A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-10 / 15. szám
étteremben még a búcsúvacsora folyt... Hajós Alfrédnak, az első magyar olimpiai bajnoknak a tervei alapján azonban két év múlva már újfent megnyitotta kapuit. S szebb lett, mint valaha volt. A hajdúszékhelyi házacska az elmúlt három évszázad alatt óriási palotává terebélyesedett. — Ezerkilencszáztizenkilenc tavaszán az Arany Bika fényes termeiben az országban elsőként munkásbált, s munkásgyermek-délutánokat rendeztek, a pompás épületben a munkás-katonatanács bizottsága és kormánymegbízottak tárgyaltak a forradalom ügyéről. Öreg pincér áll meg az asztalunk mellett. Széktársammal régi ismerősként üdvözlik egymást, s rövidesen már az ő történeteit hallgatom. — Minálunk — mondja büszkén, — számos országos hírű személy vendégeskedett. Járt e falak között Széchenyi István huszárkapitány, Wesselényi Miklós főhadnagy. Deák Ferenc, Vörösmarty Mihály de a szabadságharc idején itt lakott Bem tábornok is. Aztán gondolnak egyet, s felkalauzolnak a 218-as szobához. — Ebben a helyiségben — böknek az ajtóra — a húszas évek elejétől a haláláig gyakorta megfordult Móricz Zsigmond is. Ha jeles írónk a városba érkezett, mindig ezt a második emeleti szobát választotta magának. Tallódi László pincér most hosszú monológba kezd: — Ha igaz, háromkötetes nagy debreceni befejezetlen regényén dolgozott a Mester, de itt vetette papírra a Légy jó mindhalálig című felejthetetlen írásának sorait is. Nem akármilyen vendég volt ám az író úr. A fröccsöt különösképpen szerette és saját recept szerint itta a toroköblítőt: a bor mellé tölcsért kért, bele jégkockákat szórt, s erre csurgatta rá a szódát. Móricz Zsigmond óta híres tudósok, művészek, sportolók és európai országok államfői is jártak, laktak szállodánkban. Hogy mást ne mondjak, a város felszabadulása után, 1944 végén, Magyarország ideiglenes fővárosában az Arany Bikában találtak az első szabad magyar kormány tagjai menedéket. Az ország legnagyobb vidéki szállodája a miénk, négyemeletes, 600 vendég elszállásolására alkalmas, jellegzetes hajdúsági ételekkel szolgálhatunk, a hatalmas, ezer személyre főző automata konyha birodalmunk ékessége, szinte éjjel-nappal üzemel. Nagy mesemondónkat, Jókai Mórt annak idején még maga a szálló igazgatója szolgálta ki feketekávéval, most viszont már pincérek hada gondoskodik vendégeinkről ... Elállt az eső, leballagtunk a földszintre. Az előcsarnokban, márványtábla felett a szállodaalapító Bika Bálintnak és hitvesének bronzszobra látható. — Csak azt sajnáljuk — jegyzik meg búcsúzóul ismerőseim —, hogy Magyari Imre híres prímás, aki egy évtizeden át muzsikált az ódon falak között, nem élhette meg a szálloda-születésnapot. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei GYERMEKEKNEK Történt egyszer, hogy Zé a nagy varázsló, hirtelen nem tudott varázsolni. — Jé! — csodálkoztak az emberek. — Hát ez meg hogy lehet? — Nem tudom — vakargatta a fejebúbját Zé. — Szóról szóra úgy mondom a varázsigét, mint az imént, de ahogy látják, nincs semmi foganatja. S bizony hiába kotorászott a feneketlen cilinderkalapban, nem volt benne a nyulacska. Hiába ütötte az oldalát varázspálcájával, nem röppent ki belőle a fehér galamb. Lángot sem tudott fújni, kardot sem bírt nyelni. Egyszóval, csütörtököt mondott minden tudománya. Az emberek elfordultak tőle, a főnöke pedig megharagudott rá és elkergette. Mit tehetett mást, mint szégyenében elbujdosott. Vándorlás közben is folyton a varázsigéket mormolta de csak hiába. Mélységes bánat vett erőt rajta és folyton azon gondolkodott, hol követte el a hibát. — Lehet, hogy felcseréltem a szavakat? — töprengett magában és újra kezdte mondani a bűvös varázsigét. de most már nem elejétől végéig, hanem fordítva. Feleslegesen. Bukfencet is próbált vetni, hátha sikerül nyúllá változnia de csak a hátát ütötte meg, hogy még a lélegzete is elállt. Sírás fojtogatta a torkát keserű bánatában. Pedig körülötte vidáman élt a világ. Mi haszna, ha neki nem jut belőle egy morzsányi öröm sem. Daloljanak a madarak egymásnak, nyíljanak a virágok, ha éppen kedvük tartja. Kit érdekel? Mindenféle állatok ugrándoztak a mezön, de biz ő nem látta. Egy bolondos mókus még rá is kiabált a fa tetejéről: — Zé, Izé, Mizé, varázsolj el enbem, ha tudsz! Szeretnék tündérrózsa lenni! Zé felkapott egy hantot és a csúfolódó mókus után dobta, de még arra is képtelen volt, hogy pontosan megcélozza. — Micsoda varázsló, rögöket hajigái! — hallotta a csúfolódást a bűvész, s méginkább megszégyenülten bandukolt tovább. Észre sem vette, hogy ráesteledett. Vacsora nélkül hajtotta le fejét a puszta földre, s az éj borított rá sötét takarót. Éjféltájban manók leltek rá. Vagy tán inkább ő találta meg őket álmában. Mindegy, ott voltak és csodálkozva körülállták. — Tudom, hogy ti manók vagytok, én meg lennék a varázsló. Vigyetek engem a főnökötök elé, meglehet, tud rajtam segíteni, mert nagy bajban vagyok. Elvesztettem a tudományomat. A kis manók nagy hahotába kezdtek. — Balga vagy te pajtás! — bökte ki az egyik. — Tán csak nem képzeled, hogy a mi világunk is hasonlít a tiédre? Nincs minálunk fömanó és semmiféle almanó. Egyszerű, játékos koboldok vagyunk, s azzal olyan bolond viháncolásba kezdtek, hogy a varázsló alig bírta szemmel követni őket. Ha nem akarta azt, hogy a hátán táncoljanak, jobbnak látta elmenni. Hanem egyszercsak bizseregni kezdett a talpa, és hogy-hogy nem, táncra perdült ő is. Ugrált, kiabált, bohóckodott a maga jókedvére, s úgy kacagott, olyan jóízűen, ahogy már közel száz esztendeje nem. Hajnal felé odapenderült elé a legvidámabb kobold, a vállára csapott és így szólt: — Látod komám nem a varázsszavaiddal van baj, hanem valami mást felejtettél el. — Ám hogy mit, azt már nem volt ideje megmondani, mert a fák mögül rájuk pillantott a nap, s ha a manók még ilyenkor sem alszanak, csudamód megharagszik rájuk. A tisztességes vándornak is illik ekkorra kinyitnia a szemét. Zé is felnyitotta noszogatás nélkül. Fel is pattant nyomban s rohant vissza a városba, hogy megmutassa az embereknek, tud ő varázsolni. De még mennyire tudott! CSICSAY ALAJOS Illusztráció: L. Mika FELLINGER KÁROLY CSALIMESE Eladom a gazdám zabért, dünnyögi a sánta ló, eladom az erdészt fáért, így az öreg kandalló. S mikor volt már zab meg fa is, mit tett a ló, s kandalló, elárulni ezt az egyet, nem vagyok már hajlandó. Adjátok rá a lányokra és a fiúkra a megfelelő ruhát és a lábbelit. De vigyázat, az egyik lábbeli senkinek nem illik! Melyik az? m n ü Jl <*^í. 21
