A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-12 / 24. szám
gokban egyaránt. Ezért már tanulmánya címében aláhúzza: A nemzetiségi kérdés megoldása — világfeladat. Az csak természetes, hogy Balogh Edgárt, a Duna-völgyi nemzeti-nemzetiségi kapcsolatok érdeklik elsősorban, s több írásában is ezeket elemzi, ezekhez nyúl hozzá értő kézzel. Figyelmeztetése a térség népei számára, így számunkra is, megszívlelendő: „Lehetséges imperialista beavatkozások méregfogát ütjük ki, amikor a szocialista integrációt a kisebbségi kérdés megoldásának tökéletesítésével erősítjük, s a többségi vagy kisebbségi oldalról egyaránt megnyilvánuló nacionalista maradványok végleges felszámolásával a Duna-völgyét a néptestvériség világmintájává emeljük." A gyűjtemény számos írásában sok csehszlovákiai, illetve csehszlovákiai magyar vonatkozást is találunk. Olvashatunk egyebek közt Balogh Edgár csehszlovákiai „irodalmi" utazásáról a hatvanas évek elején, két tanulmányt a Sarlóról, a szerző továbbá elemzi Gaál Gábor és Fábry Zoltán barátságát, s Dobos László Egy szál ingben című regényét annak bukaresti magyar kiadása (1980) alkalmából. Itt-ott adósságainkat is felrója: „Újraértékelést igényel, bizonyára érdemes tanulságokkal, a csehszlovákiai Flachbart Ernő ... kisebbségtudományi munkássága is ..Már csak ezekért is érdemes elolvasni ezt a kötetet, melyhez sajnos nálunk nem éppen könnyű hozzájutni. Na de könyvterjesztésünk fogyatékosságait már elegen bírálták, így most inkább fejezzük ki reményünket a nemrég, a Hét hasábjain is beígért közeli javulásban. Miben rejlik Balogh Edgár publicisztikájának erőssége? Bár nehéz erre rövid választ adni, mégis próbáljuk meg. Nos, szerintem, a közügyek, elsősorban a nemzetiségét érintő problémák, bátor, elvszerü és következetes, kommunista és internacionalista vállalásában. írásairól szólva egy helyen ö maga is aláhúzta: „Közügyileg mérlegelek és becsülök." A társadalmilag érdekes és érzékeny témaválasztás mellett annak kitűnő, magas színvonalú írói-újságírói, tehát szakmai megformálásában. Stílusa világos és lendületes, nyelvezete színes, változatos, a témához illően mértéktartó, okfejtése logikus, jól követhető, érthető, olvasója mindig tudja hányadán áll. A semmitmondó, nagy általánosságok helyett a konkrétumokról, a lényegről beszél. Azt vallja: „A puszta grafománia a nemzethalál tünete a történelemben, ne is elégedjünk meg ma, a társadalmi felemelkedés, a tudományos-műszaki forradalom pezsgő korában a csak írással. A tolinak közügyi felelőssége van, az írásnak folytatódnia kell az életben, erre való, másként nincs értelme. Ez éltet engem, ez éltesse a folytatókat." Ajánlom, tekintsük ezt üzenetnek, mely hozzánk csehszlovákiai magyarokhoz is szól, kiknek köréből Balogh Edgár elindult, kiknek körében tartalmas fiatalságát eltöltötte, kikhez ma is gyakran, főként írásaiban, visszatér. A gyűjtemény anyagát válogatta és az eligazító jegyzeteket irta Sándor László. Végezetül, de nem ünneprontásként, néhány apró megjegyzés ezen értékes és érdekes kötetben előforduló, bosszantó szerkesztői figyelmetlenségekhez: a szlovákiai írók alkotóháza nem Pudmericén, de Budmericén van (38. o); a cseh nemzetiségkutató nem K. Pomajzl, de K. Pomaizl (257. o); Balogh Edgár nem Jihlava, hanem Jilava börtöneiben szenvedett (396. o), az előbbi ugyanis Csehországban, míg az utóbbi Romániában van; a bratislavai Hét nem képes irodalmi hetilap, de a Csemadok KB képes hetilapja (405. o). KOKES JÁNOS Akácok (Ladislav Ballek új könyvéről) Befejezett, s be nem fejezett regények füzéréből áll Ladislav Ballek új müve, az Akácok, mely — akárcsak a szerző előző könyve, a nagy sikert elért, filmre és képernyőre került A segéd — ismét az egyáltalán nem képzelet szülte dél-szlovákiai határvároskában, ahogy az író nevezi: Palánkon játszódik (amelyben nem nehéz ráismerni Ipolyságra). Az „Akácok" akár az 1977-ben először megjelent A segéd laza folytatásának is felfogható, a különbség a történetek elbeszélésmódjában, a regény (regények!) szerkezeti fölépítésében, és abban van, hogy A segéd főszereplői itt mellékfigurákká válnak. A Riečan házaspárral és Lancsariccsal csak a B/aščákékról szóló fejezetben találkozhatunk egyegy epizód erejéig. A történések központjában az 1946— 47-es évek állnak (bár az író a regény vége felé — talán fölöslegesen — elmegy egészen 1965-ig). A könyv jellegzetes, kitűnően megrajzolt alakja Varga doktor, a Bécsben végzett orvos, aki ___egy dologgal nem volt soha tisztában: azzal, hogy melyik nemzet tagja. Ismeretes róla, hogy mindig ahhoz tartozónak vallotta magát, amelyik épp uralkodott Palánkon ... A város, ahol leélte az életét, úgy rémlett neki, a történelem meg a földrajz szemszögéből is nézve, a világ legszerencsétlenebb pontja ebben a században." ... Az olvasó még sem tartja köpönyegforgatónak, inkább olyannak, aki alkalmazkodni tud a realitásokhoz. Bódító akácillat lengi be a tájat, ahol szerelmi szálak szövődnek, mégpedig bőven, de mégsem unjuk meg, hiszen Bal lek minduntalan másképp, érdekesen tálalja, szinte résztvevőivé válunk a forró, akácillatos, délvidéki éjszakának — a Hampel, Hampelné, Orešanský háromszög gyötrelmeinek, s mindez a Tavasz a jégen című történetében szinte megismétlődik (Bugár, Monika, Korim). A Filadelfi gyógyszerész naplója, bármilyen bravúrosan íródott, bizony törést okoz, megbontja a hétszáz oldalas könyv egységét. Amit az első négy történetben hiányoltunk, itt töményen adagolva kapjuk meg. A Palánk — a Köztársaság iér-ben érezni is, mintha az író nehezebben találná meg előbbi hangját. Ami ezután következik — több komikummal, de mégis ugyanaz. Persze, ez nem csoda, hiszen más író akár tíz nagyregényt is kikerekített volna ennyi anyagból. Ismerve a modellül szolgáló Ipolyságot, rá kell jönnünk, hogy Ballek egy gyermek szemével láttatja, de felnőtt, okos, mondhatni bölcs módon beszéli el, amit róla, s az ott élő emberekről tud. Palánk felkerült a mindent megszépítő gyermekkor oltárára, ahol minden tárgy, ház, utca, és a hozzá fűződő emlék szebb, nagyobb, je/entőségte/jesebb. Ballek nemcsak nosztalgikusan szereti gyermekkora vámsát, hanem egy kicsit szerelmes is belé. Lehet hogy a korszak, amelyben az Akácok játszódik, szintén ludas benne, hogy Ballek hősei között túltengenék azok a személyek, akik mára már bizony eltűntek a történelem süllyesztőjében. Egyáltalán: nem a történelem alakítóiról, hanem „eltűrnirőt", résztvevőiről szó! ez a AKÁCOK ■ LADISLAV madAch ■ BALLEKB könyv. Bármelyik szereplőről többet sikerül megtudnunk, mint Bellušról, a városka párttitkáráról. Talán azért, mert az ő élete és gondjai (abban az időben) megérdemelnének egy külön könyvet. Különleges szépségűek Az Orlando cirkusz lova, és titokzatosak Az angyal és a macskák háza oldalai. Ladislav Ballek — dicsérjük meg érte — e regényben (is) visszaállítja a fabula becsületét, hátára kötelezve az olvasót, aki belefelejtkezve a történetbe forgatja nagylélegzetű, vaskos könyvét és feltehetően sokáig emlékszik majd a főszereplők mellett az epizódszereplőkre, a kétnejű bolgár kertészre és agávéjára, valamint a mikszáthosan megírt Šuškáékra, hiszen: „a történetek által, amelyeket ismerünk, tovább élünk, épp annyi évig, ahány éve ezek a történetek élnek, s ha az ember rájuk gondol, kevésbé fél a haláltól meg az effeledtetéstől". Ballek azonban azzal is tisztában van, amivel mi, vagyis, hogy minden könyvet egyszer be kell fejezni. De sejtjük, bármelyik mellékszereplőjéről tud annyit, hogy azonnal főszereplő válhasson belőle egy Palánkról írt harmadik könyvben, amit türelmetlenül várunk! Ladislav Ballek Akácok-/áód/ egyszerre több tanulság is levonható____ Csakugyan legfőbb ideje volna már mindent megváltoztatni és egyszerűsíteni, eltakarítani innen ezt a garmada félreértést, amitől az emberek nem látják egymást, sőt egyik a másiknak a szavát sem hallja!" Ezt jó volna megszívlelnünk, nehogy egyszer arra a megállapításra jussunk, amire Filadelfi: „Nagy részét annak, amit itt megéltem, nem akartam!" Az Akácok-at, akárcsak A segéd-et biztos kézzel Hubik István fordította, mesterien viszszaadva Ladislav Ballek stílusát, ííraian megkomponált mondatait, hűen megőrizve a regény hangulatát ARDAMICA FERENC Pogány tűz Tisztelet illeti Kerényi Imre munkáját. Talán meglepő a sommásan előrebocsátott ítélet, úgy vélem azonban, mindenképpen igaz. Ha szemügyre vesszük munkássága — rendezései — legjavát, erőteljes igyekezet körvonalai bontakoznak ki előttünk, olyan igyekezeté, amely nem hangoztat látványos fogadalmakat, sokat sejtető elméleteket, inkább csendesen, céltudatosan tesz valamit klasszikus színháza megreformálásáért, s ezt nem az egyénieskedő kísérletezések, öncélú eredetieskedések oldaláról, hanem sokkal inkább bévülről, az úgynevezett kitaposott utak tovább vitelével, új lehetőségeink kiaknázásával. Példaként elég talán az utóbbi évtized egyik legnagyobb magyar színházi vállalkozását — és szintézisét egyszersmind — idéznem, a Csiksomlyói passió című előadást, amelyre azóta rácsodált a világ egy része is. Sikereinek titka — mint minden igazi siker titka — persze megfejthetetlen, jói tetten érhető azonban ténykedésének egyik markáns ismertetője: vonzódása színpadon eddig még meg nem valósított alkotásokhoz. Egyik legutóbbi — ezúttal rádiós — vállalkozása is ilyen. Katona Imre József dramaturg segítségével egy immár több évtizede megírt darab rádiós ősbemutatójára vállalkozott. Még leírni is képtelenség: Kodolányi János műve majdnem öt évtizedig hevert valamelyik fiók alján anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna. Az irodalomtörténészeket még csak-csak megértem — írja a bemutató előszavában Solténszky Tibor, a rádióváltozat szerzője —, az ő tekintetüket elhomályosíthatta Kodolányi nagyszerű prózája. „De hogy-hogy nem akadt jószemü dramaturg, rendező színházainkban, aki vállalta volna a szinrevitelt ? Nem tudtak róla ? Nem tudtak arról, hogy van egy nagyszerű drámánk, amely a magyar történelem korai pillanataiban megmutatja a kettős szorítottságot, ezt a máig ható erkölcsi-politikai »fátumot«? Nem a világpolitika szorítását; a saját kettősségünkét, a megosztottságunkét, a kétfelé igazodásunkét. Nem Ázsia és Európa ütközik itt össze, hanem saját ázsiaiságunk és európaiságunk. Én legalábbis így olvastam sorait, s azt hiszem, ettől éreztem nagyon modernnek, XX. századinak ezt a látszólag régimódi drámát." A történelem régmúlt századaiban, az István halála utáni zavaros időkben játszódik a darab cselekménye. Vérre menő küzdelmet folytatnak egymással az istenek — Ukkon és Jézus —, harcban állnak az emberek is — Orseolo Péter, Vata, a megvakított Vazul-Vászoly fiai, Levénta- Levente és Endre. Nem lehet feladata egy ilyen rövid írásnak a dráma értékelése: erényeinek — gondolatisága, felépítése, nyelvezete — és hiányosságainak — nehézkessége, vadhajtásai, némely idejétmúlt szavak használata — tárgyalása. Elég talán a végső következtetés: egy hatalmas, mély sóhaj ez a mű, amely igyekszik belülről megfogni a megosztottság okait, kidolgozott helyzetei s a parádés szereposztás által élővé — és élvezhetővé — tenni a darabot, a jól sikerült — bár kissé zsúfolt — előadást. CSÁKY PÁL 11
