A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-01 / 18. szám
kört, énekkart szervezett és vezetett. Az ö kezdeményezésére és ösztönzésére virított minden ablakban és udvarban muskátli, minden ház előtti kiskertben szemzett vagy oltott rózsafa, s téli időszakban a gyümölcsfákon két-három madáretető is függött. Amíg nem került a faluba, csupán egy ember — a falu susztere — méhészkedett. de eléggé elavult módszerekkel. Ő ismertette meg a tanulóival és az idősebb nemzedékkel a méhek csodálatos világát és a méhészet hasznosságát, s az ö példáját követve tizenketten kezdtek méhészkedni már abban az időben is korszerűnek mondható módon. Ő volt a fényforrás. Világosságot és meleget sugárzott maga körül. Százfelé osztódott, mint a kemencében sült kerek, dombos kenyér. A tudás és az emberség morzsájából mindenkinek jutott. Hivatástudatából fakadt az emberek tisztelete és szeretete, abból fakadt a lelkesedése és a fáradhatatlansága. Életmódja minden tekintetben példamutató volt. A Horthy-éra alatt azzal vádolták meg. hogy „becsehelt", a felszabadulás után pedig azzal, hogy túlságosan „magyarkodott", pedig ö semmi mást nem csinált, csak azt, amire elkötelezte magát: tanított, nevelt, oktatott. Azt tette az iskolában, azt az iskolán kívül is. Tartalékos zászlósként, SAS behívóval vonult be a Horthy-hadseregbe. Néhány havi frontszolgálat után fogságba esett, ahonnan csak két évvel a háború befejezése után tért haza. De mire, mire jött haza? Front alatt rombadölt kiégett az otthona, s a romok alatt lelte halálát a felesége és a kislánya, ráadásul állása sem volt. Mégsem adta fel. Aránylag fiatalon vállalta a magányt, ami a mai napig is tart. Egyedül csak ö tudná megmondani, mit élt át, milyen rettentő erőfeszítésébe került, amíg a fájdalmas kábulatból újra talpra tudott állni, de talpra állt. Amikor aztán a helyzet úgy alakult és lehetőséget kapott, ott folytatta a munkáját, ahol abbahagyta. Most a mindenki Pista bácsija. Szeretik, tisztelik és becsülik az emberek. Rászolgált, mindenképpen megérdemli. Kiss Ferenc két-három hasáb fát dobott a parázsra. A fellobbanó lángok újra belobogták az idős mester alakját, csontos száraz kezét, amiben a borospoharat tartotta. Kortyintott néhányat. — Látom, jól szolgál az egészsége, Pista bácsi — szólalt meg Kiss Ferenc a hosszú hallgatás után. — Szolgál, szolgál, ahogy általában a nyolcvanhat éves embereknél szokott. Elvolnék, Ferkóm, csupán a járás esik egyre nehezebbemre. Megfáradtak a kerekeim, de oda talán elvisznek, ahonnan nincs többé visszatérés ... — Azt utoljára kell hagyni, Pista bácsi. — Jó, hogy elkészült az új ravatalozó, ideiglenes szálláshelyül nagyon is megfelel nekem — mondta az idős mester enyhe öniróniával, de mosolyogva. — Tudod, fiam, ilyenkor, amikor az ember a Szent-Mihály lovára készül felszállni, számadást szokott végezni . Szívből örülök annak, hogy teljesen megváltozott u falu képe. Eltűntek a zsúpfedeles, süppedt viskók, s velük együtt a szegénység is. ami rettentő nagy dolog ... A viskók helyén villaszerű házak egész sora épült fel, meg a gyönyörű pincesor is... Annak is örülök, hogy van pompás kultúrházunk, emeletes iskolánk több száz tanulóval, sok-sok pedagógussal, óvodánk, bevásáríó- és egészségügyi központunk, az is örvendetes, hogy majdnem minden második udvarban garázs és autó áll. Del Sok minden nem tetszik nekem, Ferkó. (Folytatjuk) PAUL ÉLUARD A guernicai győzelem (részletek) Asszonynak gyermeknek mind ugyanaz a kincse Tavaszi zöld levél és lanyha tiszta tej S tiszta szemükben A kitartás Asszonynak gyereknek mind ugyanaz a kincs Van a szemében A férfi úgy őrzi ahogy tőle telik Asszonynak gyereknek egyforma piros rózsa Van a szemében vérét mutatja mind Az élet és halál félelmét s bátorságát A halált amely oly könnyű és oly nehéz Férfiak kiknek ez a kincs igértetett Férfiak kiktől ez a kincs elvétetett Valódi férfiak kikben reménytelenség Táplálja a remény pusztító vad tüzét Bontsuk ki a jövőn az utolsó rügyet (SOMLYÓ GYÖRGY fordítása) TÓTH ÁRPÁD Esti sugárkoszorú Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon. De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje. És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te. Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen. És percek mentek, ezredévek jöttek, Egyszerre csak megfogtad a kezem, 5 áléit pilláim lassan felvetődtek. És éreztem: szívembe visszatér, 6 zuhogó, mély zenével ered meg. Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek! Fotó: KOŠÚTHOVÁ ELENA 15
