A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-01 / 18. szám
A várakozás pillanataiban tás végére. A hengerésznek, akinek talán évtizedeken át a megszokott társ hajítja a tüzes kígyóként tekergő vasat, nehéz bíznia egy új partnerben. Ráadásul néhány különleges eset is volt. Például a munkatársak egyikét gyengébb gyomra miatt már régóta kímélték a munkatársak; volt, akinek beteg felesége miatt rendszeresen megengedték az állandó reggeli műszakot, egy idősebb szaki pedig nyugdíj előtt állt már... Nagy kérdés volt, megkapják-e mindezeket az előnyöket annál a hengersornál is, amelyhez áthelyezték őket. Végül is csak a türelmes szó, az új munkahelyek kommunistáinak segítökészsége és összefogása segíthetett. Úgy jártunk el, hogy az új, külföldről importált hengersor senkiben se keltse a feleslegesség érzetét; hogy lássák: az üzem a technikai fejlesztés mellett megbecsüli a régi gárdát is. 3. A Kablo-gyár kladnói részlege nem olyan híres, mint az acélmű, pedig annál régebbi, együtt nyílt az első itteni bányákkal. Az üzem termelése iránti keresletet főképpen a magasfeszültségű kábelek iránti szükséglet szavatolta. Egészen addig, amíg a réz, az ólom, a gumi világpiaci árdrágulása miatt megingott a gyár nyersanyag-utánpótlása, és így a nyereség sem volt már „holtbiztos". Az akkori indulatok lecsillapodásának tudatában a gyáriak ma már higgadtan mesélik; milyen nehéz volt elérni, hogy mindenki megértse, segíthetnek magukon. Ehhez azonban szemléletbeli változásra volt szükség, hiszen az emberek zöme korábban megszokta, hogy van, hogy jön a nyersanyag, ezért nem mindig bántak takarékosan a színesfémekkel. A fejlesztőrészleg is elkényelmesedett. Az ottani szakembereket szintén fel kellett rázni, hiszen külföldön már egy ideje a kábelek ólomszigetelése helyett alumínium ötvözeteket alkalmaztak. Rugalmasabbá kellett tenni a regi gépek karbantartását, és sok erőt igényelt a régi gépek felújítása is. Az üzem dolgozói mára már túljutottak a dolog nehezén, jelenleg már progresszív kábelfajtákat gyártanak, ahol lehet, műanyagokat használnak fel, s ily módon a termelés is egyre inkább kifizetődővé válik. Azt pedig csak mintegy kiegészítésképpen, a teljesség kedvéért fűzik hozzá a kladnói kábelr^áíjak, hogy e nehézségek leküzdése során — jónéhány régebben húzódó szociális probléma megoldásával — nemcsak az emberek között, tehát a termelés érdekében, hanem az emberekért is sikerült tenniük valamit. 4. Az emberek közérzetét érintő segítőkészségről Karel Henes, a Gottwald-bánya brigádvezetője, a szocialista munka hőse is a példák sokaságát tudná említeni. így például természetes kötelességének tartja az újoncok felkarolását. Csapatát ezért rendszeresen fiatal vájárjelöltekkel egészíti ki. Általában jó bányászokat nevel a keresetüket eleinte nemigen becsülő, az idősebbek tanácsait felülbírálgató ifjakból. Az évente egymilliónál is több szenet termelő bányát a Kladnót övező erdők egyike rejti. A munka hősével beszélgetve kiderül, hogy a hetvenes évek közepétől vezeti brigádját, amelyben az akkori négy párttag helyett ma huszonkét párttag van. Mind a csapatban dolgozva vált kommunistává, pedig — mint Karel Henes mondja — elsősorban nem is párttagokat, mint inkább megbízható, értelmes és közösségi szellemű embereket akartak nevelni. Ha ez sikerül, akkor viszont semmi akadálya, hogy párttag is legyen az illető. A sokat tapasztalt brigádvezető korát hazudtoló bölcsességgel mondja : ha valaki, ő tudja, hogy az emberformálás mindennél nehezebb, de hálásabb feladat. Elérni, hogy a különböző irányba húzó fiatal bányászok között megszülessen az összetartó erő, hogy ne csak a jó fizetés tartsa össze a brigádot, hanem annak tudata is, hogy a munka és a kiegyensúlyozott családi élet az ember igazi tükörképe. Derűs emlékként meséli, hogy sok bányászrekordot elértek, ám mindaz semmi volt ahhoz képest, amikor olyan munkahelyen kellett vállalni a fejtést, amelyhez nem fért hozzá a kombájn ... A lapátot kellett kézbe venni, de akkor is együtt maradtak! A brigádvezetö bölcs élettapasztalatokon nyugvó megállapítással zárja beszélgetésünket: — Még ma is gyakran halljuk, hogy elkelne az új munkaerő. Mi azt mondjuk, ha mindenki marad és maradni akar, akkor elegen vagyunk. A munkaerő stabilizációja elsősorban az emberekkel való foglalkozáson múlik. A törődésen, az egyenlősdit megszüntető és a becsülettel végzett munkát kiemelten jutalmazó bérezésen. Ahol így van, ott a dolgozók sem fukarkodnak az idejükkel és erejükkel. 5. Otthon, íróasztalom mellett ülve, visszapergetem a beszélgetések fonalát. A riporteri ösztön hirtelen azt mondatja velem: nincs ezekben a villanásnyi sorokban semmi különös. És ott bujkál bennem rögtön a szakma kisördöge is: biztosan rosszul kérdeztél. Végül azonban a tárgyilagosság kerekedik felül bennem: enynyit tudtam meg, hiszen ennyit mondtak el magukról. MIKLÓSI PÉTER Illusztrációs felvétel: GYÖKERES GYÖRGY — Mindent megírhat. Látja? A kert most nagy csöndben vesztegel. Ezzel kezdheti. Meg hogy az ember időzzék el egy surranó félórácskát valamelyik fa tövében. Mert beszédes a némaság, s kitűnik az is, hogy milyen sok eszközzel is rendelkezik a föld. Hogy szót fakaszthasson az emberből! Ezt is írja le. A nevemet azt azonban hagyja ki. Nefn vagyok több, mint bárki is a meg nem szólaltattak közül. Vegye úgy, hogy a meg nem szólaltattak vannak itt személyemben. Így is kíváncsi rám? Akkor várjon, még egyszer megkérdezem, akkor is kíváncsi rám és ránk? Jó, de azt megmondom, hogy cifrázni nem tudok és kicifrázni se hagyom. Az életem ? • •• — Már évek óta úgy jön a reggel, -hogy intem magam: Várj még Annus, várj még kicsit a sorodra! Az elmúlásnak előszobája is van. Tedd hát még a dolgodat, a föld és az állatsereglet éhes és szomjúhozik. Aztán adj számot magadnak és adj értelmet a nap következő óráinak. Az egyedüllét óráiban sűrűén kérdezgetem: Mennyi év kell ahhoz, hogy az ember megtanulja alázattal fogadni a dolgok közeledését? Miért nem értjük a virágok üzenetét és miért tudjuk vagy nem tudjuk átérezni a madár röptét, a szél száguldását? És ha kérdeztem, űzött valami falánk kíváncsiság. Választ! Választ a dolgokra! Válaszolj Annus: ezelőtt hetvenöt éve miért jöttél a világra? Egyszerűnek, parasztnak, embernek. Embert szeretőnek, gyerekeket szülőnek, embert eltemetőnek, gyerekeket eltemetőnek, gyerekektől búcsúzkodónak. Emlékezz: Ezelőtt harminc évvel mekkora fazékban kellett föltenni a vizet a leveshez? Aztán a sors keze: Egyszer fönn, egyszer lenn. Aki ismeri a nincset és muszájt, csak az érti igazán a lehetőségek jöttén a lázas munkábatemetkezést. A maga vállalta virradattól alkonyatig a hajtást... Dönteni kellett a régit, s építeni az újat. Először az emberem azt mondta: Egy szoba, egy konyha, egy nyárikonyha. És az emberem értette a dolgát. Ó, tudott az a szerszámok nyelvén. Aztán huss! Repültek az évtizedek. Hol a gyerekek? — kérdezem. Gondolatom Ostravától Csallóközig röppen. Szép út. Telve unokákkal. És hol van már az én emberem ? ••• — Mindenki jól tudja, hogy kitanulhatja az ember a mesterséget. De a magányt, azt nem, azt legfeljebb elviselni. Megtanulja elviselni. És ha megbukom, ha nem, jelenléte akkor is mindennapos. Ezért is ismétlődik a véle való küzdelem. S tapasztalható, hogy vannak annak felemelő pillanatai, miképp válaszul porbasújtó percei is. Amiért is rádöbben az ember, hogy érintkezni kell a világ más teremtményeivel is. Olyankor mintha hallanám is a kert felőli beszédet. A virágok nyelvét. Olyankor egyszerre csak mondani kezdem. A verset. Első szó, első mondat, első versszak. Úgy zubog belőlem, mint a forrásvíz. Aztán kész. És akkor elmondom még vagy tízszer. Aztán elraktározom magamban a többi mellé. El már sosem felejtem. Miről szólnak, fiam? Ne vegye rossznéven a fiamozást, szóval hallotta már ezt a kifejezést: Az anyanyelv erőt adó szeretete? Ez van benne. Takaros magyar versek ezek, s azt hiszem javarészt buzdítás. De akad benne erdőbéli séta, csöndes, de gyerekzengéstől is visszhangzó. Valamikor nagy sétákra merészkedtem. Magam köré gyűjtöttem a magaméimon kívül a rokonságbéli apróságokat is, s virradatkor elindultunk, innen. Rétéről a királyfai erdőnek, a Feketevíz szigeteinek. Énekeltünk, amit csak tudtunk, s gyűltek a kosárban a virágcsokrok is, s mikor elcsigázott, járástól próbára tett testünk otthonunkba visszatért, volt már mögöttünk vagy húsz kilométeres út is. Húsz kilométeres virágokkal, erdőkkel, folyóvízzel, kék égbolttal csipkézett béke. Mezőzölddel, fácánkiáltással, tájképekkel díszített béke. Béke gyerekdalokkal és zsíroskenyérrel. Béke. Ismertem a tábort is. Igaz, csak az emberem révén. Annak idején menekülteket rejtegettünk, s hogy valaki beárult bennünket, hamarosan elvitte az őrjárat az emberemet. Akkor láttam őt ott a drótkerítés mögött. Egy tyúk árán a dróthoz jöhetett, s gyors mondatokat váltottunk. — A gyerek — mondtam —, csak a Béla gyerek sír vissza. De az éjjel-nappal. — Megjövök én — ígérte az én emberem, és bizony két hét elteltével egy éjszaka bezörgetett az ablakon. Megszökött. De mi volt az énnekem, kivárni a békét. — A férjed? — faggattak, vallattak nemegyszer. — A férjem? — sápadoztam. — Mi van a férjemmel? A végnélküli rejtegetés, s akkor már három gyermekem volt. ••• Béke — még ma is harangozik bennem ez a szó. Kenetteljesen zendül, s mintha tanúként hívná az enyéimet. Gyűljetek össze, gyermekeim, egyre ritkább az alkalom arra, hogy titeket együtt láthassalak. Az asztalfőnél mintha az emberemet látnám. Úgy, mint az utolsó évében. Nem sokat mozgott, fél lábát amputálták. De ha nem is mozgott, parancsszó volt még minden szava. Ember volt a háznál. A faluban, ahol nyugdíjas korában mint csoportvezető állt be a nemzeti bizottság kisüzeméhez — vállalt az mindent! Nekem beszél a kultúrotthon vagy az állomási út, meg a többi építkezés. Ő ott volt. Az emberem építette, ö ott volt. Aztán mintha az ikreket látnám. A lány rólam, a fiú az emberem után viseli keresztnevét. Rajtuk keresztül magunkat vélem felismerni. De csak a nevek befolyása alatt állok. Aztán még mintha ketten érkeznének. És mintha a legidősebb fiam is jönne, ezer közül is megismerem járásáról. És mintha körülvennének az unokák. Aztán mintha felállnának. Mintha csak gyerekbeszéd ciripelne. És én úgy hallom, mintha zúgna a harang. Béke nektek. Gyertek, üljetek az asztalomhoz ... ••• Várakozáskor mintha megfeneklene az idő. Kinoztatásomra csak nyúlik a délután, s éjszaka felszakad az emlékezés gátja. Ám az alvásból amire alig telik már, a kevés is elég. Pirkadatkor ott állok a kert szögletében. A gyümölcsös oldalán hasadozik a sötétség. Talán a szárnyas élesen harsanó cserregése is ezt jelezte: Ébredj világ! Ropogtatja izmait a kert. Árnyak nyújtózkodnak, szellő suhan a kerítés lécei közt, nyílik a kertajtó. — Megkellene olajozni — jut eszembe reggelenkint, aztán elcsendesedik bennem szó, gondolat. S amint gyúl a napfény, úgy üli szívemet a nyugalom. És ebben a csöndben mosakszom. Mosom le a hosszú út porát. Azét az útét, ami hetvenöt életévemen át ide vezetett. És mintha itt lenne a fogadóóra: Én, Annus, megérkeztem. Várok soromra, és addig is teszem dolgomat. Magamnak számot adtam, elkövetkezendő óráimnak is értelmet adok. És ha ez mondanivalóval felér, akkor enynyit akartam elmondani. POÓR JÓZSEF 13
