A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
k A minap végigsétáltam az ipolykeszi (Kosihy nad Ipl'om) hajdan volt cselédsoron. Ipolykeszi kis község, a második világégés előtt, a harmincas évek derekán mindössze ötszázan laktak-éltek a településen. Alig akadt sokholdas, többhektáros nagygazda, zömmel cselédek lakták, vérbeli zsellérfalu volt Ipolykeszi. A művelhető földterület jelentős részén három birtokos-bérlő tartotta a kezét. Kondor József nagybirtokos ezer holdnyi szántót és erdőterületet mondhatott a magáénak. Halála után felesége és vejük: Rosztányi Tibor vette át a gazdaság irányítását. Tíz állandó cseléd családjuk a cselédházban húzhatta meg magát. Ezek nincstelen-vagyontalan, máról holnapra tengődő emberek voltak. A férj és feleség többnyire a földeken robotolt, akiknek a biztosabb megélhetés reményében munkára kellett szorítaniuk gombamód szaporodó, cseperedő apróságaikat is. Mert bizony A HAJDANVOLT CSELEDSORON a községben a legtöbb gyermekük éppen a cselédeknek volt. Csúfosan ráfizetett, aki tengelyt mert akasztani a zsarnok urasággal. A földtulajdonos gyorsan útilaput kötött rendszerint az egész család talpára, s akár télvíz idején is kipenderítette a népes pereputtyot a biztonságos hajlékból. A Kondor birtokon sokan dolgoztak. Az állandó munkásokon kívül vagy száz helybéli férfit és nőt foglalkoztatott az uradalom. De voltak szép számmal kommenciós cselédeik és idénymunkára felfogadott alföldi summások is. Az egykori cseiédsor egyetlen épen maradt cselédházát ma is jakják; négy család él a „hosszú házban", egy tető alatt, közös udvaron. Kerítés nem övezi a telket, a baromfi kedvére kóborolhat a környéken. Éjszakára persze drótháló kerítés mögé, vagy a hevenyészve összetákolt faólak egyikébe-másikába kerül az aprójószág. Az udvar gazos, szemetes: sokuké, senkié, mindenkié... A 78 esztendős Benyus Mari néni ágyneműjét napfürdözteti. — A férjem asztmásán jött haza a háborúból — fog élete történetének elmesélésébe —, s 1949 nyarán el is vitte a betegség. Mindössze 33 éves volt. Nagyon szerettük egymást, mégis keveset lehettünk együtt, élhetett volna még szegény. Esküvőnket 1930-ban tartottuk. Az uradalomban dolgozott, kora hajnalban ment el hazulról és csak késő este láttam viszont. Én a gyerekektől nemigen mehettem sehová. Három porontyunk a születése után halt meg, párom csekélyke béresi fizetéséből nem futotta a drága patikaszerekre. No meg aztán, akkortájt még nem is igen tudták a „torokgyíkot" gyógyítani. További három gyermekét is eltemette már Mari néne. — Szűkösen laktunk, mindössze egy szobácskánk volt, a tenyérnyi konyhát pedig meg kellett osztani a szomszédunkkal. Én egyébként Lukanyényében (Nenince) születtem, 12 éves koromtól cselédmunkával kerestem a betévö falatot. Már csak a legidősebb fiam él. Férjemmel az apátújfalui (Opatovská Nová Vés) Gáspár-birtokon ismerkedtem meg. Benyus Mária néni most boldog. — Szép nyugdíjam van — büszkélkedik. Jó most élni, érzem-látom, államunk megbecsül minket, munkában megfáradt öregeket is ... Naponta friss ételt főzök, nem úgy, mint régen. Annak idején többnyire tésztaféléken, meg lebbencslevesen éltünk. Pista fiam siheder gyerek volt már, amikor életében először húsételt kóstolhatott. Most pedig, még vénségemre is tartok baromfit. Tyúkokat, libát, kacsát nevelek, s ha húsra szottyan gusztusom, kirántok egy csirkét ebédre. — Nem csak saját portám, de szőlőm is van — büszkélkedik Kanyó István Helybéli, postás lánya mindennapos vendég a portán. De sűrűn rányitják az ajtót unokái, dédunokái is. — A lábam már nehezen mozdul — kesereg —, de a lányom naponta bevásárol helyettem. Hej pedig de sokat lótottam-futottam én ifiasszony koromban. Éveken át a hátamon cipeltem haza a Gurgyalból a tüzelnivalót. Egy ajtóval odébb Kalmár Györgyné iskolás gyerekeivel beszélget. Férje a lábasjószágot eteti. — Magyarországról, Balassagyarmatról kerültem Ipolykeszire — tudom meg Jolánkától —, Gyuri szülei cselédsorban sínylődtek. Mi már kényelmesebben élünk. Anyósomék helyiségeit örököltük meg. Négy gyerekünk van, hamar fenödik rajtuk a ruha, rengeteget mosok... A Kanyó ház udvarán most is népes rokonság múlatja az időt. Tereferélnek. A 74 éves István bácsi jóleső érzéssel 4
