A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-22 / 21. szám
társam lelkiismeretes munkát végez. Az elahalálozási statisztikák is engem igazolnak. Dolgozóink az ifjúsági szervezeti és a szakszervezeti munkában is jeleskednek, de sportoló kedvű társaim szintén sokat hallatnak magukról az utóbbi hetekben, hónapokban. Elán sportegyesületünk ugyanis, Kalmár doktorral az élen, a közelmúltban minden igényt kielégítő teniszpályát épített. XXX A nőgyógyászat rangidős vezetője dr. Gábor Tibor osztályvezető főorvos: — A pőtor-slatinkai szülőotthonból mi költözhettünk elsőként a kórház épületébe. Ott, a régi munkahelyemen egyszemélyes osztályt vezettem, éjjel-nappal ügyeletet tartottam. — Most viszont már — folytatja a felsorolást Éva Kopányiová osztályos főnővér — 5 orvos és 27 nővér, ápolónő dolgozik az osztályon. Remek csapat vagyunk, a Közép-szlovákiai kerületben minálunk a legalacsonyabb a csecsemőhalandóság. A kórház egyik legfiatalabb orvosa éppen a nőgyógyászaton dolgozik. Dr. Balík László, a katonai szolgálat idejét is beszámítva, mindössze három esztendeje praktizál. — Mindig nőgyógyász szerettem volna lenni — jelenti ki —, életem vágya teljesült, amikor szakvizsgáztam. Gábor doktor mellett öröm dolgozni, oktat, segít, kívánni sem tudnék nála jobb főnököt. A fizetésem jobb is lehetne, de én elsősorban gyógyítani akarok, s az orvosi pályát nem pénzkeresési forrásnak tekintem. Balík doktor nős, Péter fia kétesztendős múlt. A belgyógyászaton Štefan Alexy főorvos fogad: — Műszerellátásunk remek, de a többi osztályokhoz hasonlóan, mi is helyszűkével küzdünk. A szakrendelések most, a poliklinika elkészültéig az alagsorban folynak. Betegeink zömét falusi emberek alkotják, akik sok esetben fittyet hánynak az előírásainknak, s ennek többnyire ők is isszák meg a levét. Ha azonban felelőtlen magatartásuk bajt eredményez, minket, orvosokat vádolnak állapotuk rosszabbra fordulásáért. Hiába, az orvos mifelénk pszichológus is... XXX Végül hadd szóljak néhány egyéb gondról-bajról is. A látogatók megszegik a kórházi rendszabályokat, s szinte a nap minden órájában látogatják a kórtermekben a fekvőbetegeket. Büfé sincs az épületen belül, a betegek csak az utcán át juthatnak ásványvízhez, nyalánkságokhoz. Legnagyobb meglepetésemre a frissen operált, vagy lábadozó beteg sört is vásárolhat magának a kantinban .. . ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei NÖTESZIÁPOK 1. (Köz)tisztaság, óh!... Bármennyire is hosszúra nyúlt az idei tél, most már visszavonhatatlanul tavasz van. Méghozzá a javából, ami bizony hosszabb-rövidebb sétákra csalogat, vagy utazgatásra, kirándulásokra késztet. Prágában, Bratislavában, de az ország más pontjain is hétről hétre gyarapszik a hazai és külföldi turisták, a nevezetesebb műemlékekkel ismerkedők száma. A napnak szinte bármely órájában zsúfoltak az utcák, tömeg özönli el a pályaudvarokat, a fölkapottabb kirándulóhelyeket, az ismertebb települések belvárosi sétányait. Egyszóval: aki teheti, több időt tölt a szabadban, a közterületeken ... Kora reggel lépdelve e helyeken, lényegében nem érheti lényegesebb panasz a ház elejét. A takarítóbrigádok, a közterület rendje és tisztasága felett hivatalból őrködő szakemberek — a késő esti óráktól hajnalig — jobbára rendbe teszik az utcákat. Igaz, nem mindenhol és nem mindegyiket egyformán. Főként azokra összpontosítják figyelmüket, amelyeknek nagyobb az idegenforgalma, ahol az egész nap folyamán sokan fordulnak meg. Munkájukhoz gyorsan mozgó takarítógépekre is szükség van, mert bőven van mit eltakarítani az utakról, a járdákról. Délelőtt azután megindul az egyre élénkebbé váló gyalogosforgalom. Önmagában ez természetes is, az viszont már sokkal kevésbé, hogy úgy dél felé rengeteg kukoricacsutka, kiflivég, tengernyi csikkhalom és egyéb papírfecni hentereg a járdákon, a fák tövében s az úttesteken. Könnyed mozdulattal kerül mindez a földre, mintha nem is a saját környezetünket csúfítaná e szemét. Mert szégyen ide, szégyen oda, sokat szemetelünk. Ráadásul szinte gátlástalanul, minden lelkifurdalás nélkül. Valahogy nem érezzük magunkénak a közterületet. Lakásunk ajtaján kilépve gyakran azt hisszük: mindent szabad. Ki tudja mi okból, de eszünkbe sem jut, hogy az utcák, a terek rendjét és tisztaságát is rendeletek védik. Sőt! A nagyobb települések zömében közterület-felügyelet is működik, de elsősorban nekünk kellene megszoknunk, hogy jobban vigyázzunk a közös tulajdonra. Az utcaképet azonban nemcsak annak tisztasága, hanem a reklámok és kirakatok színvonala is gazdagítja. Aki gyakrabban utazik, nyilván tudja: azokban a városokban, ahol nagyobb hagyományai vannak az ízléses, szép portáloknak, ott sok kedvesen hangulatos példával találkozni. A sörözők ajtaja fölött például láncon lógó hordócska függ, a szabóság bejáratát kovácsoltvas olló, a bevásárló utcát pedig ízlésesen berendezett kirakatok sora díszíti. De gyakran találkozni mindennek ellenkezőjével is. A lefestett, vagy furnérral pótolt kirakatüvegre, az elkedvetlem'tően elhanyagolt kirakatokra s feliratokra gondolok. Mintha sokszor és sok helyütt megfeledkeznének arról, hogy a kirakat fontos üzleti funkciót tölt be, de egyúttal az utcakép rendezettségének és a kulturáltságnak is fokmérője. Általános tapasztalat, hogy ahol rendezett a városkép, ott kevesebb az utcákat s tereket csúfító szemét is. A környezet ugyanis visszahat az emberre. Tudatosítani ezt — míndannyiunk kötelessége. Az utcakép tisztaságáért felelős hivatalok dolgozóinak éppen úgy, mint az utca emberének. 2. Önmagunkról, önmagunknak Remélem, sokunknak ismerős a kép, amit most találomra felhozott példaként elmondok: Idős, nagybajuszé bácsi ropja a táncot a színpadon. A mozdulatok már görcsösebbek, a lépések bizonytalanabbak, ám a táncoló kedv a majd fél évszázaddal ezelőtti. A siker viszont mai. Amikor lelép, a hallgatóság szívből tapsol. Azután másik szereplő következik. Ő népdalokat ad elő. Úgy, ahogy évszázadokon keresztül a Csallóköztől a Bodrogközig elterülő táj daloskedvű parasztjai tették. És ami legalább ennyire érdekes: a hallgatóság között népviseletbe öltözött asszonyokat is látni... Ezek a villanásnyi emlékek majdnem mesterkélten idillinek, századfordulós parasztromantikát idézőnek látszanak, holott egytől egyig maiak, és újságírói munkám során nemegyszer láttam őket ilyen-olyan változatban. Mert bizony jómagam is számtalan Csemadok-rendezvényen vettem már részt, és az előttem pergő hagyományőrző műsor közben velem is megtörtént a csoda: egy óvatlan pillanatban azon kaptam magam, hogy az ottlevőkkel együtt hagyom, hogy magával sodorjon a dal, a tánc varázsa s közben felülkerekedjék bennem a hagyományőrzők iránti tisztelet. Gondolom, az eddig elmondottak is bizonyítják, hogy sokan és sok helyütt mindmáig meg tudják találni tájainkon a közönség számára legkedvezőbb működési formát. Méghozzá annak ellenére, hogy a népművelési tevékenység és az amatőr művészeti munka, egyszóval a széles körű közművelődés helyzete napjainkban bizonyos értelemben ellentmondásos. Társadalmi és tartalmi céljai ugyan világosak, ám eszközei és lehetőségei — az anyagi eszközök csökkenése óta — több tekintetben is szerényebbekké váltak. Aki április derekán ott volt a Csemadok XIV. országos közgyűlésén, velem együtt tanúsíthatja, hogy ezekről a kérdésekről és az ehhez kapcsolódó gyakorlati tennivalókról sok szó esett a kétnapos tanácskozáson. A vitában felszólalók — a nemzetiségi kultúra színvonalát s terjesztését értékelve — szinte valamennyi fontos problémakörrel és munkaformával foglalkoztak. Az elhangzott véleményeket összegezve leszögezhető: szövetségünk közgyűlése tovább növelte a becsületes munkát végző hivatásos népművelők, illetve a Csemadok társadalmi munkát végző aktivistáinak jó értelemben vett öntudatát és magabiztosságát. Ezt azért fontos említeni, mert munkájuk során nem kis mértékben kénytelenek megküzdeni a tevékenységüket sújtó objektív és — főként ebből fakadó — szubjektív nehézségekkel. Ha volt is, van is némi elkedvetlenedés a körükben a kisebb-nagyobb gondok miatt, a Csemadok sokrétű tevékenységének eredményei, illetve a dél- és keletszlovákiai tájak kulturális életének sokrétűsége azt bizonyítja, hogy a profi népművelők többsége és a Csemadokban önkéntesen tevékenykedők legjobbjai önfeláldozóan, saját munkájuk folyamatos javításával törődve teszik továbbra is a dolgukat. Az ilyen áldozatkész emberek hite és akarata abból táplálkozik, hogy biztosan tudják: a társadalomnak is szüksége van az ö munkájukra. A becsülettel végzett, rendszeres munka pedig annak záloga, hogy a megbecsülés, az elismerés a társadalom részé-1 ről is meggyőzőbb formákban mutatkozzék meg, mert szó ami szó, e tekintetben bizony van még javítanivaló. A lényeg, persze, nem a formális tekintély kivívása, hanem a Csemadok közművelődési munkája fontosságának tényleges felismerése, méghozzá annak legtágabb értelmében. A Nemzeti Front tagszervezeteként működő Csemadok tartalmában szocialista, nyelvében magyar tevékenységi köre ugyanis az utóbbi időszakban újfent jelentős mértékben kitágult. Legfontosabb tennivalónk ezért, hogy anyanyelvi kultúránk ápolásával egyre magasabb szinten és egyre hatékonyabban hajtsuk végre a nemzetiségi művelődés sürgető, de egyben hosszú távú feladatait is. MIKLÓSI PÉTER 13
