A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-07 / 32. szám

„hülve" meg „vén”. Ezen dühösen, elkeseredetten, bánatosan, de mégis elégedetten elvigyorodott a sötétben.

így aludt el.

Még álmodott is. Az egyik legkedvesebb kis játékával, a keskeny, összehajtogatott kartonlappal álmodott: hiszen azt is Apu festette.

Paprikából Jancsika;

Jancsikából kiskirály ...

Csakhogy álmában összezavarta a mondókát: Jancsikából nem lett kiskirály, hanem paprika. Mérges, hosszú, zöld csípős paprika.

Ez nagyon bosszantotta. Apu — segíts már!...

Aztán egyszerre — érezte, hogy nem alhatott soká — arra ébredt, hogy a szobában ég a kis olvasólámpa, és Anyu áll az ágya mellett. És mögötte, nyájas vigyorral a szépséges bajusza alatt. Ugye Tibor.

— Kisfiam — szólalt meg Anyu halkan —, ne haragudj, hogy felébresztettünk. De reggel korán indultunk; Erna néni már itt lesz — nem sok időnk marad a búcsúzkodásra. És — elhallgatott, aztán mély lélegzetet vett, kínlódva folytatta: — és — apu is el akar búcsúzni tőled ... Hozott neked valamit. Nézd — a görkorcsolyát, amit olyan régen szerettél volna ... Köszönd meg szépen — apunak ...

Hát ez sem volt igaz.

A görkorcsolyát Anyu vásárolta: látta, amikor a múltkor hazahozta a városból, és ő titokban belekukkantott a dobozba.

Utálkozva elfordította a fejét, de közben önkéntelenül meglátta Anyu elkinzott pillantását. És Anyu szeméből annyi félelem, vergődés, sóvárgó könyörgés áradt feléje, hogy váratlanul felsajduló szívvel, mélységesen megsajnálta.

— Köszönd meg — szépen — apunak — nyögte ki Anyu még egyszer.

És ő halkan, elgyötörtén, engedelmesen mondta:

— Köszönöm — apu ...

Ugye Tibor kedélyesen, nagylelkűen nyugtázta a köszönetét:

— Szívesen, máskor is. Használd egészséggel. öcsi. Csak ki ne'törd a nyakadat.

Aztán könnyed, futó mozdulattal enyhe barackot nyomott a kisfiú feje búbjára.

, — Na szia, öcsi, aludj. Gyerünk, Judit.

A lámpa kapcsolója halkan kattant, a szoba újra sötétségbe borult.

De ő már nem érezte az anyja hálás, boldogságtól túláradó csókjait, nem hallotta a halkan a fülébe suttogott, gyötrelmesen megalázó két szót — „Köszönöm, kisfiam!" nem hallotta, amikor az ajtó becsukódott mögöttük; sokáig, végtelenül hosszú percekig könnytelen, égő szemmel meredt a sötétségbe.

Apró kis ember, az élet könyörtelen terhével, keservével a szívében.

Nem sírt. Váratlanul nagyon öregnek és — mi is?... Klári tanító néni szokta használni ezt a szót, valahányszor valami ostoba, ízléstelen csíny, kártevés történt az osztályban. Ha valaki szándékosan bemocskolta a másik füzetét, elkente a másik fáradságosan elkészült rajzát, festését, szándékosan kiverte a másik kezéből a tizórási vajas kenyerét, almáját, vagy ha valaki — ez volt Klári néni szerint a legcsúnyább dolog —, ha valaki hazudott. „Ez aljasság, tudod?! Aljasság!"

Hát ö most nagyon öregnek és nagyon aljasnak érezte magát.

Úgy érezte, mintha elárulta volna Aput...

Aput, Nagyit és önmagát. Sőt — talán még Anyut is.

Csak ekkor eredtek el a könnyei. Hiszen ö nem árult el senkit — öt árulták el. Aljasság.

így aludt el.

Egyedül, apró kis ember a sötétben, halványzöld pizsamában. (VÉGE)

TÖRÖK ELEMÉR

Köszönet mindenért néked

Anyanyelvem,

szirom-zúzmarás

te formáltál,

te édes-mostoha.

kökénybokrok

jegenyetartást adva.

pipacsok

csöndje.

benned

piros sikolya.

zsenge fűvön

visszhangzik

őszi égen

harmatgyöngye.

gyermekkoromból

darvak sírása.

unokáim arcáról

a Tice-parti

világ árvája,

világgá küldött mosoly,

nádasok zizegése.

mezei pacsirták

nevezhetnélek

tücskök

énekétől zengőbb.

napnak is.

éji cirregése,

kristálytiszta

sorsom

anyanyelvem.

örökviz

jócsillagának.

te édes-keserű.

halk csobogása.

égi bölcsőt

szépen zengő

hajlékony.

ringató,

arany hegedű.

fehér nyírfácska,

ös-csillaganyának,

anyánk ajkán

esti harangszó

felnevelő

drága ének;

a bodrogközi

dajkám voltál,

köszönet

puszták felett,

emberré

mindenért néked.

FOTÓ: KRASCSENITS GÉZA

MIKLÓSI PÉTER

Requiem

(ANYÁM HALÁLÁRA)

Ajtó,

mosoly.

mely a semmibe lendül.

mely nélkül fulladozik az életem.

lépcső.

emlék.

ami a titokzatosságba vezet.

ami naponta feldereng,

ház,

hang,

ami a tegnap hamujába süllyed,

a kék üresség felett.

kert.

szépség,

ahol a fák szíve is meghasad;

mely sugárzó és örök;

arc,

bánat,

mely aggódva ragyogja be az eget.

mely visszhang-fátyolként szorít;

kéz.

temető,

mely már nem érint más kezet;

ahoi szilánkokban porzik minden, ami most örökre eltörött.