A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-01 / 18. szám
>mAN HAIK)TTIM-OLVASTlIK-LATrUK I Sokkszerűen érte a hír a párizsi divatkreátorokat: az olasz Armani üzletet nyit a francia fővárosban. Nem a luxusvarro dák negyedében üti föl tanyáját, hanem Párizs egyik legszebb és legnagyobb, XVIII. századi palotákkal övezett terén, Place Vendome-on. Olyan exkluzív konfekciótermékeket kinál vevőinek, melyekről bárhol a nagyvilágban minden elegáns hölgy élső pillantásra fölismeri, hogy azok Armani műhelyéből kerültek ki. A Volgar lánctalpas traktor, amelynek gyártását nemrég kezdték meg a Volgográdi Traktorgyárban, jóval kisebb nyomással nehezedik a talajra, mint a hasonló nagyságú kerekes traktorok. Az új gép 100 százalékkal termelékenyebb mint W. Somerset Maugham: ASHENDEN, (A HÍRSZERZŐ) A kötet címe tárgyilagos és megtévesztő is egyben: aki egyszerű kémhistóriákat vár a könyvtől, valószínűleg csalódni fog; Maugham sokkal jobb író annál, hogy egyszerű, kalandos történetekkel traktálja az olvasót. Remekül megrajzolt figurák, mély emberismeret, fanyar humor és az írásokat átszövő emberszeretet — nyugodtan kimondhatjuk: humanitás — levegője árad ebből az elbeszélésgyűjteményből. Ugyanakkor cselekményt is találunk benne bőven, egy ügynök kalandjait az első világháborúból, aki (angol lévén) a szövetségeseknek dolgozik, s akit az író Ashendennek nevezett el. Rendhagyó módon — bár, elbeszélésekről lévén szó, nincs ebben semmi különös — az utolsó elbeszélést olvastam el elsőként, a Szanatóriumot, majd közvetlenül utána az elsőt, a Miss King címűt. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy egy remekül megszerkesztett könyvet olvasok, ami egyre ritkább manapság. Szinte meg van komponálva. Talán nem túlzás, ha zenei hasonlattal élek, hisz a kötet felépítése már-már egy zenemű szerkezetéhez hasonló: a bevezető novella után helyenként felgyorsul, felerősödik, néhol lelassul, kiszélesedik, lassú sodrású lesz, hogy a végére érve az emberi szeretet és elmúlás felemelő freskóját tárja az olvasó elé, amikor a szanatórium egyik lakója, akinek a tébécé megkeserítette hátralévő napjait, végül is megbékélve sorsával és a feleségével, így szól: „Már nem bánom, hogy meg fogok halni. Nem hiszem, hogy olyan nagy dolog a halál, a szerelem nagyobb nála. Azt akarom, hogy élj és boldog légy. Már nem sajnálok tőled semmit, megbékéltem. Már örülök, hogy nekem kell meghalnom és nem neked. Neked kívánok minden jót ezen a földön. Szeretlek". Maugham hősei — mert hisz Ashenden, a kémruhába bújtatott író természetesen elsősorban megfigyelője az eseményeknek — sokfélék: erőszakosak és szánnivalóak, izgalmasak és rejtélyesek, buták és intelligensek, az életveszély kellős közepén is a tiszta alsónemüjükhöz és vasalt inggallérjukhoz ragaszkodók; a hazaárulást űzve is szeretetreméltóak és szórakoztatóak; a gyűlöletet gyakorolva is emberiek, tehát minden megnyilatkozásukban igazak és életszernek; Maugham legundokabb hőse is legalábbis szánnivaló és megértésre méltó, az olvasó együttérzésére számot tartó. S itt emelhető ki az író legnagyobb értéke, ami nem más, mint egyfajta graciózus emberszeretet, amely túl az író fantáziáján, emberismeretén, humorán és nem mindennapi cselekményszövési képességén, valódi olvasmányélménnyé avatja ezt a könyvet. Kövesdi Károly KULTÚRA ÉS BARÁTSÁG Fiatal emberek egy csoportja Budapest utcáin „Ne dohányozz"! „A cigaretta méreg!" feliratú táblákkal buzdítja a dohányzókat káros szenvedélyük abbahagyására. A Prágai Magyar Kulturális Központ, a Sorsod megyei Tanács Közművelődési Osztálya és a Kelet-szlovákiai KNB Kulturális Osztálya 1987. március 23—29-e között rendezte meg Kassán (Košice) a Magyar Kultúra és Barátság Napjait. A rendezvénysorozat március 24-én a magyar filmek fesztiváljának megnyitásával kezdődött, amelyet az Úsmev moziban tartottak meg. A rendezvény idején a nevezett moziban bemutatták a Viadukt, a Szívzörej és a Nyomok nélkül című magyar filmalkotásokat. A Csehszlovák Szovjet Barátság Házában március 26-án Rév Miklós budapesti fotóművész tárlatának, valamint a magyarországi műszaki-tudományos irodalom kiállításának megnyitására került sor. Ugyanezen a napon a Thália színpadán lépett a közönség elé Bánffy György érdemes művész A magyar nyelv története című irodalmi összeállításával. A sikeres rendezvénysorozat megvalósítása annak az együttműködésnek a folytatása, amelyet a rendezőszervek — a Csemadok vb és jb hathatós segítségét is beleértve — tavaly a modern magyar grafika bemutatásával kezdtek. Hasznossága, fontossága ezeknek a rendezvényeknek nyilvánvaló, s így a kezdeményezésnek a jövőben is hasonló rangos folytatására számíthatunk. —gs— A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség központi lapjának, a Magyar Ifjúságnak 5. számában Vendégjáték címmel jelent meg az az Írás, amely a Komáromi Magyar Területi Színház színészeinek magyarországi rádióbeli szereplésével foglalkozik. A komáromi színházról nem írnak sokat határainkon kívül, ezért is fölfigyeltető a rövidke cikk, amely nem rejti véka alá a dicsérő jelzőket. A cikk írója arról elmélkedik a bevezetőben, milyen jóleső érzés, ha olykor-olykor nem a megszokott színész tekint vissza a televízióból, vagy egy-egy rádiójátékban idegen hangok is fölcsendülnek. Mert hiába nagyszerű ez vagy az a színész, gyakori szereplése olykor elszürkiti egyéniségét, sőt sokszori megnyilvánulásai a színészt is színvonalbeli engedményekre csábítják. A Magyar Területi Színház tagjai Ugo Betti: Bűntény a Kecskeszigeten című drámájában szerepeltek a Kossuth Rádióban. Név szerint a következő művészek: Németh Ica, Mák Ildikó, Tóth Erzsébet, Ropog József és Vörös Lajos. A cikkíró ezzel kapcsolatban fölteszi a kérdést: „Ismerjük-e őket? Aligha. Illene pedig. Ez a színház — Komáromhoz és Kassához kötődve — a tudós Péczeli József, a költő és szótáriró Czuczor Gergely örökösének vallhatja magát. A tanítás, a szórakoztatás, az anyanyelvi kultúra napszámosaként szól a néphez, Szlovákia csaknem háromnegyed millió magyarjához. Ha jól tudom, hetenként egyszer Komáromban vagy Kassán tartanak előadást, máskor tájolnak. Vagyis Thália szekerére ülnek, mennek városról városra, faluról falura. Viszik, élesztik a tüzet... Nem tudom, csak remélem, hogy minél többen felfigyeltek rájuk. Akik az áldozatos hétköznapokat sokkal gyakrabban élik, mint a csillogást, megérdemlik ezt a figyelmet." A lap ezután idézi Illyés Gyula néhány sorát, amelyet több, mint két évtizede a Magyar Területi Színház vendégkönyvébe írt: „Olyan szép, olyan hősi munkát végeztek, mint Déryné kortársai. Szívből kívánom, hogy az elismerést, a dicsőséget ne csak az utókortól kapjátok meg ... Ha még úgy történnék is: megéri!" A Komáromi Magyar Területi Színház új, korszerű épületbe költözött, s a jövőben egyenletesebben, zavartalanul fejlődhet, korszerű eszközök segítségével dolgozhat. Hiszszük, hogy ezentúl gyakrabban felfigyelnek rájuk. —Dénes— A regény, melyből Szokolay Sándor negyedik színpadi alkotása, az Ecce Homo passióopera keletkezett, az iraklioni születésű Nikosz Kazantzakisz (1883—1957) műve (eredeti címe Az újra megfeszített Krisztus). E könyv alapján készítette Jules Dassin hajdan nálunk is vetített híres filmjét, mely a francia változat után már az Akinek meg kell halnia címet kapta, s ezt a címet viseli magyarul Rubin Péter fordításában a regény is. De ebből a regényből készült a cseh Bohuslav Martinú (1890—1959) zenedrámája is, mely azonban már a német nyelvterületen használatos cím után kapta a Görög passió elnevezést. Szokolay Sándor évekig tartó témakeresés után bukkant e megrázó, mélyen humanista kicsengésű műre. A görögöknél ősi népszokás, hogy hét évente pbssiójátékokat rendeznek s az egyes „szerepeket" egy évvel korábban a húsvéti ünnepek alkalmával osztják ki. Ezzel kezdődik Kazantzakisz regényének története is, mely a továbbiakban a szereppel való azonosulás problémáját boncolgatja, illetve azt a halálba torkolló folyamatot ecseteli, mely a Jézus szerepére készülő hegyi pásztornak Manoliosznak jutott osztályrészül. Szokolay azonban nemcsak a komponálás feladatát, hanem a mű szövegkönyvének megírását is önmagára osztotta, ami a mű sebezhetőségének forrása lett. Az előkészítő, mozaikszerű részletek és a drámai kifejlet között ugyanis nincs meg az egészséges egyensúly, s így Kazantzakisz robbanó feszültségű drámája helyett, egy szélesen ívelő — igaz, gyönyörű, de epikus — freskó született. Szokolay zenei nyelve a tonális harmónia és az igazi dallamosság magjából csírázik ki, s így született meg egy kortárs zenei alkotás, mely a szépség klasszikus fogalmának is eleget tesz. De nemcsak a zenei komponens, hanem maga a színpadra áilítás is kifogástalan. A díszletek atmoszférát teremtők, a jelmezek markánsan kidomborítják a személyek jellemét s a rendezés ötletgazdag tömegjelenetekkel sokszorozza a hatást. A Manolioszt ítélő jelenet beállításában nem lehet nem észrevenni Munkácsy Mihály híres vásznának az Ecce Homonak hatását. A két szereposztásban kihozott produkció élén maga a dirigáló szerző és a fiatal segítőtárs, Dénes István áll. A több mint 40 (!) szólistát foglalkoztató és magas színvonalú együttesből csupán két név: Molnár András és Kalmár Magda. Az előbbi Manolioszt, az utóbbi az özvegy Katerinát személyesítette meg a forró hangulatú bemutatón, mely minden bizonnyal emlékezetes eseménye marad a magyar zenei életnek. Varga József 9
