A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-05 / 23. szám
SZOMORÚ ÉLETEK KRÓNIKÁJA (175 éve született fvan Alekszandrovics Goncsarov) Goncsarov azon írók közé tartozik, akiknek a neve elválaszthatatlanul egybefont egy általuk teremtett hős nevével: ö alkotta meg a világirodalom népes panoptikumának egyik legkülönösebb figuráját, a hihetetlenül lusta, örökkön álmodozó Oblomovot. Ha semmi mást nem ír, csupán a főszereplő nevét címében viselő regényt, akkor is a kritikai realizmus és a klasszikus orosz irodalom legjelentősebb képviselői között kellene öt számon tartanunk. Goncsarov azonban — szerencsénkre — nemcsak egy könyvet hagyott ránk, noha életműve sajnálatos módon torzóban maradt. 1812. június 6-án született Szimbirszk városában, ahol korán megismerhette a nemesség léhaságát, üres, tartalmatlan életét — ennek íróként később igen nagy hasznát látta. Tanulmányait a moszkvai Kereskedelmi Iskolában kezdte, majd filológiát hallgatott a város egyetemén. Ifjúkorától kezdve írónak készült, mégis évtizedeken keresztül hivatalnokként dolgozott. Az egyetem elvégzése után visszatért Szimbirszkbe s a város kormányzójának titkára lett. Úgy hitte, posztja lehetővé teszi, hogy véget vessen a hivatali életben eluralkodott protekcionizmusnak és korrupciónak, de hamarosan rá kellett döbbennie: tehetetlen a visszaélésekkel, az érdekek átláthatatlan szövevényével szemben. Miután a kormányzó 1835-ben megbukott, Goncsarov elhagyta kisszerűnek érzett szülővárosát, s Pétervárra ment; itt a pénzügyminisztériumban vállalt állást. A fővárosban ismerkedett meg a művészetpártoló Majkov családdal; az ő estélyeiken került kapcsolatba a kor liberális íróival, vezető kritikusaival. Tétova költői próbálkozások után novellákkal jelentkezett, 1847-ben pedig kiadta első regényét, a Hétköznapi történet et. A mű a romantikus illúziók elvesztésének krónikája. Hőse egy fiatal vidéki nemes, Adujev, aki a közösség, az emberek szolgálatáról ábrándozik, de jószándéka hiábavaló: környezetének cinizmusa és közönye, szerelmi csalódásai arról győzik meg, hogy egyedül képtelen az elképzeléseit megvalósítani. Mivel az érvényesülésről nem akar lemondani, alkalmazkodik a karrierista korszellemhez; eszméiből kiábrándul, ideáljait, álmait elfelejti. Goncsarov az orosz irodalomban elsőként leplezte le a romantikus álmodozás csődjét; regényét újszerűvé tette a hivatalnokréteg — a csinovnyikok — világának valósághű bemutatása is. A könyv sikeres, neves íróvá avatta őt, s Belinszkij ösztönzésére — aki a művet nagyra becsülte — rövidesen ismét tollat fogott, s 1849-ben már közreadta Oblomov című regényének egy részét. A folytatás azonban sokáig váratott magára. 1849 az európai forradalmak leverésének éve volt, és az ezt követő időszakot a keserű csalódottság, a fokozódó elnyomás s a kíméletlen terror jellemezte az „Európa csendőrévé" előlépett I. Miklós cár birodalmában is. Goncsarov nem volt forradalmár, távol állt tőle mindenfajta radikalizmus, de a despotikus módszerek őt is elkedvetlenítették és bizonytalanná tették, s nemsokára abbahagyta az Oblomov írását. 1852-ben egy világ körüli expedíció parancsnokának titkáraként hajóra szállt s két évig járta a tengereket. Az utazás tapasztalatairól a Paliasz fregatt című könyvében számolt be; nem az úti kalandokról írt, hanem az általa meglátott tipikus jelenségekről, a távoli országok embereinek életéről, s nem utolsósorban a gyarmatosítás kétarcúságáról. Visszatérése után cenzorként dolgozott, és emiatt elvesztette a haladó szellemű művészek és értelmiségiek rokonszenvét. Idejét s energiáját a cenzori hivatalban végzett lélektelen robotmunka emésztette fel, ám Goncsarov nem mondott le az irodalomról. 1857-ben szabadságot kért és Marienbadba (Marianske Lázné) utazott; itt irta meg — hihetetlenül rövid idő alatt — az Oblomov nagyobbik részét. A regény két év múlva látott napvilágot, és nagy sikert aratott. A szerzőt kora egyik legkiválóbb orosz írójaként ünnepelték, s joggal: Goncsarov az Oblomov révén lett világirodalmi rangú alkotóvá. A mű a birtokos nemesség tehetetlenségéről és nemtörődömségéről fest lehangoló, de szigorúan realista képet. A címszereplő fiatal földbirtokos nincs híján sem a tehetségnek. sem a jóakaratnak, de képtelen a cselekvésre, terveinek valóra váltására. Napjait a tétlenkedés, a meddő álmodozás, a heverészés tölti ki: Oblomov a semmittevés „zsenije", a „dolce far niente" mestere, akinek nehezére esik, ha az egyik szobából át kell mennie a másikba. Élete riasztóan céltalan és értelmetlen; a szerelem sem tudja őt megváltani, tettekre ösztönözni. Goncsarov regényének múlhatatlan érdeme, hogy feltárta: az orosz nemesség voltaképpen ilyen élősködő és tunya Oblomovokból áll — ők azok a „felesleges emberek", akik cselekvésképtelenségükkel hiábavalóvá és boldogtalanná teszik a maguk és mások életét is. Oblomov azóta fogalommá, szimbolikus alakká vált. Az Oblomov sikerét követően Goncsarov megvált a cenzori hivataltól és új regényén dolgozott a rá jellemző műgonddal és aprólékossággal. A könyv csupán 1869-ben jelent meg, mivel az író 1862 és 1863 között elvállalta a Szevemaja pocsta (Északi Posta) című hivatalos lap főszerkesztői tisztét, majd 1867-ig ismét cenzori megbízatásnak tett eleget. Harmadik s egyben utolsó regényében, a Szakadék-bán újfent bírálja a nemességet, de elítéli és a nihilizmussal azonosítja a forradalmat. Goncsarov az anakronisztikus patriarchális viszonyokat állítja szembe a forradalmisággal; az oroszországi társadalmi fejlődés ellentmondásait akarta ábrázolni, de konzervativizmusa, világnézeti korlátái meggátolták ebben. Müvének legfőbb erénye, hogy hitelesen mutatja be egy fiatal élet elszomorító kudarcát: a főhős, Rajszkij, művészi ábrándokat dédelget, valamiféle ideális létformáról képzeleg, de álmainak megvalósításához nincs ereje, a rideg valóság s a növekvő magány felörli. A Szakadék-ot a progresszív kritika elutasítóan fogadta. A kiábrándult, csalódott Goncsarov lemondott további regény-terveiről és visszavonult az irodalmi élettől. Még több mint két évtizedet élt, ám a szépprózához már nem tért vissza. Önigazoló kommentárokat irt a regényeihez — mert hite szerint ezeket félremagyarázták, rosszul értelmezték — s néhány esztétikai tanulmányt, melyek számos érdekes gondolatot tartalmaznak, de jelentőségük nem közelíti meg a regényekét. Egyre áthatolhatatlanabb magány vette körül; hőseihez hasonlóan ö sem érte el a kiteljesedést. 1891. szeptember 15-én halt meg. Vajon hitte-e, remélte-e az írói öröklétet ? Nem tudhatjuk — de hogy az Oblomov őt is halhatatlanná tette, az aligha vitatható. G. KOVÁCS LÁSZLÓ ■ KINCSÜNK A NYELV A KERÜL — SOR KERÜL — SORRA KERÜL Az elmondottak értelmében — jóllehet a gyilkosok már régóta tervezték a gyilkosságot (néhányat már végre is hajtottak), — mégse mondhatjuk, hogy „sor került XY meggyilkolására.” Saját szempontjaikból mondhatják, hogy „erre is sor került", de mi nem az ő szempontjukból nézünk a dologra. Mégis mindezek ellenére is ilyeneket olvashatunk : „ ... sor került NN politikus meggyilkolására .. ", meg ......a gyöngy miatt sor került a gyilkosságra ..." Valaki — valószínűleg az igekötö elválasztásától félve, vagy mert csak (németesen) a főneves formát gyakorolta be — azt írta az újságban:......a találkozón csupán az álláspontok megvilágítására került sor." — Igaz ez? Hiszen ezért rendezték a találkozót, hogy álláspontjaikat világítsák meg, ez pedig szinte törvényszerűen következett be, mind a holdtölte, vagy a holnapi nap! Miért kellett tehát sorra kerülnie? Megfoghatatlan! Helyesen tehát így hangzanék: „Az összejövetelen (találkozón) — amint tervezték — csupán álláspontjaikat világították meg! Más valaki „sorra kerültetéssel". teszi személytelenné az emlékmű megkoszorúzását és az állami és munkásmozgalmi zászló felvonását, jóllehet ezek hivatalosan pontos időre betervezett események, amelyeket valamilyen személy, vagy intézmény hajt végre. Olyan események, mint a déli harangszó! Mondhatjuk, hogy most sok kerül a déli harangszóra ? — Ezt csak olyanok mondják, akik még a határozatlan alany használatától is félnek: nem merik mondani, hogy „felvonták", meg „megkoszorúzták" (hátha megsértik az illetőket!) A sportban mindenre sor kerülhet: versenyekre, mérkőzésre, előfutamra, elődöntőre, díjkiosztásra, stb. „A tegnap Prágában sorra került világbajnokságon XY is megjelent..." és „A júniusban Mexikóban sorra került mundiálon ..helyett egyszerűen és röviden így mondjuk: „Tegnap Prágában a világbajnokságon XY is megjelent..valamint „Júniusban a mexikói mundiálon ..." és még azt se mondtuk, hogy „rendezett, lebonyolított ..." stb. Tehát még külön ige se kellett hozzá! Dehát akik a „sorra kerülttel" operáltak, azok abban is gondolkodnak. Ez a valutájuk. Egyébként a sporthírekben ilyen A múlt heti számunkban közölt Mint említettük, a találós kérdésnek több megoldása is lehet attól függően, hogyan értelmezzük a felsorolást. Ha minden felsoroltat külön személynek veszünk, akkor hatan voltak: 1. az ételvivö asszony férje; 2. a gazda; 3. az asszony veje; 4. a lánya férje; 5. Jancsi; 6. a szolga. Másképp is tagolhatjuk azonban a felsorolást: az ételvivő asszony férje volt a gazda; ott volt az asszony veje, vagyis a lánya férje; velük várt a szolga is, akit Jancsinak hívtak. Ebben az esetben három arató volt. Ez a két megoldás a legvalószínűbb, mert egységes szempontok szerint tagolódik a felsorolás: az első esetben minden felsorolt külön személy, a második esetben pedig a felsorolás 1., 3. és 5. tagja értelmezővel van bővítve. Elképzelhető azonban más bontás is e Nyelvi totó megoldása két szempont kombinációjával: öt arató volt, ha a felsorolásban csak egy értelmezős szerkezetet különítünk el (pl. ha feltételezzük, hogy az asszony férje volt a gazda, a többi felsoroltat pedig külön-külön vesszük; két értelmezős szerkezet feltételezése azt jelenti, hogy négyen voltak az aratók (pl. az asszony férje volt a gazda, a vő a lány férje, Jancsi és a szolga pedig különböző személyek). Elméletileg lehetséges még egy megoldás is: csak két arató volt: az asszony férje volt a gazda; a vő, vagyis a lány férje pedig a szolga. nyelvficamitó példányokat is olvashattunk: ......amint az egyes jégkorongozók foglalkoztatottsága sejtetni engedi a nagy rangadón Holeček küzd majd a kapuban, s remélhetőleg nem kell majd lecserélésre sornak kerülnie ..." — mondja parancsoló hangon s nem veszi észre, hogy a német lassen segédige magyar fordításával (engedi) megtoldva kétszeresen művelted a sejtést! (Úgy látszik. hogy biztos legyen a sejt-et-és, hát sejt-ettet!) A mondat helyesen így hangzanék: „... jégkorongozók foglalkoztatottsága sejteti... Holeček küzd majd a kapuban, remélhetőleg senkit sem kell lecserélni... (... reméljük, hogy...). SIMONYI LAJOS (Folytatás a következő számban) 10
