A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-03 / 27. szám

TUDOMÁNY- TECHNIKA MEGMENTETT FÓLIÁNSOK Századunk közepéig alig foglalkoztak a szer­vezett könyvrestaurálással. Az első nagyobb európai vállalkozást e téren a termeszhan­gyák provokálták ki 1939-ben azáltal, hogy a Szardínia szigetén lévő hires Cagliari-könyv­­tár anyagában hatalmas kárt tettek. Ekkor alakult meg Rómában egy intézet, amely feladatául tűzte ki a Dél-ltália könyvtárait fenyegető veszély elhárítását. Hasonló okok kényszeritették ki tíz évvel később a mün­cheni restaurátorok összefogását. A bajor könyvtárak legértékesebb kéziratait ugyanis vidékre menekítették a háború pusztításai elöl, sajnos azonban az idő és a nem megfe­lelő körülmények csaknem ugyanakkora kárt tettek a fóliánsokban, mint a tűz a könyv­tárépületben maradt példányokban. Szöveg a pálmalevélen A Bajor Állami Könyvtár alagsorában most szabályos „könyvkórház" működik, ahol na­pirenden vannak az éles szikékkel végrehaj­tott kényes operációk — melyek segítségével a rovarárkok, egérfogak, penészfoltok nyo­mait igyekeznek eltüntetni —, és az elörege­dett alapanyagok felfrissítését — vagyis a teljes széthullás megakadályozását — szol­gáló „fündökúrák". Fehér köpenyes szakem­berek hajolnak itt „pácienseik" fölé. A" láto­gatók el sem tudják képzelni, hogyan lehet a szúette fedelekből, az elsárgult pecsétes könyvoldalakból újra épkézláb könyvet vará­zsolni. Ez a könyvrestaurátorok tudománya, sőt művészete. És képességeik ugyancsak próbára vannak téve, ha meggondoljuk, hogy nemcsak európai fóliánsokkal van dolguk, hanem vannak köztük egzotikus „rokkantak" is. mint például a színes selyemalátétre he­lyezett ornamentikával díszített etiópiai-kopt szövegek, a ceyloni pálmalevélre írott szöve­gek, vagy az Indiából származó régi írások, amelyek szerzői csontba vagy fémlapba vés­ték bele leheletfinom mozdulatokkal-az utó­kornak szánt mondanivalójukat. Az egyik munkaasztalnál növényberakásos kéziratot ápolnak; frissen szedett, szárított és préselt mai növényekből készül hozzájuk a szüksé­ges „protézis". A másiknál ülő férfi szláv írás leperegni készülő iniciáléján — díszes, kicir­­kalmazott kezdőbetűjén — rögzíti a festék- és aranyszemcséket. Másutt festékkeverési kísérletek folynak; egy további teremben ragasztóanyagokat próbálnak ki, mert egyál­talán nem mindegy, hogy a restaurálás folya­mán felhasznált kiegészítő anyagok milye­nek, hiszen a könyv is olyan, mint az ember: nem akármit fogad be a „szervezete". De nemcsak a régi kéziratok, könyvek okoz­nak gondot a szakembereknek, hanem a viszonylag fiatalok is, mégpedig az alapa­nyag, a papír miatt. Mióta az évszázados hagyományt félretéve, nemcsak rongyot és állati eredetű enyvet, hanem részben fát és szintetikus ragasztóanyagot is használnak a könyvek előállítása során, észrevehetően romlik a minőség. Ezért aztán például az 1830—1930 között készült, papírra irt vagy nyomott szöveg alig száz év után gyakorlati­lag halálra van ítélve. GYERTYANYOM ÉS UJJLENYOMAT A papírgyártás — melynek titkára a kínaiak bukkantak rá még az i. sz. I. században — szinte ugyanazzal az eljárással folyt egészen az újkor kezdetéig. A növényi eredetű ron­gyokat a papírgyártó műhelyekben felvag­dosták, mosták, szárították, őrölték, majd 16 ugyancsak biológiai eredetű ragasztóanyag­gal (csontenyv) elkeverve hengerelték, és ezen a módon az évszázadok során már húsz különböző minőségű papirt sikerült előállíta­ni. Az iparosodás ugrásszerű fejlődésével azonban együtt járt a nagyobb papírigény, valamint a papírgyártási technológia fejlő­désének kívánalma is. így azután a tömeg­­termelés érdekében a farostot is bevonták áz alapanyagok közé, továbbá — ami még fon­tosabb oka a mai gondoknak — vegyi úton előállított kötőanyagokkal kezdték helyette­síteni a természetes enyvet. Ennek az eljá­rásnak lett azután eredménye az a rossz minőségű papír, amelyre a XIX. század szá­mos könyvét, újságját nyomták. Ezeknek je­lentős részét csak a restaurátori közbelépés mentheti meg az összetöredezéstől és elsár­­gulástól. De szerencsére a modem technika ismeri a gyógymódot, mégpedig egy első látásra meglehetősen különös eljárást: az „aggkori végelgyengülésben" szenvedő érté­kes kéziratokat mosószeres fürdővel próbál­ják megfiatalítani. Természetesen ez a mo­sószer nem ugyanaz, mint amilyet a háziasz­­szonyok a mosógépbe szórnak, hanem olyan összetételű, hogy — fehérítő hatásán túlme­nően — az állati eredetű enyv pótlására bizonyos enzimeket is tartalmaz, azonfelül a molekulaszerkezet további lazulását is meg­akadályozza. Számos munkaigényes változa­ta van a könyvlapok fürdetésének, és megle­hetősen babramunka a szárításuk, elsimítá­suk, újrakötésük is. Mindez az aprólékos és költséges tevékenység elengedhetetlen fel­tétele a könyvek megőrzésének még abban az esetben is, ha nem teszik ki őket maguk­tól az olvasóktól származó újabb veszélyek­nek, hanem vitrinek üveglapjai alatt pihen­hetnek. Az öreg pergamenlapok és régi bőr­kötések foltozásához nem lehet mai anyagot válogatás nélkül bedolgozni. A bőr kikészíté­séhez például egészen más cserzőanyagokat használtak a vargák annak idején, mint nap­jaink ipara. A csak tisztogatást igénylő bőr­kötéseket tisztítják, radírozással, majd mar­­haepéböl készült kivonattal bedörzsölik. Nagy gonddal ügyelnek közben a könyvekbe került utólagos széljegyzetek, rajzok, pecsé­tek, betoldások épségére is, mert a korábbi gyakorlattal ellentétben — amikor minden nem eredeti elemet könyörtelenül eltávolí­tottak —, ma szervesen a műhöz tartozónak tekintik az efféléket, s az örökké kíváncsi szakemberek szinte rácsapnak ezekre a gya­korta nagyon értékes részletekre. Még a középkori, pompás kivitelű liturgikus könyve­ken ejtett gyertyanyomokat vagy a rájuk tapadt ujjlenyomatokat sem távolítják el, hanem az illető mű közkedveltségét bizonyí­tó jelként értékelik, és konzerválják őket. Szárítás vákuumkamrában Mindezek után hajlamosak lehetünk kijelen­teni, hogy a könyvrestaurátorok művészi ér­zékkel megáldott, igen ügyes kézművesek. Valóban azok is! De van még egy másik foglalatosságuk is: a felfedezés. Ennek a szerencséje persze nem mindenkinek adatik meg, de valamennyien remélik, hogy egyszer talán ők is találnak valamit. Arról van szó ugyanis, hogy a kezükbe kerülő régi könyvek sok értékes „makulatúrának" lehetnek a rej­­tekei. A könyvészetben használatos, latin eredetű szakkifejezés minden olyan papírra vagy pergamenre vonatkozik, amire írtak, nyomtattak valaha, tekintet nélkül arra, hogy ép-e az illető oldal, csíkokra szabdalták-e vagy éppen összefűzött állapotban van. Mi­vel a könyvkötészet az összefűzött oldalak megerősítésére a gerinc béléseként minden­kor „hulladék" papírokat használt fel, nem­ritkán kerültek ma már ritkaságszámba menő iratok, pergamenre festett képek csí­kokra szabdalva más művek kötése alá. Az ilyesfajta ritkaságok felfedezése a könyvres­taurátorok életének nagy pillanata. A felfe­dezés izgalmát csak fokozza, hogy egy könyvoldalnyi irodalmi anyag összeilleszté­séhez mintegy harminc egymáshoz illő csí­kot kell a könyvek gerincében megtalálni. A könyvrestaurátorok önálló képzése egyelő­re még megoldatlan kérdés, egyedül Bécs­­ben. a Képzőművészeti Akadémia keretében működik egy speciális tanfolyam. Pedig a szakmával szemben csak nőni fognak a kö­vetelmények, hiszen a környezeti ártalmak nemcsak hidakat és templomokat tesznek tönkre, hanem könyveket is. Egyes becslések szerint a ma kinyomott köteteknek mindösz­­sze három százaléka „él" majd tovább ötven évnél. Ne engedjünk a cinikus gondolat csá­bításának, miszerint a kortárs irodalom je­lentős része nem is érdemel meg hosszabb életet: inkább reménykedjünk abban, hogy a következő fél évszázadban — amikor már mikrofilmek formájában teljes könyvtárnyi anyag elfér majd egy kötet helyén a polco­kon — éppen olyan keresettek lesznek a XIX. és XX. századi könyvek mint ma a középkori kéziratok. A könyvek jövőjét nem látnánk olyan sötéten, ha ma is lenne mód a természetes anyagból papírt előállítani. Jól tudjuk, hogy ez már a mennyiségi igény miatt is lehetetlenség, ezért a tudományos kutatásnak kell valami megoldást találnia. Mivel Amerikában még szorongatóbb a helyzet — az európainál is szennyezettebb a környezet —, már komoly lépéseket tettek a savtartalom nélküli élet­tartamú papír gyártására. Időközben ugyan­csak amerikai kutatók felismerték, hogy bi­zonyos, az űrkutatás céljait szolgáló beren­dezések a könyvek életének meghosszabbí­tására is alkalmasak. Ezért újabban a was­hingtoni Kongresszusi Könyvtár újonnan be­érkező köteteit vákuumkamrába zárják, ahol a kiszívott levegővel együtt ötezer kötetből — ennyi fér be egyszerre a kamrába — négyszáz liter víz eltávozik. Az ilyen módon kiszárított papírt speciális gázzal kezelik, miáltal a papírban maradt savak közömbösí­tődnek. Ha hinni lehet a jóslatoknak, akkor az ilyen eljárással konzervált könyvek fél évezredet fognak kibírni, szemben sav- és víztartalmú társaikkal, amelyeknek a valószí­nű élettartamuk huszonöt-ötven év.

Next

/
Oldalképek
Tartalom