A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-26 / 26. szám

-ONNAN

HAILOTTUK-OLmSTUK-IATrüK

Gázvezetékek javítására szánják az Örményországban kifejlesztett ASZP-140 önjáró hegesztöberendezést. Alapgépe egy K-701 típusú nagyteljesítményű traktor, amelyet hegesztő- és plazmasugaras vágógéppel szereltek fel.

A Compact Disc gyártóinak nemzetközi konferenciáján mutatták be az amerikai Seattle-ben azt a könyvespolcnak nevezett lemezt, amelyre a tíz legfontosabb és leggyakrabban használt kézikönyv anyagát rögzítették. Egy 12 centiméter átmérőjű Compact Discen 250 000 nyomtatott oldalnyi szöveg rögzíthető.

Mata Hari nyomában jár Ruddy Rodriguez, Venezuela 1985-ös szépségkirálynője aki egy évre rá, Londonban második lett a Világszépe-választáson. Mint ilyen, természetesen kapott filmszerepet, annál is inkább, mert rendelkezett némi színpadi jártassággal; tagja volt a caracasi Rajatabla nevű színjátszó csoportnak. A képen a kémnők elengedhetetlen kellékével, a pisztollyal, amelytől — saját bevallása szerint — ő fél a legjobban.

MEDVEUNNEP KÖZELEDIK

Három ország magyar nyelvű könyvkiadásának (Móra—Kárpáti—Madách) közös érdeme, hogy a Vogul regék alcimü könyv Bede Anna mesteri fordításában az olvasók kezébe kerülhetett.

Az obi-ugorokról, vagyis a vogulokról (manysik) és osztjákokról (chantik) köztudott, hogy legközelebbi nyelvrokonai a magyaroknak. Juvan Sesztalov, a könyv írója „vogul ember", a „vogulok regöse". Nagyapja még egy kicsiny település sámánja volt, ő maga már a Szovjetunió egyik legismertebb nemzetiségi költője. A nagytehetségü unoka művészete erős szálakkal kötődik népének ősi szokásaihoz, a manysi folklórhoz. Sesztalov minden müve a vogul élet naplója, ez utolsó pedig egyben sikeres próbálkozás a manysi mitológia újraköltésére. Az ősmúlt hétköznapjai, a sámánok, hiedelmek világa a modern gépek és tudomány valóságával ötvöződnek ebben a könyvben. „Nem a Holdon történt: a Holdon már nincs titok. Azon már emberek járnak, onnét szállnak tovább, távolabbi csillagokra. Már csak a Földön vannak csodák..." — vezeti be az első mesét Sesztalov, majd máris rátér a hétezret alig meghaladó lélekszámú vogulság csodás, tajgai színjátékénak, a medveünnepnek az ismertetésére.

Nyelvrokonainknál a medvét nemzetségi ősként, totemállatként tisztelik. (E rendkívüli tisztelet jele az is, hogy soha nem nevezik nevén, sőt — mint a medveünnepkor is látható — még az állat egyes részeinek is fedőneve van. Ennek a „medvemünyelvnek" a magyarban is meglelhetők a nyomai, hiszen mi is körülírással neveztük meg: a szláv medveď — „mézevő", ill. a szlovák Matej becéző alakjából köznevesült mackó szóval.) Az obi-ugor medvekultuszt máshol nem tapasztalható változatosság jellemzi. Medveünnepet télen, a vadászat után szokás rendezni. Az „erdei apónak" először „kigombolják a subáját" (megnyúzzák), majd a kitömött bőrt „felöltöiztetik" (feldíszítik) és „megvendégelik" (enni- és innivalót tesznek eléje). „Szórakoztatják" a medvét, medveénekeket énekelnek, álarcos férfiak eljátszszák a mackó életét.

A medveénekeken kívül sok más mítoszt is tartalmaz Juvan Sesztalov könyve: köztük a Mlágügyelö Férfiú kalandjait, a Föld születésének regéjét, a vízözön mondáját, a szarvasos színjátékot stb. Varázsos világukat Békés Rozi hangulatos rajzai teszik még élvezhetőbbé.

Fehér Péter

Simonyi Imre: KÜLÖNVÉLEMÉNY

Simonyi Imre 1920-ban született: a bihari táj, a Fekete-Körös vidéke bocsátott útjára — ahogy a kötet fülszövegéből megtudhatjuk. Továbbá: az ötvenes évek elején Budapestre került — segédmunkásnak, s 1956-ig a legsivárabb körülmények között írta, asztalfiókjának, a verseit. Azóta Gyulán él, munkásságával bizonyítva, hogy a magyar kisvárosban is lehetséges teremtő szellemi élet.

Mégpedig fényesen bizonyítva, tehetjük hozzá tüstént, a friss szellemi élmény izgalmával. Bevallom, Simonyi verseit, noha hét kötete jelent meg az elmúlt harminc esztendőben, s az utóbbi években egyre többet publikált a budapesti lapokban, főleg az Élet és Irodalomban, csak felületesen ismertem. Most, gyűjteményes kötete, a „Különvélemény" teljes fegyverzetben mutatja be a költőt, s ez a költő, napnál világosabb, nemzedékének egyik legeredetibb egyénisége. A ma ötven-hatvan között járó magyar költőnemzedék, két úton indult még a negyvenes években: egyrészt a babits-i úton, mint Pilinszky, Nemes Nagy, Rába, Lakatos, stb. másrészt a népiek útján, mint Simon és Csanádi egyrészt. Juhász és Nagy László másrészt. Hol a helye Simonyinak ebben a mezőnyben? Se itt, se ott, mint példának okáért egy másik nemzedék-társának. Rákos Sándornak, akit éppen ezért, Simonyihoz hasonlatosan, máig nem bírt, nemhogy beskatulyázni, de ami tragikusabb, még befogadni sem a magyar irodalmi köztudat.

„Az idő! — Ez az én időm. / A kor! — Hát ez az én korom. / Jég ver el, belep a korom. / Ilyen kor hát az én időm. // Ilyenkor ha volna időm, / megtisztogatnám jó korom. / Előrehaladott korom / miatt már nem jut rá időm."

Tehát se itt, se ott. Vagyis mindenütt. Hiszen, címe is bizonyítja, „Különvélemény"-e van Simonyinak a világról, külön útja és külön helye. De ez a külön hely egyre bizonyosabb, ez a külön út egyre meggyőzőbb, ez az egyedi és egyetemes költészet egyre bizonyosabban időtállónak minősül".

(cselényi)

EGY FAUN MEGKÉSETT DÉLUTÁNJA

Vera Chytilovát, az immár legendássá vált cseh „új hullám" kimagasló filmrendezőjét aligha kell a közönség kegyeibe ajánlanunk. A Százszorszépek, a Játék az almáért, a Panelsztori alkotója eleddig is számos emlékezetes élménnyel tette gazdagabbá a filmbarátokat, most pedig újfent láthattuk egyik legutóbbi müvét, az Egy faun megkésett délutánját. A film — ahogy ezt már Chytilovánál „megszokhattuk" — sok derűs pillanattal ajándékozza meg a nézőt, holott a történet éppoly szomorú, mint amilyen vidám. Hőse, a jelenkori faun, nem más, mint egy korosodó mérnök a nyolcvanas évek Prágájában; az ő életének tragikomikus epizódjai elvenednek meg a vásznon. A címszereplő ábrándos lelkű hősszerelmes, javíthatatlan szoknyabolond, aki nem hajlandó tudomást venni a könyörtelenül múló időről. Ifjúkora tovatűnt, ám a szebbik nem e nagy tisztelője menteni próbálja a fiatalságát vagy legalább annak illúzióját. Lelkesen udvarol, kihívó szépségű és kacér mosolyú lányokat csábít elegáns lakásába; hogy a gáláns lovag szerepét játszva a test örömeinek, az érzéki gyönyöröknek hódoljon, de próbálkozásai kudarcot vallanak, kinos és nevetséges szituációk sora teszi bizonyossá: számára már nem terem babér a szerelem csataterein. A javíthatatlan hedonista, akit csak az élvezetek foglalkoztattak, kénytelen-kelletlen felismeri, hogy nem a gyönyörök hajszolása jelenti az élet értelmét, s ő bizony rosszul sáfárkodott az idővel... De változtathat-e még az életén? Az öregkor küszöbére ért, s talán már késő van mindenhez... Vagy mégsem? A választ a nézőnek kell megadnia.

Chytilová pergő ritmusú, ellenállhatatlanul mulatságos, ironikus vígjátéka valóságos tárháza a groteszk helyzeteknek, sziporkázóan szellemes ötleteknek s az elragadó szépségű képeknek, melyeken az ősz színpompája tárul elénk s a délutánok és alkonyok szemkápráztatófényei ragyognak. Mégis az elmúlás szomorúsága árad e képekből s a múlandóságra figyelmeztet bennünket a Leoš Sucharipa által nagyszerűen megformált csetlö-botló, boldogtalan faun.

G. Kovács László

w

MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK

A már oly sok nagyszerű élményt felelevenítő sorozat legújabb lemeze ősszel jelent meg, mikor az operarajongók népes tábora Simándy Józsefet köszöntötte 70. születésnapján. A kettösalbum címlapján látható kép az ifjú Símándyt Don Jóséként ábrázolja, kezében a Carmentól kapott bűvös erejű virággal, s ez a felvétel és a lemez barázdáiból felcsendülő zene elég, hogy beindítsa emlékeim reakcióját.

Eszembe jut az a februári este — 1948-at írtak —, amikor pénztelen, de zenére annál éhesebb egyetemistaként ott ültem az Operaház kakasülőjén, a színen pedig Don Jósé jelmezében, először mutatkozott be a fővárosi közönségnek a Szegedről jött ifjú tenor, Simándy József. És emlékszem annak az estének forró hangulatára is — de akkor már 1984 szeptemberét jelezte a naptár —, mikor az Operaház újjá varázsolt színpadán az ünnepi közönség ovációja fogadta Bánk bánt, azaz a már nyugdíjas Simándy Józsefet, aki mégegyszer magára öltve a Nagy Úr jelmezét elénekelte a második felvonás első jelenetét s benne a Hazám, hazám te mindenem . .. kezdetű hitvallást.

E két határkő között ott van az életre keltett szerepek hosszú sora, mint például Mascagni Turidduja, Wagner Lohengrinje, Stolzingi Waltere — pótolhatatlan mulasztás, hogy nem lehetett Parsifal is —, Verdi Manricoja, Don Carlosa, Radamese, Riccardoja, Gabriele Adomoja, Otellója, a Requiem tenor szólója, Puccini Cavaradossija, Beethoven Florestanja és még sokan mások, egészen Kodály eszményi Zsoltárosáig, akinek szólamát itt Bratislavában is többször elénekelte.

A kétlemezes album dramaturgiája pompás: egy teljes lemezoldal kedvenc hősének Bánk bánnak van szentelve, aztán olyanokat szólaltat meg, mint Edgard a Lammermoori Luciából, a Mantuai herceg Verdi Rigolettójából avagy Puccini Bohéméletének Rodolfja, akiket színpadon csak külföldön, elvétve vagy sohasem keltett életre. A majdnem kétórás zenei anyag a Hungaroton archívumából az 1953—59 között készült felvételeket továbbítja a mának, mikor Simándy hangja már kiteljesedett.

A lemezösszeállítás további nagy erénye, hogy Simándyt nemcsak a parádés áriákban, hanem együttesek tagjaként is bemutatja. Ennek köszönhetően ismét hallhatjuk a kor többi nagyjait is: Svéd Sándort, Fodor Jánost, Gyurkovics Máriát, Tiszai Magdát, Takács Paulát, Delly Rózsit, Czanik Zsófiát, s a még ma is színpadon lévő Melis Györgyöt.

Varga József

9