A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-24 / 17. szám
FORRÁSMUNKA. •• (A komáromi múzeum száz éve) Szellemi életünk hézagainak tömögetése során már oda is elérkeztünk, hogy elkészült egyik nagymúltú kulturális intézményünk, a komáromi múzeum százéves történetének megbízható, sokszempontú, kötetnyi összefoglalása. Jóllehet az Új Mindenes Gyűjtemény 5. darabjaként, az elmúlt esztendő végén napvilágot látott munka bizonyos szempontból az első is a maga nemében, előzmények nélkülinek egyáltalán nem mondható. Ezért, mielőtt az ismertetésem tárgyát képező új kötetről szólnék, hadd foglaljam össze dióhéjban az általam legfontosabbnak vélt előzményeket, amelyek fényében talán a ma eredményei is biztosabban értékelhetőek. 1. Mai értelemben vett múzeumügyről a történeti Magyarországon 1802 márciusától beszélhetünk, amikor is Széchényi Ferenc a hazának ajándékozta hatalmas régiséggyüjteményét (könyveket, kéziratokat, rézmetszeteket, ötvösremekeket stb.), s ezzel megvetette a Magyar Nemzeti Múzeum alapját. E gyűjtemény az idők folyamán fokozatosan annyira földuzzadt, hogy az egyes osztályai az anyaintézményből kiválva, külön életet kezdtek élni. A kiegyezést követő időszakban már vidéken is mind jobban megnőtt az igény helyi múzeumok létrehozására, ezért aztán — főleg Rómer Flóris kezdeményezésére — sorra alakultak a különféle múzeumegyesületek, ill. művelődéstörténeti — vagy régészeti társulatok, amelyek a legtöbb esetben egy-egy későbbi múzeum csiráit is jelentették. Tájainkon az első ilyen jellegű intézmény az 1868-ban létrejött Pozsonyi Városi Múzeum volt (történetét két évtizede külön kötetben dolgozták föl a múzeum mai munkatársai: 100 rokov Mestského múzea v Bratislave. 1868—1968. Bratislava, 1968). Sorban a kővetkezőként a Felső-Magyarországi Múzeum Egylet jött létre 1872-ben Kassán, igaz, a múzeumalapitás gondolata itt még korábban, 1846-ban vetődött fel először, amikor a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók kassai és eperjesi vándorgyűlésén elhangzott egy ilyen jellegű javaslat. A kassai kezdet után egy évtizeddel, 1882-ben Rimaszombatban is létrejött — több évtizedes kísérletezések, időszaki kiállítások rendezése után — a Gömörmegyei Muzeumegyesúlet (százesztendős történetét az Obzor Gemera 1 982/2 számában dolgozták föl az utódok). Nagyjából ugyanebből az időből származnak első híreink a komáromi múzeumalapítási kísérletekről is. A Komárom vármegyei és Komárom városi történeti és régészeti egylet azonban csak 1886-ban alakult meg hivatalosan. Meglehetősen nagymúltú kezdeményezések után, csupán 1898 végén szavazták meg Ipolyságon a Hontmegyei Múzeumtársulat megalapítására tett javaslatot. Az intézmény azonban egy évtizedes fennállás után föl is oszlott (történetét Csáky Károly tekintette át a Honti barangolások c. kötetében. Bratislava, 1985, 173—182. o.). Rozsnyón 1905-ben készült el a Bányászati és Kohászati Múzeum épülete, amelyet azonban csak 1912-ben rendeztek be, s adtak át a nagyközönségnek. Ekkorra már létrejött a Rozsnyói Városi Múzeum is) a város múzeumügyének kezdeteit Csobádi József tekintette át: Rozvoj muzejníctva v okrese Rožňava — I. In: Zborník Baníckeho múzea v Rožňave. Rožňava, 1983, 3142. o.). Az 1918-as államfordulatot követő időszakban a felsorolt intézmények több-kevesebb intenzitással folytatták munkájukat. Alapy Gyula, a komáromi múzeum akkori igazgatója már 1922-ben lelkes szavakkal buzdított a múzeumi munka fokozottabb kibontakozására. írásában meggyőzően érvelt a múzeumoknak a szellemi élet egészében betöltendő fontos szerepéről, valamint nemzetmegtartó erejéről. Arra is buzdított, hogy azokban a városokban, ahol még nincs múzeum, minél hamarabb alakítsák meg (Magyar muzeális kincseink. In: Új-Auróra Almanach az 1922. évre. Szerk. Dobai János és Somosköy István. Bratislava-Pozsony, 96—100. o.). Dolgozatának elvi jelentősége akkor is figyelemreméltó, ha az ő saját későbbi tevékenysége — ahogy az a most megjelent múzeumtörténetböl is kiviláglik — nem egészen volt összhangban akkori mondanivalójával. A két világháború közötti időszakban aztán három vidéki múzeummal (a lévai Barsi Múzeum — 1927; a somorjai Csallóközi Múzeum — 1929; az Érsekújvári Városi Múzeum — 1935) szaporodott meg a dél-szlovákiai múzeumok sora. Szombathy Viktor (ismét csak a komáromi múzeum igazgatója!) 1938-ban hat ilyen intézményt vehetett számba, az újonnan létrehozottak mellett a komáromit, rimaszombatit és rozsnyóit véve be a sorba (Szlovenszkói magyar múzeumok. Új Szellem 1938/9, 5-6. o.). A második világháború után a korábban egyleti keretek közt dolgozó múzeumok állami kezelésbe kerültek. Lényegében minden járási székhelyen működik ma már ilyen intézmény, amelyek közt a komáromi az egyetlen szélesebb, területi hatáskörű múzeum. Az utóbbi esztendőkben nemcsak a történet- és a természettudományok elismert nevű kutatóműhelyévé vált, de — sajátos helyzeténél fogva — nemzetiségi szellemi életünknek is egyik fontos alkotóelemét jelenti. Nem csodálkozhatunk hát azon, ha magyar nyelven, kötetnyi terjedelemben ennek az intézménynek a múltjáról, mai tevékenységéről jelent meg először alapos ismertetés. 2. A kötet írásai kivétel nélkül a múzeum jelenlegi tudományos dolgozóinak a munkái. Az összeállítás és szövegegyeztetés hálátlan feladatát pedig Fehérváry Magda, Ratimorsky Piroska és Trugly Sándor végezte. A kiadvány anyaga négy nagyobb egységre tagolódik, amelyeket Kajtár József, a múzeum jelenlegi igazgatója előszava, valamint Mácza Mihály nagyon hasznos és tanulságos, bár kissé kurtára sikeredett társadalomrajza (Komárom a múzeumteremtés időszakában. 1870—1913) előzi meg. Az első egységet a múzeum története képezi. Itt Fehérváry Magda az egyesületi keretek közt működő múzeumról (1886— 1945), Ratimorsky Piroska pedig az állami kezelésbe vett intézményről (1945—1984) beszél. Mindkettő alapos, adatgazdag áttekintés. A már-már túlzottan is tárgyilagos számvetések mindenképpen biztos alapot nyújtanak ahhoz, hogy a jövőben az intézmény mindenkori működését értékelve, elhelyezzük azt a korabeli magyarországi, ill. szlovákiai múzeumok rendszerében. A kötet második része a gyűjtemények történetét tartalmazza. Ezekben, többé-kevésbé egységes szempontok szerint, bár korántsem egységes megoldásokkal, a gyűjtemények jelenlegi kezelői tekintik át a gyarapodás történetét. Ratimorsky Piroska a régészeti, Tok Béla a feudalizmus-, Mácza Mihály a kapitalizmus-, Virágh József pedig a szocializmus kori történeti gyűjtemény múltjáról, jelenlegi állapotáról, a fejlesztés távlatairól beszél. GaálIda a néprajzi, Farkas Veronika a képzőművészeti. Binder Pál és Csütörtöky József pedig a természetrajzi gyűjtemény sorsát kíséri nyomon. Személy szerint nem vagyok ugyan a fejszédítö táblázatok hive, ebben az esetben azonban — véleményem szerint — jobban ki lehetett volna aknázni az e módszer kínálta lehetőségeket. A gyűjtemények évröl-évre történő gyarapodásának imamalomszerü felsorolása ugyanis egyrészt nem a legizgalmasabb olvasmány, másrészt kevésbé áttekinthető és tanulságos, mint egy jól összeállított (kevesebb helyet foglaló!) Bugár Béla, Dráfi Mátyás és Ropog József az Utóirat nyitójelenetében Én? Te? Ő? UTÓIRAT... E keresetten szűkszavú, bizonyos fokú sarkítással akár semmitmondónak tűnő cím valójában provokáló. Némi tűnődés után, a dolog lényegét tekintve, kiderül, hogy színjátékról lévén szó, egyszerűen kíváncsivá tesz: milyen gondolatvilág, minő életek húzódnak meg mögötte. Annál is inkább, mert a szóban forgó és a Matesz komáromi (Komárno) együttesének játékrendjébe került darab szerzője Osvald Záhradník, aki — korábbi és több esetben a Magyar Területi Színházban is színre került darabjaihoz hasonlóan — újfent a különböző társadalmi helyzetekben tapasztalható, az éntudat belső nyugtalanságát tükröző emberi magatartásformákat vette bonckés alá. Az Utóirat Boros mérnöke — aki a sebzett lélek egyre bosszantóbb traumáit szinte akaratlanul is a „visszabántás" gesztusaival kompenzálja — sok tekintetben rokon lélek a hetvenes évek legelejétől született Zahradník-színművek kulcsfiguráival. Egytől egyig valamiféle természetes tettvágy, egészséges életösztön hajtja őket a tenniakarás és az okos változtatás szándékának irányába; valami olyasmi, ami értelmet ad azon vágyuknak, hogy önmagukból s teremtő alkotóerejükből a környezetüknek is adni tudjanak valamit. Zahradnik színmüveinek igazságát, többnyire, a minőséggel társuló őszinte hangvétel garantálja, hőseinek emberi méltóságát és a köznapi élet fonákságaiból eredő vergődését pedig figuráinak színpadi élete példázza. Mondhatnám úgy is, hogy írói gondolatainak érvényességét a színpadi szituációk igazságai hitelesítik. Területi színházunk komáromi székházéban március 20-án volt az új kétrészes dráma magyar nyelvű ősbemutatója. Az'előadás rendezője Horváth Lajos, aki a figurák eleinte kissé szövevényes, a cselekmény későbbi fordulatai nyomán viszont egyre nyilvánvalóbbá váló kapcsolatrendszerét kellő áttekintéssel, az írói szöveg kereteit tiszteletben tartva tárja a néző elé. Rendezői olvasatának lényege, hogy társadalmunk néhány neuralgikus pontját higgadtan, a hétköznapi igazságok szintjén fogalmazza meg a színpadon. Horváth Lajos e tekintetben céltudatos munkát végzett, s minden bizonnyal tudatosan vállalta az ezzel társuló rendezői 10
