A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-05 / 23. szám
VÍZIMOLNÁROK 492 11 A vízimolnárok több évszázados munkafolyamataival csak akkor kezdtek el foglalkozni, amikor a minden fontosat gyűjteni akaró múzeumaink és az érdekességeket napvilágra hozó hírlapjaink megalakultak. Ez az időszak pedig — a gőzmalmok egyre nagyobb térhódítása miatt — majdnem egybeesett azok fokozatos kipusztulásával. A komáromi sajtóban szerencsére jelent meg néhány olyan írás (főképpen Baranyay József, a város könyvtárának vezetője és egyik legjobb hírlapírójának jóvoltából), amely a vízimolnárok életét mutatja be. A sajtóbeli közlésekből és Kecskés László gyűjtéseiből a következő eseteket ragadjuk ki: Az 1882. év decemberében 8 ember került malomkitöréskor a hideg szél által felkorbácsolt hullámok közé. Néhányan közülük még a harcsási révben meghaltak, négyen pedig a felfordult ladikra kapaszkodva egészen Dunaalmásig eljutottak. Négy egyszerű napszámos, dacára a sötétnek és a vadul dühöngő viharnak, életük veszélyeztetésével megmentésükre igyekezett. Ki is mentették a félig megfagyottakat a biztos halálból. Az 1884. évben Komáromban, a Kapitány utcában Kühnei Ewald daráló és Komárom piactere az 1848. évi nagy tűzvész után magyar vámőrlésre berendezett gőzmalmot állított fel. Vízimolnáraink az általuk fokozott konkurrenciában mindenben igyekeztek az őrlető közönség jóindulatát megnyerni. Nemegyszer nagy dáridót csaptak és a komáromi híres halászlén és a nevezetes molnárcsuszán kívül liba- és kacsapecsenye is járta. Kedvelt szórakozásává vált a komáromiaknak egy-egy dunai malomra kirándulni. Búcsúzáskor az őröitetök néha ajándékot is kaptak. A molnármester jókora halat vett ki a bárkából, azt vizes fű között a kosárba tette. A hal szájába pálinkás kenyeret dugott. Az így felkészített hal a többórás szekerezés után is élve maradt. Kikötéskor a malmokat a Komárommal szemben levő Duna-sziget partjaihoz vontatták, ökörfogatok segítségével. Ezzel kapcsolatban kedves történetet őrzött meg a szájhagyomány. A molnárok az egyik vendéglőben várták a vontatógazdát. Meg is érkezett, majd a helyiségbe lépve szűkszavúan bejelentette: — Itt az ökör! Erre az egyik jókedélyű molnár megjegyezte: — Látjuk, de nem ide vártuk, hanem a partra. A molnárok főzési tudományát példázza a következő eset is. Blaha Lujza, a nemzet csalogánya a múlt század végén Komáromban vendégeskedett. Előadása után tisztelői komáromi különlegességgel akartak neki kedveskedni, ezért meghívták az egyik vízimalomra. A malom tulajdonosa addig ügyeskedett, sürgött-forgott, amíg az ízletes halpaprikást és a kiváló molnárcsuszát el nem készítette. A művésznő el volt ragadtatva az ételektől és a nagy folyó csodálatos esti hangulatától. Jókedvében kiállt a hajómalom orrára és vidáman énekelte a De szeretnék rámás csizmát viselni című dalt. A múlt század 70-es éveinek egyik hideg téli napján Farkas István komáromi molnár egy társával együtt az erősen zajló Duna déli partján rekedt. A hajóhidat már a jég miatt szétszedték és a dereglyéket is a partra húzták. A fontos postai küldeményeket azonban át kellett szállítani a Dunán. Ennek elvégzésére vaspontonon műszaki katonákat vezényeltek ki, akiket azonban az összetorlódó jég körülzárt. A megfagyással fenyegetett katonák kimentésére Farkas István és társa jelentkezett. Az volt a feladatúig hogy az ideoda mozgó jégen keresztül kötelet húzzanak a pontonra. Egy-egy létrával, s a létrára kötött vékony kötelet maguk után húzva, lassan haladtak a ponton felé. A kimerült társ nem bírta sokáig, de Farkasnak sikerült odaérnie. A vékony kötél segítségével egy vastagabb kötelet húztak a pontonra, melynél fogva a partra vontatták a félig megfagyott embereket. TOK BÉLA Fotó: Bíró Béla és Kontár Gyula ik * 1
