A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-19 / 25. szám
***'■■»«r.;;.,M,*»**,*■. -«■ harangszó muzsikál a fenyvesek szuronyaira felfűzött égbolt alatt, szorgos olajszivattyúk „bólogatnak" a vadvirágos réteken, a kerítést gyepűnek is hívják és a legjellegzetesebb települések zöme „szeg"-re végződik. Németh László „vad Zalának" nevezte ezt a vidéket, amely valaha Magyarország talán legelmaradottabb része volt. Napjainkban viszont szemet gyönyörködtetöen virul, ezért ideális terep a barangolásra. Bensőséges nyugalmát egyelőre nem „háborgatják" túl sokan, pedig a közlekedés jó, a legkisebb faluba is kényelmesen járható, aszfaltozott, vagy legalábbis portalanított utak vezetnek. Kevés fényképezőgép kattog például a XII. században épült és az építészeti műemlékvédelem gyöngyszemei közé sorolható bődéi román templom körül; a lehetségesnél sokkal kevesebben gyönyörködnek a Kandikó tetőről feltárulkozó, érintetlenségében szép dombok és völgyek szemmel szinte befoghatatlan erdörengetegeiben. Az esetleges félreértések elkerülése végett sietek azonban leszögezni; ez egy pillanatig sem jelenti azt, hogy a Zala környékének földje — amelyet a híres római borostyán út is átszelt — idegenforgalmilag elhanyagolt, netán szűzterület lenne! Erről egy pillanatig sincs szó, legföljebb arról, hogy jöhetnének többen is, de ami ennél is célszerűbb lenne: huzamosabb itt tartózkodásra. Ez nemcsak az én benyomásom, hanem Körösi Ferenc, irodaigazgató és a külhonból érkezett hírlapírót kísérő helyettesének is véleménye. Az ö szavaikat támasztja alá Csótár Rezső fazekas népművész is, aki messzi földön elismert tehetséggel űzi apjától örökölt mesterségét szentgyörgyvölgyi műhelyében. Amikor váratlanul betoppanunk ide, akkor is vidám és serény munka folyik itt. Csótár Rezső kanosokat, tálakat formáz az agyagból, a feleségét a máz foglalkoztatja. Mind a műhelyt, mind egy további helyiséget is színültig megtöltenek a családi termékek. E szobák polcai egy ősi mesterség virágzásáról, az egymás nyomaiba lépő generációk alkotó kedvének erejéről vallanak színesen valamennyi látogatónak. Egy rövidke időt a magyarországi gyógyidegenforgalom egyik újabban fölfedezett „üdvöskéjének" számitó, a természet csöndjét és a komfort kényelmét kínáló Zalakaroson is eltöltöttem. E fürdő, amelynek szokatlanul magas hőfokú, ásványi anyagokkal telített forrása 1962-ben tört a felszínre, az 1965-ös megnyitásakor még csak kilencezer vendéget fogadott. 1985-re ez a szám túlhaladta az évi 800 ezret, ami szinte páratlan fejlődést tükröz. Különösen, ha azt is megemlítem, hogy maga a község mindössze ezer körüli lakost számlál... a kezdet kezdetén egyetlen, 333 négyzetméter alapterületű termálmedence, egy hatvan négyzetméteres gyermeklubickoló és egy 800 személyes öltözőépület fogadta a főleg mozgásszervi, nőgyógyászati és fogágybetegségeikre gyógyulást kereső betegeket, illetve az akkoriban még gyéren érkező nyaralókat. Napjainkban viszont már a 16 ezer légköbméteres, 4 680 négyzetméter alapterületű, kétféle hőmérsékletű, fedett termálmedencéket alagút köti össze az 520 négyzetméteres szabadtéri medencével. A télen-nyáron, egész héten működő, korszerű gyógyászati részlegek naponta egyidejűleg 200 beteget láthatnak el. A szaunák és megannyi más, a nyaralók kényelmét biztosító kiegészítő szolgáltatás nemzetközi összehasonlításban is állja a versenyt bármely hasonló, patinásabb hírneve révén talán fölkapottabb gyógy- és üdülőhellyel. MIKLÓSI PÉTER (Következik: Baranya és Vas megyében) GYERMEKEKNEK — Jó reggelt, jó reggelt! — kiabálta a rigó, s vidáman röpdécselt egyik kertből a másikba. — Jó reggelt neked is! — sóhajtották a fák, miközben nagyot nyújtózkodtak és megropogtatták elgémberedett tagjaikat. Mindenki felébredt a rigó hangjára, csak a zöldségeskert lakói szunyókáltak tovább. — Ti nem halljátok? — röppent oda egy kövér káposztához. — De szép vagy! — álmélkodott a káposzta. S úgy megcsodálta a rigót, hogy még a harmatot is elfelejtette kitörölni a szeméből. — Na végre kinyitottad a szemedet. Már ázt hittem, hogy délig aluszol — s azzal bontotta is a szárnyát, hogy tovarepüljön, ám a káposzta sietve így szólt. — Várjál csak! Tudod mit gondoltam? Azt gondoltam, hogy megházasodom. A rigó elkacagta magát. — Gratulálok — mondta. — Nem is kérdezed, kit veszek feleségül? — Ha akarod, megmondod. — Tégedet Málinkó. A rigó úgy meglepődött, hogy szóhoz sem jutott. Méghogy öt! — Aztán hogy gondolod ? Engem meg sem kérdezel ? — A kertek királyának minden lány szívesen adná a kezét. — A kertek királyának? Tán csak nem te lennél az? — Ez a rögeszméje — szólt közbe a zeller —, merthogy neki legnagyobb a feje mindnyájunk közül. — Ne higgy neki sárgarigó! Én a retek mondom, hogy a töknek jóval nagyobb a kobakja, öt illeti meg a királyi rang. Hanem erre kitört a csetepaté. Olyan lárma kerekedett, hogy még a nap is bedugta miatta a fülét. A rigó meg csak ámult-bámult a sok civódó zöldség láttán, de még jobban a beszédükön. Az volt még a csupa zöldség. Még az ártatlan napot is belekeverték a perbe. A fogfájós uborka állította, hogy a nap a töknél is nagyobb. Jó hogy éppen vatta volt a fülében az ég vándorának, mert bizony leszédült volna a magasból, ha meghallja, hogy őt is kiszemelték a zöldségkirályi trónra. — Én amondó vagyok — lihegte a dinnye —, mivel méretre egyformák, válasszuk meg mind a kettőt. Legyen két királyunk. Nap a felső, tök pedig az alsó. Már csak ez kellett. Krumpli, borsó, hagyma, póré, bimbós kel és karalábé, mind mondta a magáét. Még a lomha rebarbara is közbekotyogott. Hanem hirtelen megjelent a zöldségkertek réme, egy nagyfülű, nagyfogú, morcoskedvű szőrmók. — Kivertétek a szememből az álmot — ásította —, ezért most valakinek leharapom az orrát. Mindenki elnémult e hangra. Legjobban a káposzta rettent meg, de a tök is belesápadt. Dehogy akart ő most már király lenni, bármily szépen hangzott is — első tökalsó. A rigó meg azt gondolta, alighanem ez a csapzott szőrű, makogó füles a kertek igazi ura. Ami azt illeti, neki sem kicsi a feje, de hozzá férjhez menni a legkevésbé lett volna kedve. Visszarepült hát a gyümölcsfák közé és olyan hangosan kezdett fütyörészni, hogy a nap is táncraperdült tőle. Észre sem vette, hogy még mindig be van dugva a füle. CSICSAY ALAJOS Találjátok ki miben különbözik a két kép egymástól és fessétek ki! MARIÁN HEVEŠI A koponyámban gondolat cikáz akár egy kisegér. Bárhogy futsz is, megfoglak, te egér! Egy jó ötlet mindennel felér! Batta György fordítása A LANT A lant a régmúlt idők talán legkedveltebb, de mindenképpen legelterjedtebb húros hangszere volt. Mezopotámiában — a mai Irak és Szíria területén — már négy évezreddel ezelőtt is ismerték, de néhány évszázad alatt eljutott a környező birodalmakba is: Perzsiába, Kréta szigetére, Indiába, s természetesen szívesen hallgatták lágy zenéjét Kínában és az antik Rómában is. Az ókori lant viszonylag kis törzsű, hosszú nyakú hangszer volt, húrjainak a száma 5—8 körül volt. Később, az arabok jóvoltából, a hasa kigömbölyödött, s ebben a formában vált népszerűvé Európában. Eredeti arab neve — „al úd" — az európai nyelvekben kölönbözőképpen módosult: a portugálok „alaude"-nak, a németek „Laute"-nak, a csehek „loutna"-nak, a szlovákok „lutna"-nak hívják. A lant a XV—XVII. században élte fénykorát, ekkorra már húrjainak a száma is jelentősen megszaporodott. A lant egyik legnagyobb mestere Bakfark Bálint, a XVI. században élt magyar zeneszerző és lantművész volt. A lantot a húrok pengetésével lehet megszólaltatni, kellemes, lágy hangja különösen a reneszánsz kori szerzeményekben érvényesül. A késöbi korok harsányabb zenét igénylő hallgatóinak már nem felelt meg ez a hangzásvilág, ezért a lant csaknem feledésbe merült, szerencsére azonban napjainkban néhány kiváló muzsikus újra felfedezte. TiUnkó Péter 21
