A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-17 / 16. szám
nyok sorsát jól érzékeltető Kövesdi Szabó Mária teljesítménye érdemel külön emlitést. Az előadás többi szereplője (Mics Ildikó, Várady Béla, László Géza, Érsek György és mások) pedig a tisztes igyekezettel elegy rutinnal oldják meg feladataikat. Mindent egybevetve leszögezhető: Konkoly-Thege Klára találó díszletei között egy ismét erősödni látszó társulatot sikerül jól foglalkoztatni ebben az előadásban. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Bodnár Gábor szépítésről, kaktuszokról és diszfüvekről, a számítógépes információs rendszerek és a nagyüzemi gazdálkodás kapcsolatáról, üzemgazdaságtanról és gazdaságpolitikáról, talajjavításról és műtrágyázásról, a mezőgazdaságban alkalmazott természettudományok legújabb eredményeiről, állattenyésztésről és erdőgazdálkodásról, élelmiszerkémiáról és konzervipari eljárásokról. Kenyér és könyv: könyv és kenyér... Végére érve e rövidke kiállítási szemlének, a kettő közötti kapcsolat bizonyításra, úgy vélem, most már egyáltalán nem szorul. Mint ahogy az sem: szép példája a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által ez a Csallóközben immár fél évtizede rendszeresen megrendezett — s remélhetőleg a jövőben is folytatódó — kiállítássorozat a könyvkultúránkat gazdagító nemzetköziségnek is. (zalabai) KINCSŐNK A NYELV A vadászok nyelve Minden közösségnek, szakmának, még a sportnak, játéknak is megvan a saját szaknyelve. A gyerekek látszatra csak játszanak, futnak, labdáznak, bújócskáznak, de közben olyan szavakat, kifejezéseket használnak, amelyek a nem beavatott kívülálló számára teljesen idegenek és értelmetlenek. A vadászatnak, vadvédelemnek, vadnevelésnek és a természetjárásnak is megvan a saját nyelvezete, irodalma, szakirodalma. Igen ám, de a „vadász-szakkifejezések" hosszú sora elkendőzhetetlenül a szomszédos népek nyelvéből, főként a német nyelvből szivárgott át és talált termő talajra nyelvünkben. Gyakorta szolgai fordítás útján, de néha csiszolódtak, idomultak a szavak, s csak a szakemberek tudják felismerni, bizonyítani, hogy jövevényszóról van szó. Történelmi tény, hogy az ősi vadásznépet a nagyurak kiszorították a vadászatból (sokszor még hajtó sem lehetett), s így lassanlassan a nép elfeledte ősi vadásznyelvét. Ami viszont megmaradt, az igazi és szép. A halászok mesterségbeli nyelve — a vadászokéval ellentétben — nem szenvedett nagy kárt, mert apáról fiúra szállt, a mesterség bűvölete, miközben oly gazdag szókincs alakult ki és maradt meg, melyet a világ bármely (nagy népének) nyelve irigyelhet. Nem változott lényegében évszázadok óta a halászat módja és nem változtak alapjában eszközei sem. A vadászat eszközei és módja a korral idöről-idöre változott. Ki tudna ma szarvast, özet nyíllal, íjjal elejteni, vagy egy szál gerellyel, dákossal kiállni a támadó vaddisznó, medve elé. A vadon élő állatok megnevezése is változott a korral, szinte divatszerűen, pedig régen igen gazdag és találékony lehetett a népi vadásznyelv. Herman Ottó az Erdők, rétek, nádasok című könyvében a búbosbanka megnevezésére húsz szót is-felsorol, ami fennmaradt és nagyrészt mindenki számára ismert. A neves tudós azonban gyűjtötte a madárvilág szavát, a madarak énekét is, mondván: „De tud ám a magyar nép még egyebet is: illő szóval festi a madár szavát. Csak a legismertebbeket szeretném kiemelni, miszerint: a bagoly — huhol, huhog, vihog; a bíbic — jajgat; a bölömbika — bömböl, buffog; a fecske — ficsereg, csicsereg; a rigó — rikkant; a fúrj — pitypalattyol, a galamb — burukkol, brúg; a gerle — turbékol, kacag; a gólya — kelepel; a haris — harsog; a varjú — károg; a kakukk a nevét kiáltja; a kuvik — kuvikol; a sas — vijjog; a szarka — csereg, de sorolhatnánk még a madarak szavát, s tudnánk tájonként magunktól is szebbnél szebb kifejezéseket illeszteni a felsoroltakhoz. A vadászat fontos és elmaradhatatlan ágazata az ebtenyésztés, ebtartás és ebnevelés. Kékessy László A magyar vadász kézikönyvében (1925-ben jelent meg) ezt írja: „A vadásznak hű segítőtársa, vadász pajtása, amely nélkül a vadász csak félember, miért is e hű társunkat soha sem illetjük „kutya" szóval, legfeljebb a jó vadászmondásban, hogy: eb a vadász kutya nélküli' Jópár esztendeje az egyik téli zobori vadászaton néhai Matis Laci bácsi (hosszú éveken át irányította a Nyitrai járásban az ebtenyésztés) és Gabmajer Józsi bácsi (túl a nyolcvanon is foglalkozik ebtartással és vadász) beszélgetésére, pillanatnyi szóváltására lettem figyelmes. Megpróbálom felidézni a párbeszédet : — Kié az a bóklászó, bakafárrtos, löcslábú, csahos eb, nem basztard az a vizsla véletlenül — fakadt ki Laci bácsi és vizsgáló tekintettel kisérte a szabadjára eresztett állat útját. — Szelekóta egy kicsit és elkalandoz, de jó orra, szimatja van, fiatal még, idővel bevált vizsla lehet belőle. Talán corkán, pórázon kellene tartani — nyugtatta meg vadászbarátját a sokkal nyugodtabb, kevésbé szigorú és mindig kíméletes Józsi bácsi. De nézzük, miről is beszélt a két vadász: A bóklászó — kereső, kutató, fürkésző eb, a bakafántos — szeles, hebehurgya, hóbortos vizsla lehet, akinél a vadászszenvedély még nagyobb, mint a fegyelem, ráadásul cél nélkül nyargalászik. A lőcsláb — kinézésbeli, küllembeli hiba az ebnél; a csahos — feleslegesen, a vad vackától vagy csápájától jóval távolabb is ugató, csaholó ebet jelent. A basztard — korcs, nem tiszta vérvonalú eb, az ilyen egyed nem kerülhet be a tenyésztésbe! Ma azt is mondják, a különböző kutyafajták keveredése útján létrejött egyedekre. hogy „utcai keverék". A fattyú kifejezést a •magam részéről enyhén szólva durvának tartom. A corka szavunk a szlovák nyelvből került hozzánk, vezetéket, pórázt jelent és a fegyelmezetlen ebet szokta corkára fűzni a gazdája. A csirikk szavunk fogolymadarat jelent, úgy tudom, Deáki (Diakovce) környékén ismert. A farkasd, értelme kölyökfarkas, s szép szavunk a fúmony is, ami a vadréce tojását jelenti. A vadász lőcsöt (vadászfegyvert, puskát) visz a vállán és néha duplázni (nem magyar, de idegen elterjedt kifejezés), ismételni is szokott, azaz ha célt téveszt, gyorsan meghúzza a duplacsövű másik ravaszát, kallantyúját is. Amikor magot visz táskájában a vadászatra, nem etetni készül, sörétre gondolunk, azaz „söréttel eteti" a vadat. Igen elterjedt a sosoj szó a nyúl megnevezésére, ami a cigányok nyelvéből került a miénkbe. Az ősi vadásznyelv őrzői természetesen a vadászok, de ezen örökség terjesztői elsősorban a vadászírók. A vadászirodalom mérlegelése azonban egy önálló, külön fejezetet kívánna, amiről csak annyit: Herman Ottó, Kittenbenger Kálmán, Széchényi Zsígmond és Fekete István a vadászat és a természet szépségét, hangulatát a vadásznyelv alapos, szinte tudós ismerete árán tudta leírni. A hazai vadászirodalom jeles képviselője Gyimesi György népszerűségét csakis szép nyelvezetű, szapora és termékeny munkával tudta elérni. Úgy gondolom, hogy az igazi vadászember nemcsak a .vadászat, a vadvédelem és a vadnevelés alapos ismereteit sajátítja el, hanem a nyelvét is, mert számára csak úgy lehet igazán teljes és szép az erdő, a mező s a természet. MOTESÍKY ÁRPÁD Fotó: Könözsi —----------------------------------------------------------------------------Kedvcsinálónak kezdjük egy viccel: — Drágám, ha meghalnék megnősülnél újra? — kérdezi a feleség. — Erre nem felelhetek. — Miért? — Mert ha igennel válaszolnák — mondja a férj —, egészen bizonyos, hogy nem tetszene neked. Ha viszont azt felelném, hogy nem, az nem lenne igaz. Olvasóink bizonyára észrevették, hogy a házastársak egyike hibázott. Melyikük volt az, és milyen nyelvhelyességi hibát követett el? Kérjük, hogy a megfejtéseket Kincsünk a nyelv megjelöléssel küldjék címünkre! 11 jám
