A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-12 / 24. szám
v > — És ha megbukom? Ha éppen ezen csúszom el ? — idegeskedett Misiké. — Mi a garancia?! — A szerződése, a szerződése! * * * A telt ház ujjongva fogadta a műsorvezető tájékoztatását, s utána pár másodperces csönd borult a nézőközönség soraira. Csönd, különös csönd ... Misiké edzett karjaival szétrántotta a függönyt, higgadtan lépdelt, s ünnepélyes fejtartása megjelent a két filmvásznon. Förgeteges taps dühöngött. A morajláson túl hahotázások meg nyerítések hallatszottak. Misiké megemelte cilinderét, s mikor kiérkezett a kör közepére, mélyen meghajolt. Értelmes arckifejezéssel nézett az emberekre. Szivét tágra nyitotta. — Tél volt — mondta. — Tél volt — kiáltott fennhangon. Kacagások géppuskái kattogtak. — Vers — kérte a népet Misiké. A filmvásznon óriásira festett szemekkel, paradicsomorral, mosolygásra pingált szájjal, arcán torz fintorral némán tátogott a fiatalember, majd bal kezének mutatóujját szájára szorította. — Pssszt! — szisszent a mikrofonba. — Emberek, vers — szólt áhítatosan. A moraj lassan elült. — Tél volt — zengett a bohóc hangja. — Az, tél volt, és köröztek ... Óriási kacaj tört ki a nézőtéren. Szava se hallatszott már Misikének, csak a filmvásznon élt a néma szó, a fiatalember tekintetében, festett arca megbabonázta az embereket, s mikor Misiké meghajolt, a közönség fájdalmas ugatásban tört ki, hasgörcsökben fetrengett, és Misiké ártatlan arca, mint a telihold ragyogott a két filmvásznon, s leszaladó könnycseppétől arcfestéke kicsit fölázott. Most még az elemzést ejtjük. MÁTÉFFY ÉVA Minden szerelmek lehetősége Minden festödik meg a vásznon a tükörre festett kép, mi szemben áll vele Hiába vált szemem nyitottá bőrünk egy pontja nem pecsételődött csókká a vásznon — Láthattad volna lépteid raját a résen, mi tükörré nyílt bennem s szívhattál volna minden mozdulást, Hangod csak fakó vásznat teremtett s én életet már nem tudok lehelni Mert homályos arcod s szétszóródsz a szélben melyben vártam jöttödet Nem kapaszkodhatsz a sima felületbe s fosztó vásznad nem terülhet elém Hát hol a tavasz, melynek képeit egymás hangjával vittük át a rácson ? Hol a föld, mely hitte az eszmé/ést? Mozdulatlan hevertem te meglested derekam s oldalvást nyújtottad a színeket felém Most minden széthullt, mit halkan mormolgattunk szisszen a jeges kép s jajdui benne a szál A színek fájdalma leomlik bőrünkről s menekülve áll össze egy pontban : Minden szerelem lehetőség — jeges érintése feloldhatatlan. Az igazgató jelentőségteljesen állt föl az asztaltól. — Ma megegyezünk — mosolygott ünnepélyesen. — Mit szeretne elmondani a közönségnek ? — Mit is? — Misi gyanút fogott — Gyermekkori teleimet. — Mindig meglep — törölt le egy alágördülő izzadságcsöppet a homlokáról Szónoka. — És még? Misi premierje jól sikerült. Enyhén szólva a szenzáció erejével hatott. A Dávid és Góliát Cirkusz egy nagyvárosi, élvonalbeli társulat volt, s az új tag megszerzésétől kezdve fokról fokra kiemelkedett a cirkuszok soraiból, amit egy hűséges törzsvendégcsapat kialakulása, és a kritika dobpergése is jelzett. * # * Szoroka megtörölte izzadságtól fényes homlokát, állát, nyakát, és odacsapott egy zümmögő légynek, bár szívesen odacsapott volna Misikének is, aki őt könyörtelenül a falhoz állította. Szoroka Elemér gondolkodott. Misi, a cirkusz bohóca, verset fog mondani. — Siker lesz, siker! Egy gálaesten az ország talán legtehetségesebb bohóca verset akar mondani — tűnődött tovább az igazgató, aztán rájött, hogy most már mindegy. Misiké bármit mondhat a pódiumon. — Rendben van — bólintott a vérbeli szakember. — Szmoking, de az arca, Misiké, természetesen a bohóc festett arca marad... Ugyanakkor két óriási vásznon vetíteni fogunk. Úgy ám, fickó. Az arcát, Köpecki, hogy a versmondó és a hallgató bensőséges kapcsolata biztosítva legyen. Milyen verset választott? Elég közérthető? — A közönség összetétele bizonyára vegyes. Talán egy kis bevezető elemzés nem ártana... — Nézze, Misiké, meglátjuk. Most inkább egyből gólt rúgunk. Mert, ugye, az lesz? az olvasóra a mozaikkal való játszmát, illetve újra alkotást... A szerkesztési mód alkalmazásának célját, gondolom, szükségtelen részletezni. Az így kínálkozó alkotással élhet, de vissza is élhet az olvasó, a rosszakaratú még fricskázhat is vele. Kárát azonban ö szenvedi, mert számára az írás nem tárulkozik fel. A siker főhőse kezdetben képtelen felismerni másságát, illetve valamire való alkalmatlanságát. Mi több, még a figyelmeztetések ellenére is mindent elkövet, hogy útján távolságokba jusson, s mikor az elveszejtő távolságokban feldereng előtte valamikori eszmeisége, már csak értelmetlen, tehát meddő lázadásként válaszol azáltal, hogy a cirkuszi pódiumon komoly verset ad elő. Éppen így adja meg magát, s szenvedi el a kétes „sikert". Innét, a meghasonulás után már csak egy lépés az elmúlás. A novella besorolását a kötetbe végül is azért helyeseltem, mert Misi gyászos vereségének reakciójaként az elbukás ösztönző erőt szülhet az olvasóban. Hogy igazmondásom alapozott legyen, idézem Dusza István elemzésének a Hétben megjelent részletét: „Megdöbbentő, hogy a művészetben a rejtőzködni, a küzdeni kényszerülő művész metaforájaként eleven bohócfigura hogy lesz Poór József A siker című írásában a dilettantizmus metaforája. Mindez pedig azért következhet be, mert szerzője híján van az intellektuális erőnek ... Aligha gondolhatta végig, hogy ez a Köpecki Misi irdatlan nagy tehetségével, a bohóc-lét számára megalázó világával minden erőlködés nélkül képes lesz hatni a bohócmaszkban elmondott verssel a benne a nevet - tetőt látó közönségre ..." Az írói teljesítménynek tehát megvan a kontrasztpontja, ám a helyzet áttételesebb voltát, mélységét mutatja a következő kritikai részlet, mely Lacza Tihamér tollából az Irodalmi Szemle hasábján látott napvilágot: „ ... Poór József sok esetben erőltetetten és görcsösen fogalmaz, s ez azért felfoghatatlan, mert a kötet legjobb írásai, ... A siker..., bizonyíthatják, hogy képes könnyedén, felszabadultan is imi. A siker egy cirkuszi bohóc parabolísztikus története ..., főhőse szintén szeretne valami újszerűt, valami szokatlant csinálni, nevezetesen egy komoly verset elszavalni a porondon. A közönség azonban egy új bohóctréfának véli a dolgot és hálásan röhög a produkción. Tulajdonképpen ez a tragikus végkifejlet emeli meg az írást, amelyet egyébként meglehetősen egyszerű eszközökkel vetett papírra a szerző ..." Mindkét hozzászólást — már csak a szabad véleményalkotás jogán is tisztelettel venném. Ám Dusza István azt írja egyebek közt, hogy szerzői hiányosságaim végett írásaim nem tudják megragadni képzeletét. így példálózik egy kiemelt mondatrészlettel, idézettel kötetemből: „... s míg a tengerek és az óceánok az álmok és a tervek ködéből integetnek ..s így fegyelmez: feltéve, ha kezük nőtt azóta". Helyes! Ám pár sorral ezelőtt Dusza István egy mintamondatot ír le a szerző számára: „ ... amit régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben". Csakhogy kedves Dusza István, a szív ugyebár nem érzékszerv és zokogásra is képtelen, s abban még egy varázslatos dal számára sincs hely, lévén ... — de hiszen Dusza jobban tudja, miért. Vagy szememre veti egyes természeti jelenségek létezését. Kérem, erről én már igazán nem tehetek. Vagy miről van szó, amikor így ír, ismét egy idézettel kezdve: „ ... Dél Keresztje most fényárban úszik", s jön a fegyelmezés: feltéve, ha valaki, vagy valami fényszórókkal megvilágítja a csillagképet. Csakhogy a Dél Keresztje rendszertelen időközönkénti intenzívebb felragyogása fizikai jelenség. Ésatöbbi. Ésatöbbi. Ésatöbbi. S ha a kritikusnak olyan nagyon, de nagyon fáj az én mesterségbeli hiányosságom, hát kérem, miért nem tanít valóságos észrevételekkel? Talán attól fél, hogy utóbb még megtanulom a leckét és jó diák leszek?! Ha ezt az epizódnyi „bemutatkozást" felnagyítanánk, kapnánk azt a helyzetet, melyben élek, dolgozom. Melynek napjait gyakran árnyékolja fonákság, féltékenység, gyáva hátbatámadás. Tulajdonképpen a fiatal író védtelenül áll, s ha ereje könnyen illanó, hamar kétvállra fekteti a közömbösség, felületes szemlélet. Nemegyszer találja magát szemben a pozícióból való erőfitogtatással is. Csakhogy az effajta megtöretést az író müvében túléli — mondják a frázisgyártók. Hadd idézzem Fonod Zoltán Hétben adott válaszát a csehszlovákiai magyar irodalomról: „Az irodalmi életben hovatovább mellékessé válik maga az irodalom, megnőtt az együgyű »kiszorítósdi« élettere." Úgy tűnik a túlélésre is kevés az esély, pedig itt nemtúlélni. hanem dolgozni kellene. Ennyit és nem többet a partközelbeni hullámverésből. POÓR JÓZSEF 15
