A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-19 / 25. szám
J JOKECA/Ü BEMUTATOK A Magyar Területi Színház két premierje 1. Jókai-regény a színpadon Amire ezek a sorok megjelennek, addigra lassacskán már csak emlék lesz a „Fácia Negra” május elején tartott bemutatóját záró vastaps. így hát értelmetlen buzgólkodásnak tűnnék föl, ha most — jónéhány héttel a szóban forgó premier után — a kritikus olajjal kezdené öntözgetni az akkori siker pernyéjét. Másrészt viszont mulasztás volna, ha nem igyekeznék legalább röviden kifejezni — a bemutatót követő élénk taps tudatában, ám a mindennapi színházlátogató tárgyilagosságával — egyéni véleményemet Jókai Mór: Szegény gazdagok című regényének Komáromban (Komárno) látott színpadi változatáról. Nos, aligha szorul bővebb okfejtésre, hogy vannak irodalmi müvek, amelyeknek tartalma igazán elevenen él a köztudatban. Olyannyira, hogy legalább körvonalakban azok is ismerhetik, akik sohasem olvasták. Ha történetesen aztán színre viszik ezeket a prózai alkotásokat, akkor nem is kell feltétlenül számon kérni az eredeti mű apró részleteiben is nyomon követhető tulajdonságait, hiszen a színpadi adaptáció lényegében csak egy állomása annak az adaptációnak, amelylyel a köztudat jobbára köztulajdonba veszi irodalmi kedvenceit. Jókai Mór ezer színnel árnyalt, kitűnő regényhősei közül ekképp legendás hőssé magasodott például a Fatia Negra is, akinek kalandos története, mint már fentebb említettem, a mindmáig szívesen olvasott Szegény gazdagokban elevenedik meg. (Itt jegyzem meg: kissé érthetetlen számomra színházunknak a plakátokon, a szórólapokon és a soványka színlapon olvasható nyelvújító önkénye, amellyel egyszerűen „fáciásította" a Fatia Negrát, ami így nemcsak eme álnévnek a Jókai-regényben olvasható írásmódjától tér el, hanem A magýar helyesírás szabályai tizenegyedik kiadásának 214. pontjában foglaltaktól is! (Visszatérve azonban a darabbal kapcsolatos mondandómhoz, régi színházi igazságként leszögezendő, hogy az efféle epikus Írásművekből csupán nehezen, avagy mégúgy sem faragható valóban szabályos dráma. Az alapmű ugyanis túlzottan szerteágazó ehhez, és az eredeti munka főszereplői is többnyire számosán vannak. Ráadásul a regénybeli konfliktus sem eléggé szoros a drámához, mert az ellenfelek általában messziről ártanak egymásnak, szemtől szembe viszont annál ritkábban ütköznek meg. A Jókai-regények színpadi átigazításában járatos Török Tamás dramatizációja szintén magán viseli e kockázatok zömének nyomát. Mindennek ellenére egyetlen pillanatig sem hibáztatom a Magyar Területi Színház dramaturgiáját, hogy játékszínünk komáromi társulata közönséget toborzó, műsorpolitikai megfontolásból elővette és itt-ott átsimítgatta, majd bemutatta a Fatia Negra című két részes, romantikusan fordulatos történetet. Az eleddig elmondottak alapján bizonyos értelemben tehát egyedi kategóriába sorolandó ez a színjáték, amelyet rendezőként Konrád József állított színre. Munkája több szempontból is korrektnek mondható, hiszen Zsákovics Lászlóval együttműködve jól választott zenét; fényekkel nyomatékosította a textust; a vivómester: Peter Koza segítségével jópár olyan jelenetet kreált, amely a szépemlékű Zorro-filmek díszére is válhatna, és Kopócs Tibor jól eltalált kosztümjeiben gondosan tudta beállítani a színészeket is. Sajnos, lényegesen kevésbé sikerültek ezúttal tervezőművészünk díszletei. Az alig variálható háttérfal fásult egyhangúsága szinte eleve kizárja a hiteles miliöteremtés, a színpadi illúziókeltés lehetőségét, ráadásul a díszletek vascsövekből készült, mozgatható elemei szembántóan anakronisztikusak. A címszerepet Ropog József kapta, aki — legalábbis a bemutatón látottak alapján — nem tudott teljes egészében megbirkózni a kettős személyiséget igénylő figura mind alkati, mind hangminőségben megnyilvánuló különbözőségeivel. Kár pedig, mert így szinte sorra lelövi a krimiszerű cselekmény kulcsfontosságú jeleneteinek poénjait. A többi szereplő közül főképpen Petrécs Anna (Kengyelessy grófné). Boráros Imre (Satrakovics Gerzson), Bogár Gáspár (Makkabesku) és Ho/ocsy István (Juon Táré) alakítása meggyőző. Az előadásban színházunk két végzős főiskolai hallgatója is szerepel. Házi Tánya (Anica) játékát erős belső jelenlét, hiteles szenvedély és biztos stílusérzék, Miko/a Róbert (Vámhidy Szilárd) teljesítményét pedig kellő határozottság és a figura eredeti vonásainak felmutatása jellemzi; de fiatal színészünknek okvetlenül csiszolnia kell még beszédtechnikáján. 2. A vén szerelmes Most, utólag is nyugodt szívvel elmondható, hogy lényegében jó lóra tett a múlt század első felében alkotó és a szlovák drámaírás megalapítójának tekinthető Ján Chalúpka, amikor Moliére, Gvadányi, Kisfaludy s nem utolsósorban Csokonai példáját követve a nyíltszíni kacagtatásra szánta el magát. A kispolgári szükkeblüséget, a kisvárosi rövidlátást, az anyanyelvtöl való hűtlen elfordulást pellengérre állítva irt néhány kiváló emberismeretről tanúskodó, szatíraként is értelmezhető darabot, amelyek közül egy-kettőt ma is elővesznek a honi színházak, ha a közönség szórakozási szomját kívánják oltani. Ezért az elsősorban derülni kívánó hazai nézők előtt aligha ismeretlen az 1791 őszén született szerző neve. Értem ez alatt Szlovákia magyarlakta tájainak publikumát is, hiszen A vén szerelmest jónéhány amatőr csoportunk vitte már sikerrel színre a múltban. Persze, ez mit sem von le a kassai (Košice) Thália színpad hasonló szándékú dramaturgiai kezdeményezésének értékéből, hiszen e fordulatos komédiának olyan ősi szerelmi konfliktus az alapja, amely mindig visszhangra talál. Maga a történet a szokásos: vannak benne ifjú szerelmesek, bonyodalmak, mókás helyzetek, mígnem mindenki megleli szíve párját. Mindez ezúttal egy keretjátékkal feldúsítva elevenedik meg a néző előtt. Ötletnek ez aligha lehetne kifogásolandó, ha a dramaturg: Gyű re Lajos és a rendező: Milan Bobula nem feledkeztek volna meg arról, hogy a keretjáték beiktatása csupán akkor indokolt, ha annak vonalvezetése az előadás elején és az előadás végén is világosan nyomon követhető. Sőt! Ebben az esetben az előadás folyamán is. Sajnos, a Matesz Thália Színpadának évadzáró bemutatójában ez nem így van, ezért a produkció egészét kissé következetlennek érzem. Például az idősíkok és ebből eredően a helyszínek egybemosódása révén számos dolog nincs kellőképpen tisztázva. Ez pedig zavarja a nézőt, aki bizony kidolgozottabb rendezés, ötletesebb színészvezetés, találékonyabb stilusteremtés esetén sokkal fölszabadultabban tudná honorálni a színészek igyekezetét. Igaz, a Thália Színpad több tagjának ennek ellenére sikerült jól megformált és enyhe öniróniával fűszerezett figurát összehoznia. Itt elsősorban a címszerepet alakító Várady Bélára gondolok, de kiemelhetem e tekintetben Kövesdi Szabó Mari (Örzse) és Lengyel Ferenc (Lézebuch) nevét is. Tehetségesen, rokonszenves igyekezettel kísérli meg Málinkát elfogadtatni Dél Lívia, aki dupla szereposztásban Mics Ildikóval osztozik a főszereplő neveit lányának figuráján. A bohózat többi szerepét Dudás Péter (Misko), Pólós Árpád (Fegyverneki), Danyi Irén (Dorottya) és Gombos Ilona (Szarkalábné) játssza. Igaz, a május 14-én tartott bemutatón ez utóbbi szerepet — a beteg Gombos Ilona helyett —, egy valóban bravúros beugrással Darina Po/daufová, a kassai Állami Színház tagja játszotta el kitűnő stílusérzékkel. Az előadáshoz szükséges zenét Érsek György válogatta, a nem eléggé következetesen végiggondolt kosztümöket Danica Hanáková tervezte; a meglehetősen ízléstelen és eléggé funkciótlan díszletek pedig nemigen öregbítik Miroslav Matejka tehetségének hírét. Persze, szakmai jellegű fenntartásaim ellenére a Thária Színpad azért sikerre is számíthat a szerző által eredetileg vén penészvirágnak titulált, kujonkodó főszereplő népies hangvételű szerelmi ravaszkodásaival. A nyári hónapokban a publikum is elnézőbb ... MIKLÓSI PÉTER Ho/ocsy István és Miko/a Róbert a Jókai-adaptáció egyik jelenetében Kövesdi Szabó Mari és Várady Béla A vén szerelmesben Fotó: Szűcs Jenő és Bodnár Gábor 11
