A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-08 / 19. szám
zején áll a mongol forradalom vezérének, Szühebátornak a lovasszobra. Tizenkét tömzsi kőoroszlán üli körül Csojmbolnak ezt az 1946-ban készített alkotását. — Láthatod, hogy ez a város nem a régi térképre rajzolt közigazgatási központ, Urga. Az csak néhány kolostorból, tucatnyi, kínai vályogházból, többszáz jurtából álló település volt. Ez viszont egy modern város, ez Ulánbátor...! Tény, hogy a Nagy Népi Hurál 1924- ben, a népköztársaság kikiáltása után hirdette meg „a közepétől mind a nyolc égtáj felé 15 mongol mérföld sugarú körben" a főváros építését. Meglep viszont amit az építés hősi korszakáról, a kezdetéről mond: — Az első, törpe villamos erőmű Geleta József mérnöknek, a Selmecbányái akadémia egykori diákjának az útmutatásával, segítségével épült. Egyébként a hadifogolyból forradalmárrá lett mérnök fényképét a múzeumban őrizzük. A meglepetéstől szólni sem tudok. Tűnődve, töprengve nézem a tér északi határán álló, négyszintes palotát, melynek 30 homlokzati oszlopa mongol építészeti hagyományokat idéz. Feljegyzem magamnak: ez a kormány és az elnöki tanács székháza. A főbejárata előtti szürke és vörös gránitból épült mauzóleumról pedig, hogy benne található Szühebátor és Csojbalszan, a két forradalmár síremléke. Geleta József mérnök és sorsa felöl kérdezősködnék, de dr. Turnén a tér déli határán álló, népköztársasági címer ismertetését fontosabbnak tartja: — ... a piros-kék-piros nemzeti színű szalag mögött az ipart jelképező, fehér fogaskerék látszik. Az alsó sárga sáv a homokpusztát, a Góbi sivatagot jelképezi. Aztán megnyugtat: — Holnap elmegyünk a múzeumba, megnézzük azt a fényképet, megtudunk mindent Geleta mérnökről. így persze nyomban beleegyezem, hogy kimenjünk a város szélére, a Dzajszan-tolgoj szikladombra. Hosszú az út odáig, de nem fárasztó, mert közben sok a látnivaló. Az utcákon elég sok, hagyományos, népviseletbe öltözött dolgozóval találkozunk. A Markszín gudamdzs (Marx út) mentén rátalálunk azokra a villákra, melyeket joggal neveznek mongol Bauhausnak. A Tola hídjáról letekintve pedig rácsodálkozom a háromszögletű, szürkésbarna sziklára, melyen régi rajzok, feliratok figyelmeztetnek: a folyópartnak ez a helye — amelyet egyébként a kígyók is kedvelnek — szentnek számít. — Itt is vagyunk — mutat fel a magasba a domb csúcsára vezető lépcsők alján kísérőm. — Onnan letekintve kell megnézni a várost. Lihegve, fújtatva, fáradtan érkezem fel a betonból és kőből alkotott, szoborral, domborművekkel, mozaikkal díszített emlékműhöz, de kísérőmnek igaza van: innen nézve páratlanul szép a ma már 350 000 lakosú Ulánbátor városképe.-Csak azon csodálkozom, hogy ő miért ismételgeti olyan dühösen: Ez nem Urga, de nem ám! HAJDÚ ANDRÁS GYERMEKEKNEK Mi a különbség a két kép között? — Juj, de fázom! — kiáltotta Pannika betéve maga mögött az utcára nyíló kiskaput. Aztán egy-két szapora lépéssel a nagymama mellett termett, aki a vacsora elkészítésével foglalatoskodott. A tágas, barátságos konyhában nem a kellemes meleget árasztó tűzhely közelébe húzódott, hanem a nagymamát átölelve melengette hideg kezecskéjét. — Látod, látod, kis bogaram — korholta öt nagy szeretettel a nagymama — mennyire kértelek, hogy vedd fel a meleg szvetteredet, és a kis kesztyűdet is vidd magaddal! — De, nagymama, amikor az iskolába mentem melegen sütött a nap. A fiúk mondták, hogy a faluvégi tó mellett már bíbiceket is láttak, ami azt jelenti, hogy itt a tavasz. — Igen, igen — helyeselt a nagymama — a bíbicek a legkorábban visszatérő vándormadarak, de ilyenkor még nagyon szeszélyes az időjárás! ... Na, gyere közelebb a tűzhelyhez! Ide teszem a kis székedet, melegedj meg! Nemsokára itthon lesz apu, meg anyu és megvacsorázunk. Ugye, még nem vagy nagyon éhes? — Nem, nem vagyok — felelte Pannika. — És már nem is fázok. Ink,ább kérdezni szeretnék tőled valamit, nagymama!... — Kérdezz, csillagom! — bíztatta őt nagymama, mert kiváncsi lett, hogy mi az, ami Pannikát a vacsoránál is jobban érdekli?! — Azt mondd meg, nagymama, hogy miért melegít a tűzhely? — kérdezte ártatlan hangon Pannika. — Jaj, te kis bohó, mert ég benne a tűz! — mosolygott nagymama. Azt hitte, hogy ez a válasz elegendő. De Pannika tovább kérdezett: — És a tűz mitől van?... Nagymama meghökkent egy kicsit, és furcsa gyanakvással pislogott Pannikára : — Ejnye, kislányom, hát a tüzelőtől! ... Az imént például szenet raktam rá!... — Azt én is tudom, nagymama — makacskodott Pannika — csak azt nem értem, honnan van a szénben az a meleg, amit kiad, amikor meggyullad?... A nagymama csak most kezdte sejteni, hogy nem is lesz olyan könnyű Pannikának helyes választ adni. — Tudod, kislányom, réges-régen, amikor még nem is éltek emberek hatalmas erdőségek borították a földet. A fák óriásira nőttek és évszázadokig is eléltek. Azt már te is tanultad az iskolában, hogy mindent a nap melege éltet. Nos, ezek a fák száz évig raktározták magukban a nap melegét, aztán, amikor olyan nagy földrengések voltak, hogy az erdők nagy része föld alá került, az összegyűjtött meleg a fák törzsében maradt. Millió, vagy talán több milliárd évig tartott, amíg a föld mélyén a fák szénné változtak. Amelyik fa több meleget tudott magában megtartani, abból jobb szén lett, és melegebbet ad, ha meggyullad. Ugye ezt akartad tudni?! — sóhajtott nagymama megnyugodva, hogy sikerült választ adnia Pannikának. A kislány azonban további kérdéssel hozakodott elő: — Akkor te, nagymama, miért tudsz engem hamarább megmelegíteni, mint a tűzhely? A nagymama szíve táját valami igazán jóleső meleg öntötte el, mégis úgy érezte, menten elsírja magát. Kis ideig a fejkendőjével babrált... — Nézd kislányom — kezdte halkan — a szívekből áradó meleg is hasonlóképpen gyűlik össze, mint a szénben rejlő hőség ereje ... Minél többet tud valaki élete folyamán öszszegyűjteni magában, annál forróbban tudja szeretni az embereket!... — Szeretet nélkül éppen úgy nem lehet élni, mint napsugár nélkül!... Igaz, nagymama ?!... — suttogta Pannika a nagyihoz simulva. — Igaz, kislányom — simogatta meg öt a nagymama és magában még hozzátette: „Élni éppen lehet, de nem érdemes!" Nem mondta ki hangosan, mert arra gondolt, hogy jobb, ha ezt Pannika nem tudja meg soha! KOVÁCS JÓZSEF N. LÁSZLÓ ENDRE Pacsirta röppen dallal az égre: Eljöttél, tavasz, eljöttél végre! Feslik a bimbó, röppen az álom. pártás virágok fűnyoszolyákon. Illatuk árad messze a szélben, tündérleányok ők a mesében ... 21
