföldnyire fekvő állami elmegyógyintézet vezetője, és olyan a külseje. mint egy füszerüzlet szívélyes és jómódú tulajdonosának. Alacsony, kövér, rozmárbajuszú férfi, nem ismeri a hiúságot. Rendszerint magával hoz egy-egy sórsüldözöttet. Ezúttal egy magas, sovány férfival jött, nem értettem a nevét. Az volt róla a benyomásom, hogy szintén orvos, de olyan fura tétovasággal viselkedett a társaságban, mint amilyet aranyásók és bányamérnökök viselkedésében figyeltem meg, akik túl sokáig éltek távol a civilizációtól, Korea hegyei között vagy Borneo őserdeiben. Ez az érzés az emberi kapcsolatok hiányának és a túlzott elfogódottságnak a keveréke. A magány éveiben sokan kényszerültek olyasmire, amit a civilizált ember önmagával szemben sem követhet el büntetlenül, és azután mindörök re viselik a nyomait. Nem tudom, hogy terelődött a beszélgetés a leukotómiára. Azt hiszem, az egyik mérnök érdeklődött róla egy távoli elmebeteg rokonával kapcsolatban. A jelenlevők mind elmondták a véleményüket. Kevesen tartották jónak, a legtöbben — még az agysebészek is — hallani sem akartak róla. Azután az került szóba, milyen következménye lehet egy autóbalesetnek egy gyermek agyvelejére. A beszélgetés nem volt finom, még ha a szokásos orvosi vitákhoz mérjük is, azt hiszem; senki sem törődött a társaság többi tagjával, csak azzal, akivel éppen beszélt. Egyszer csak zuhanás hallatszott. Körülnéztünk, és láttuk, hogy Waterman barátja ájultan fekszik a padlón. Homlokát kiverte a verejték. Waterman melléje térdelt, és a pulzusát vizsgálta. — Nem hinném, hogy komoly lenne a dolog — állapította meg. — A betegem, de nagyon intelligens, és úgy gondoltam, kissé felvidámitja, ha közénk jöhet. Amnéziában szenved, és még az igazi nevét sem ismerjük. Nem kellett volna megkockáztatnom, hogy magammal hozom. Gyerünk, vigyük ki. Nincs szükség arra, hogy az összejövetelt emiatt félbeszakítsuk. Waterman telefonált a kórházába, küldjenek egy betegszállító kocsit, a társaság néhány orvos tagja meg az étterem tulajdonosát kereste meg. A tulajdonost idegesítette a dolog, de azt mondta, fektessük le az eszméletlen embert a hátsó szoba díványára. A beteg közben félig-meddig már magához is tért. Nyilvánvalóan izgatott és zavart volt. Továbbra is értelmetlenül beszélt. Beszédéből csak a kővetkező szavakat lehetett kivenni : „gengszter", „Palika". „Martha", „karambol". A szavak mondatokat alkottak, de túlságosan halkan beszélt, és nem értettük meg, mit mond. Waterman behozta orvosi táskáját a ruhatárból. Valami nyugtatót adott be; azt hiszem. valami barbiturátot. Egy időre megnyugtatta a beteget; de az ember sohasem lehet biztos ezeknek a nyugtatószereknek a hatásában. Egy idő múlva a beteg felnyitotta a szemét. Motyogása hangosabb lett és érthetőbb. Majdnem összefüggően beszélt. Waterman elég jó orvos, és akkor használja ki az alkalmat, amikor az adódik. — Itt az alkalom számomra — állapította meg. — Rájött a közlésvágy. Vagy hat héttel ezelőtt bukkant rá egy rendőr valamelyik bérház kapujában. A rendőrség beutalta hozzánk. Még a nevére sem emlékezett. Tudjuk, hogy orvos volt, és könnyen megállapítottuk, hogy sok baj és szerencsétlenség érte. Eddig csak az erejét nyerte vissza, nem akartuk megzavarni a gyógyulást azzal, hogy sokat faggatjuk. Ha már azonban most beszélő kedve támadt, ki kell használnunk! Az elveszített emlékezet visszatérését izgatottan figyeltük. Waterman kiváló szakember, és élvezettel hallgattuk, hogyan teszi fel a kérdéseket. Az új személyiség úgy bukkant elő, mint a vízbe fúlt ember arca, amikor vashoroggal a víz felszínére húzzák. Nem készítettem feljegyzéseket a látottakról; Waterman azonban szünet nélkül írt kis fekete noteszába. Az itt következő beszélgetés az ö feljegyzéseinek másolata. — Hogy hívják? — Arthur Cole-nak hívnak. — Foglalkozása orvos, ugye? — Igen, orvos vagyok. — Melyik egyetemre járt? ■ — A chicagói egyetem orvosi fakultására. 1926-ban végeztem. — Hol volt segédorvos? — A chicagói közkórház sebészetén. Tudja, hol van a kórház?... A South Enden. Homályosan emlékeztem a chicagói közkórházra. A halott utcák gennyes poklában állt az ütött-kopott vörös téglaépület, ahol a South End és a West End találkoznak. — A sebészeten volt segédorvos? Ez érdekes — talán a sebészetre specializálta magát ? — Igen, persze, két évig mindent megcsi-
