A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
NOTESZLAPOK 1. Falatozni jó? Kár is lenne véka alá rejteni, hogy hazánk lakosságának zöme túltáplált. Magyarán: kövérek vagyunk. E korántsem újkeletű megállapítás könnyedén igazolható, ha az ember körülnéz a strandokon, ha végigballag az utcán, vagy ha tükörbe pillant valaki — sajnos, beleértve ebbe jómagámat is. Soványka vigasz, hogy például a tévében nyilatkozó műszaki vezetők, hivatali előadók, nomeg a találomra megszólított járókelők között is jócskán vannak, akik éppen olyanok, amilyenek mi vagyunk. Olyan kerekképüek, pocakosak, esetleg magas vérnyomástól bordóvörösek és mázsásán mozdulók — egyszóval közülünk valók. Az orvosok számtalanszor leírták és elmondták már: nemcsak az a baj, hogy sokat eszünk, hanem az is, hogy rosszul és kedvezőtlen időbeosztásban: az elmulasztott reggelit, a menzán bekapott üzemi ebédet jobbára este pótoljuk nem is akármilyen falatozással. Nemegyszer figyelmeztettek már az illetékesek arra is, hogy túl sok zsírt és lisztnemüt fogyasztunk; hogy túl sok értéktelen, ám annál hizlalóbb tápanyagot eszünk. A szakértők tanácsait legfeljebb csak ismételni tudnám, természetesen, kevésbé szakszerűen, mint ők teszik. Én a fenti megállapításokat inkább azzal egészíteném ki, hogy tájainkon az evés nemcsak éhség, hanem gyakran inkább virtus dolga. Ezért van az, hogy a mai harmincévesek jelentős hányada ma már ugyanolyan pocakos, tokás, ruhájából kidagadó, mint a szülei. Igen ám, csakhogy azt is tudja mindenki, hogy aki mifelénk vendéglátójának zsíros pörköltjét, savanyú borát, kisüsti pálinkáját visszautasítja, nem is számít teljes embernek. Legalább egy epebajt vagy gyomorfekélyt kell kitalálnia ahhoz, hogy különcködését ha nem is értik meg, de megbocsássák. Így aztán akkor is eszünk-iszunk, amikor nem kívánjuk. Mondjuk udvariasságból, gyöngeségből, vendégszeretetből, de főleg tehetetlenségből. Van hozzá indoklásunk is, miszerint az a miénk, amit megeszünk ... Nem sikerült valami a munkahelyünkön? Avagy csak úgy, tétlenül végigültük a napot? Sebaj, hazamegyünk, bevágunk egy lábas paprikáskrumplit, megisszuk hozzá a borocskát, aztán volt szerencsénk mindenkinek. Nyúlnak-húzódnak az ügyeink, nem intéződnek ilyen-olyan kérvényeink a hivatalban? Késik a lakáskiutalás, az építkezési engedély, az elengedhetetlen pecsét? Hazamegyünk, összevágjuk a hagymát, fölaprítjuk a cupák húsokat, bele a paprikát, föl a tűzhelyre! —- aztán adjad neki, hadd főjön a maga levében. Nem sikerült a dolgozat, a vizsga, a házasság? Egyél-igyál komám, majd elfelejted. Még talán azt is, hogy valaha vizsgázni akartál, hogy kiegyensúlyozott életre vágytál, hogy egyáltalán akartál valamit... Hiába a sok figyelmeztetés, az ember alig mozog, ehelyett eszik meg iszik meg nézi a tévét. Közben tokát ereszt, lelassul a mozgása, behízza a szívét, az ereit. Csak üldögél otthon a kényelmes fotelban, süteményt majszol, leöblíti sörrel, borral és nézi-nézegeti számos tükörképét a tévé képernyőjén. Azután sajnálattal megállapítja, hogy kövérek vagyunk. Csak az nem jut eszébe, hogy itt lenne végre az ideje a diétának, a regulának, az önfegyelmezésnek, ami mindenképpen egészségesebbé tehetne minket. Mert nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk! 2. Magány A szatyorban negyed kiló májpástétom lapul, s mellette ott van a nyáron ritkán kapható narancs is. Másfél kiló, mert mindenki szereti. Az idős asszony, akiről szó van, nem szokott meleg ételt vacsorázni, most mégis megkívánta. Nem is annyira az ételre vágyott, mint inkább terített asztalra. Az utóbbi napokban ugyanis a gyermekkora jutott eszébe viszonylag gyakorta. Amikor még élt apa, anya és a testvérek is. Esténként körülülték a konyhaasztalt és vacsoráztak. Közös tálból főtt krumplit majszoltak, vagy valami levest kanalaztak, hozzá kenyeret tördelve. Szegényes volt a vacsora, de együtt voltak, és anya mosolygott rájuk. Örült, hogy megint elmúlt egy nap és volt mit ennie a családnak. Ez a kép villant át előtte most is, amikor átlépte lakásának küszöbét, ahol rajta kívül a fia és a menye lakott. De ezúttal sem történt csoda. Nem várta terített asztal, meleg étel. Nem várta senki. Mint tegnap, tegnapelőtt és azelőtt sem. Mint húsz év óta soha. Bent, a szobában beszélgettek, senki nem törődött vele. Kinyitotta a hűtőszekrényt, futólag szemlét tartott a benne levők felett. Azután leült a konyhaasztalhoz és bontogatni kezdte a májpástétom csomagját. 3. Családi idill A mama már szinte négerbarna. Mozdulatlanul fekszik a vízparton, szemén és orrán egy-egy falevél. Csak azért ül föl időnként, hogy még egy kis napolajat kenjen magára ... A papa valahol a hüsben ül, előtte már néhány üres sörösüveg jelzi, hogy a forró délelőtt folyamán alaposan megszomjazotf. És a gyerek? Nos, a kétéves Mónika nagyon „rossz". Először az anyjának, majd az apjának nyafog, hogy menjenek a vízbe, de mindketten azt mondják: most hagyj békén, majd! Mónika, csalódottságában, fölfedező útra indul. Az első dolog amit talál, egy üresen is ragacsos lekváros poharat. Nyalogatni kezdi, de nem szól rá senki, hogy az gusztustalan, piszkos, egészségtelen, hiszen a mama kitartóan napfürdőzik, a papa pedig éppen újabb sörösüveget bont. A délelőtt folyamán Mónika kétszer tíz percig pancsolgat a bányató sekély vizében, kétszer kap fagylaltot, egyszer málnát. A második fagyi felét szétmaszatolja a lábán, elvégre ez is kitűnő szórakozásnak bizonyul ... Ebédnél nem sokat eszik, pedig a szülei erélyesen figyelmeztetik, hogy hamizni muszáj. Mónika inkább a szemét dörzsöli látványosan. A délutáni alvásnak azonban lőttek, hiszen ilyenkor süt a legjobban a nap, hogyan napozzon akkor a mama; a papa pedig éppen most állt be a vállalati üdülő focicsapatába. És Mónika? Ő egyre nyűgösebb és fáradtabb. Kedélyjavitás céljából kap egy újabb fagyit és egy csokit is. Mindezzel úgy-ahogy eltelik az idő vacsoráig, a tévé rövidke esti meséjéig. A mama figyelmezteti: ha nem ül szépen a képernyő előtt, akkor azonnal lefekteti őt. Tulajdonképpen ez lenne talán a legokosabb, csakhogy a mama meg a papa most a közeli presszóba készülnek, ahová az egyre türelmetlenebbül viselkedő kislányt is magukkal viszik. Elvégre, mondják, évente egyszer nekik is joguk van egy kicsit lazítani... Gondolom, ezt senki sem vitatja; de legalább ennyire fontos Mónika — és a többi kisebb-nagyobb gyerek — érdekeinek figyelembe vétele. Mert az ő érdekeik ugyanis azt kívánnák, hogy nyaralás közben a szüleik a lehető legtöbbet játsszanak, beszélgessenek velük. Vízben, vízparton, az üdülő szobájában egyaránt. Hogy akarják folyton lerázni a gyerekeket. Hogy az együtt töltött idő nemcsak térben és időben legyen az, hanem a valóságban is. A hétköznapok körforgásának taposómalmában gyakorta mondogatjuk, hogy nincs időnk a szó valódi értelmében családi életet élni. De ha van időnk, ráadásul három-négy éves csöppségünk is velünk van — akkor miért nem tudunk? 4. Itt a nulla, hol a nulla ... A fiatalasszony „bűnéről" tucatnyi jegyzőkönyv, közel félszáz sűrűn gépelt oldal tanúskodik. ahol például ilyen kitételek is szerepelnek: „Munkáját hanyagul látta el, pontatlanul vezette a raktári bizonylatokat, utólagosan javított a bejegyzett tételeken.” A fegyelmi eljárást az illetékes vállalat igazgatója rendelte el, a vizsgálat vezetője a vállalat jogásza volt, meghallgattak tizvalahány kisebb-nagyobb beosztású embert; volt, akit két-háromszor is, előfordult szembesítés és az ügy egy része munkaügyi bíróságra is került. Az „eljárás alá vont” fiatalasszony 35 éves, férjezett, két kiskorú gyermek anyja, fizetése nagyjából havi kétezer korona. Bűne a következő: Húsvét elmúltával a vállalat raktárában visszamaradt néhány száz festett tojás. Ezeket a következő esztendőig bajos dolog eltenni, ezért a tojásokat „nullára értékelték" és elrendelték a megsemmisítésüket. Valakinek azonban az az ötlete támadt, hogy a szemétbe dobás helyett, osszák szét azokat az óvodák között. Kapcsolatba léptek néhány óvodával, és a kérések alapján küldözgetni kezdték a tojásokat. Hamarosan kiderült azonban, hogy több az igény, mint a tojás. így azután már nem küldtek annyit egy-egy óvodának, hanem igyekeztek minél több helyre juttatni: kapjon minél több gyerek. Néha még az útrakész szállítmányból is levettek néhány darabot, és ilyenkor ki kellett javítani a raktári bizonylatokat és a szállítási cédulákat. Ezeknek kezelése az „eljárás alá vont személy" feladata volt. A vallomások, ellenvallomások, szembesítések során kiderült, hogy akadt nap, amikor a raktárban több nullára értékelt tojás volt, mint amenynyinek a napi könyvelés alapján lennie szabad lett volna. Az „eljárás alá vont személy" azzal védekezett, hogy közvetlen felettesei is tudtak a bizonylatok kijavításáról, amivel egyet is értettek, hiszen nullára értékelt, jelentéktelen áruról volt szó. Ráadásul az átvételi elismervények amúgyis pontosan tájékoztattak arról, hogy mennyi tojást osztottak szét, ami végül is az utolsó darabig az óvodás gyerekekhez jutott. Persze, közben munkaórák százai teltek el, közben az „eljárás alá vont személy" idegösszeomlást kapott és több hétre betegállományba kényszerült, a különböző szintű vállalati vezetők több tucatnyi órát foglalkoztak az üggyel — és mindezek után nem derült ki egyéb, mint hogy ha egy tojás értéke nulla, akkor száz tojás értéke százszor nulla, ötszáz tojás értéke ötszázszor nulla, satöbbi. Viszszaélés sehol nem történt, csorba sem a köz érdekén, sem senki másén nem esett. Mindössze néhány túlbuzgó irodista, az ügy során, maga is óhatatlanul nullára értékelődött. MIKLÓSI PÉTER
