A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-23 / 4. szám
Borbála kissé kesernyés hangon, mintha sajnáltatTM akarná magát. — Szerencsémre idejében rájöttem, hogy nagyon iszik. Italosán aztán rettentő agresszív és durva volt. Kiadtam az útját... — A tüzrevaló! Jól tette. Borika, ha kiadta az útját. — Hiába, nem és nem bírtam tőle megszabadulni — pergette a szavakat Borbála olyan arckifejezóssel, mint egy ártatlan kislány, aki a nászéjszakájára készül rettegve. — Mindenkit megbotránkoztatva, állandóan molesztált. Hiába fenyegettem a rendőrséggel, bírósággal, örökké azt hajtogatta, hogy addig nem hagy békén, amíg nem leszek a felesége, s még azt is mondta, hogy hiába próbálok elmenekülni előle, a világ végén is megtalál. Ezért kellett eljönnöm ... — Gondolja, hogy itt nem találja meg? — Remélem, hogy nem — felelte Borbála elfelhősödő arccal, keserűen. — A járási iskolaügyön és a szüléimén kívül senki nem tudja, hová lettem. Reménykedem a legjobbakban... — Komisz ez az élet. Borika — mondta Mezeiné sajnálkozó együttérzéssel a szívében. Senkiről sem tudhatjuk, hogy mit hordoz magában ... — Felállt. — Megyek, mert az edények perbe szállnak velem, ha nem rakom őket tisztába. — Még egy pohárkával, mamácska — szólt utána a vő. — Hogyisne, hogy leszédüljek a lépcsőkön! Olyan könnyen nem szabadulsz meg tőlem, Feri! — mondta Mezeiné huncut ízzel, azzal elment. Csendesen csukta be maga után az ajtót. — Ez a mama, ez a mama! — csóválta a fejét Kiss. — Ne haragudj rá a kíváncsiságáért. Borika — mondta Erzsébet kérlelve a kolléganőjét. — Tudod, az idősödő, falusi asszonyok már csak ilyenek, aligha változnak meg. — Ugyan, Erzsiké, dehogy haragszom. — Bárki jön hozzánk, — márpedig gyakran jönnek —, soha nem zavar a jelenlétével, mindig félrehúzódik, tapintatosan — mondta Erzsébet magyarázatképpen. — Hogy most mi lelte, nem tudom. Alighanem szimpatikus vagy neki. — Ugyan, kérlek, nem kell magyarázkodnod, hiszen én is falun nevelkedtem — fogta meg a poharát Borbála. — Kedves, őszinte és szeretetre méltó asszony ... — Nem tudom, hogy mi az ő korában képesek leszünk-e mindazt megcsinálni, amit ő most — mondta Erzsébet elgondolkodva. — Hallatlan akarat van benne... A pillanatnyi csendet Borbála törte meg: — Ha jól vettem ki édesanyád szavából, ti Nyitrán ismerkedtetek meg ...? — Igen főiskolás korunkban — felelte Erzsébet. Gondolatban visszaröppent a múltba, mire felderült az arca. — Rég volt, szép volt ... Mindig szívesen gondolok vissza azokra az évekre ... — Annyira szép volt — szólt közbe Kiss Ferenc —, hogy szinte fáj az emlékezés, pedig pofonnal kezdődött az ismerkedésünk. — Pofonnal!? — nevetett föl Borbála. — És ki kapta? — Csakis én. — Minek erről beszélni, Feri? — kérdezte Erzsébet pironkodva. — Miért?... Talán szégyenkezel miatta?... Hiszen nem te kaptad azt a pofont, az én arcom sajgott belel — Akkor is ... — Hogy is történt? — biztatta Borbála a férfit. ■^Folytatjuk) Cl TÁL KÖLTŐK VERSEI MÉSZÁROS OTTO JUHASZ JÓZSEF B. M.-nek (nagyapám) merre indulnak el azok az emberek kik visszavágynak s egy két köhintéssel elintéznek mindent lehet az akár az élet is Ó mustárszín természet mögöttük pofányi falat az emlék és háborúk ahogy visszalépkedik a messzeséget ablakukban elnyílik a muskátlivirágos idő és napozók vízkék nevetése egy gázálarc láttán az elméleti erők helyettesítése lehet, hogy sohasem az aminek lenni kéne vagy: sohasem más ezáltal mindig ugyanaz és mégsem akár egy védhetet/en ütés mellyel sarkából kimozdítható az égvilágon minden RAVASZ JÓZSEF________ altató (Kisfiamnak Gellértnek) a madárzajos árkok kék arcáról a tenyerek aranykoronás ablakából térdelő fák alatt kifutó folyó medrében a csobogás . . . Füst városod hamutartói kiürítve halmozódnak százki/enc ház szeme csábítgat kacsintásod megszüli mit szavad szétfúj félelem fák koronáiban rejtőző zöld meg püspöklila vadmacskák a szennyvízcsatornák ölébe hulló 'könnyek őszi avar az aranya/mafa alatt 15