A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-07 / 32. szám

k A minap végigsétáltam az ipolykeszi (Kosihy nad Ipl'om) hajdan volt cselédsoron. Ipolykeszi kis község, a második világégés előtt, a harmincas évek dere­kán mindössze ötszázan laktak-éltek a településen. Alig akadt sokholdas, többhektáros nagygazda, zömmel cse­lédek lakták, vérbeli zsellérfalu volt Ipolykeszi. A művelhető földterület je­lentős részén három birtokos-bérlő tar­totta a kezét. Kondor József nagybirtokos ezer holdnyi szántót és erdőterületet mond­hatott a magáénak. Halála után felesé­ge és vejük: Rosztányi Tibor vette át a gazdaság irányítását. Tíz állandó cseléd családjuk a cselédházban húzhatta meg magát. Ezek nincstelen-vagyonta­lan, máról holnapra tengődő emberek voltak. A férj és feleség többnyire a földeken robotolt, akiknek a biztosabb megélhetés reményében munkára kel­lett szorítaniuk gombamód szaporodó, cseperedő apróságaikat is. Mert bizony A HAJDANVOLT CSELEDSORON a községben a legtöbb gyermekük ép­pen a cselédeknek volt. Csúfosan ráfizetett, aki tengelyt mert akasztani a zsarnok urasággal. A föld­­tulajdonos gyorsan útilaput kötött rendszerint az egész család talpára, s akár télvíz idején is kipenderítette a népes pereputtyot a biztonságos haj­lékból. A Kondor birtokon sokan dolgoztak. Az állandó munkásokon kívül vagy száz helybéli férfit és nőt foglalkoztatott az uradalom. De voltak szép számmal kommenciós cselédeik és idénymunká­ra felfogadott alföldi summások is. Az egykori cseiédsor egyetlen épen maradt cselédházát ma is jakják; négy család él a „hosszú házban", egy tető alatt, közös udvaron. Kerítés nem övezi a telket, a baromfi kedvére kóborolhat a környéken. Éjsza­kára persze drótháló kerítés mögé, vagy a hevenyészve összetákolt faólak egyi­­kébe-másikába kerül az aprójószág. Az udvar gazos, szemetes: sokuké, senkié, mindenkié... A 78 esztendős Benyus Mari néni ágyneműjét napfürdözteti. — A férjem asztmásán jött haza a háborúból — fog élete történetének elmesélésébe —, s 1949 nyarán el is vitte a betegség. Mindössze 33 éves volt. Nagyon szerettük egymást, mégis keveset lehettünk együtt, élhetett volna még szegény. Esküvőnket 1930-ban tartottuk. Az uradalomban dolgozott, kora hajnalban ment el hazulról és csak késő este láttam viszont. Én a gyere­kektől nemigen mehettem sehová. Há­rom porontyunk a születése után halt meg, párom csekélyke béresi fizetésé­ből nem futotta a drága patikaszerekre. No meg aztán, akkortájt még nem is igen tudták a „torokgyíkot" gyógyítani. További három gyermekét is eltemet­te már Mari néne. — Szűkösen laktunk, mindössze egy szobácskánk volt, a tenyérnyi konyhát pedig meg kellett osztani a szomszé­dunkkal. Én egyébként Lukanyényében (Nenince) születtem, 12 éves koromtól cselédmunkával kerestem a betévö fa­latot. Már csak a legidősebb fiam él. Férjemmel az apátújfalui (Opatovská Nová Vés) Gáspár-birtokon ismerked­tem meg. Benyus Mária néni most boldog. — Szép nyugdíjam van — büszkél­kedik. Jó most élni, érzem-látom, álla­munk megbecsül minket, munkában megfáradt öregeket is ... Naponta friss ételt főzök, nem úgy, mint régen. Annak idején többnyire tésztaféléken, meg lebbencslevesen éltünk. Pista fiam si­­heder gyerek volt már, amikor életében először húsételt kóstolhatott. Most pe­dig, még vénségemre is tartok baromfit. Tyúkokat, libát, kacsát nevelek, s ha húsra szottyan gusztusom, kirántok egy csirkét ebédre. — Nem csak saját portám, de szőlőm is van — büszkélkedik Kanyó István Helybéli, postás lánya mindennapos vendég a portán. De sűrűn rányitják az ajtót unokái, dédunokái is. — A lábam már nehezen mozdul — kesereg —, de a lányom naponta bevá­sárol helyettem. Hej pedig de sokat lótottam-futottam én ifiasszony korom­ban. Éveken át a hátamon cipeltem haza a Gurgyalból a tüzelnivalót. Egy ajtóval odébb Kalmár Györgyné iskolás gyerekeivel beszélget. Férje a lábasjószágot eteti. — Magyarországról, Balassagyar­matról kerültem Ipolykeszire — tudom meg Jolánkától —, Gyuri szülei cseléd­­sorban sínylődtek. Mi már kényelme­sebben élünk. Anyósomék helyiségeit örököltük meg. Négy gyerekünk van, hamar fenödik rajtuk a ruha, rengeteget mosok... A Kanyó ház udvarán most is népes rokonság múlatja az időt. Tereferélnek. A 74 éves István bácsi jóleső érzéssel 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom