A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-19 / 25. szám

Nemcsak a könyveknek, a tárgyaknak, eszközöknek is megvan a maguk sorsa. Nagyapáink, apáink még olyan szerszá­mokat használtak, amelyeknek a nevét ma már — elég baj — nem is tudjuk. Jó esetben múzeumban maradtak fenn kortörténeti emlékként, emlékeztető­ként. Nem csoda, hogy gyorsan változó, agyonhajszolt világunkban nosztalgiát érzünk minden régiség iránt. Nyilván ilyen nosztalgiahullám kerít­hette hatalmába a Banská Bystrica-i Urbion tervezőiroda fiatal munkatársait, név szerint Klára Kubíčková-Jančurová és Vlado Paško mérnököket, amikor elhatározták, hogy megmentik a fekete­­balogi (Čierny Balog) keskeny vágányú erdövasutat a pusztulástól. Valamikor csak a közvetlen környéken majdnem kétszáz kilométernyi kisvasút szállította pöfékelve a kitermelt fát. Időközben azonban átvették helyüket a korszerűbb szállítóeszközök. A nyolcvanas évek elejére csak ez maradt meg a festői feketebalogi völgyben, de efölött is ki­mondták a halálos ítéletet. A Közép-szlovákiai Állami Erdőgaz­daság feketebalogi részlegének igazga­tósága 1982. december 31-én állította le a forgalmat az utolsó erdei kisvasú­­ton — amelyen 1909-ben gördült végig az első szerelvény — és hamarosan megkezdte a pálya felszámolását. Ekkor léptek a színre a fiatalok, pontosabban az Urbion SZISZ alapszervezete. A fiatal tervezőmérnökök azonfelül, hogy új te­lepüléseket vázoltak fel, természetba­rátok is voltak és a régi emlékeket is tisztelték. Már folyt a pályatest felszámolása, amikor bekopogtak az erdőgazdasági igazgatóságon, hogy engedélyt kérje­nek a kisvasút felújítására, mint műsza­ki muzeális emlék megmentésére. Úgy gondolták, hogy a SZISZ Életfa mozgal-

Next

/
Oldalképek
Tartalom