A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-10 / 15. szám
írni Ág Tiborról, bemutatni őt, meglehetősen nehéz riporteri feladat. Sőt! Talán túlságosan is az. Hiszen Ág Tibor egy személyben népzenekutató és zeneszerző, kitűnő karnagy és türelmes pedagógus, a hazai magyar folklórhagyományok avatott ismerője és a budapesti Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Társaságának tiszteletbeli tagja, művész és a honi amatőrmozgalmat készségesen segítő szakértő; férj és nagyapa — egyszóval ember a szó legnemesebb értelmében. Ember, akinek munkásságát sem betegség, sem visszhangtalansággal elegy meg nem értés, sem siker nem tudta befolyásolni. Többször társalogtunk már, de most azzal a szándékkal ültünk le egymással szembe, hogy válaszol kérdéseimre. — Bevezetőben azt firtatnám, van-e a hazai magyarság körében népzenei köztudat? — Természetesen van. Mindenütt van, csak az a kérdés, milyen mértékben. Azt hiszem, a Csallóköztől a Bodrogközig ez épp oly rétegezetten van jelen, mint az ország egyéb tájain, vagy a világban mindenütt. Legföljebb az arányok különböznek, de erről csalt akkor érdemes beszélni, ha valaki érvekkel is alátámasztja állításait. E nélkül bárki is aligha mondhat többet szubjektív benyomásainak összegezésénél. — Hadd közelítsek e témához másképpen : az általad évtizedek óta végzett gyűjtőmunka mennyiben része a nemzetiségtörténeti kutatásnak ? — A népzenekutatás folyamán előbukkanó források, mondjuk a történelmi vizsgálódások szemszögéből, elsősorban az irástalan hagyományok valóságtartalmára figyelmeztethetnek. Tény, hogy az irodalomtörténész. a zenetudós, vagy akár az általános történelmi kutatásokkal foglalkozó szakember, napi munkája során, sok érdekes és többnyire hitelesnek tekinthető utalást találhat az eredeti népi muzsikában. Irodalmi vonatkozásban például érdemes észrevenni, hogy kitűnő költőink verseiben aránylag gyakran konkrét nyomára bukkanni a népzenéhez született szövegek ihlető hatásának. A katonadalok külön értéke viszont, hogy azokban mind hadtörténeti, mind helytörténeti szempontból lehet értékes értesülésekre lelni. Persze, a múltfaggatásnak zenetörténeti sajátosságai is vannak. így például a Barkó vidéken, azaz a Rimaszombat környékén elterülő Medvesalján mindmáig erősen érződik a keleti örökségnek számító ötfokúság tradíciója, vagyis a pentaton hagyomány. Megfigyelhető, hogy ezen a tájon, számos dallamban, napjainkban is elevenen él még a pentatonizálás hajlama. És a nemzetiségtörténeti kutatások szemszögéből aligha mellékes. hogy Bartók Béla a zenei dialektusokról szóló munkájában Szlovákia magyarlakta tájait, a magyar nyelvterület egészét tekintve, a földrajzilag közeli vidékekkel rokonságot mutató második zenedialektusi részbe osztotta. — Lényegében egész munkásságodat a dallamok világa tölti be. Engedj meg hát egy személyes vonatkozású KÖTŐDÉSEK! kérdést: zeneszerető családban születtél? — Az volt a helyzet nálunk, hogy hatgyermekes családban, utolsó csemeteként jöttem világra. Szlovákia fővárosában éltünk, s az élet úgy hozta, hogy aránylag gyakran kellett költözködnünk. Laktunk például a Rózsavölgyben, tehát a mai Ružinovban, később a ma már nem is létező Károlyfalun, vagy a valamikori Rézgha Pál utcán, a mai Holubyho utcában. Amikor én megszülettem, édesapám, aki földmérő mérnökként kereste meg a család kenyerét, már 48 éves volt. Ö is, meg a bátyám is tudtak hegedülni, s miután apámat aránylag korán, már 53 évesen nyugdíjazták, a múló esztendők során egyre gyakrabban jutott ideje a muzsikálgatásra. És amikor aztán én sem voltam már teljesen járatlan a kották világában, a házimuzsikálás nemcsak rendszeres, hanem népszerű időtöltésnek is számított családunkban. — Mi sodort még a zene irányába ? — A zeneiskolai tanulmányaim. Főképpen a zenetanárom, Albrecht Sándor személyisége, aki a bratislavai városi „zenede" igazgatója s egyben szülővárosom koronázási templomának karnagya volt. Kitűnő szakmai tudással felvértezett és nagyfokú emberséggel megáldott zenepedagógus volt. akinél a vaskalaposság, a rutinszerüség, a sablonosság ismeretlen fogalomnak számított. Jóval később, már felnőttként azt is megtudtam róla, hogy Bartókhoz szintén jó barátság fűzte, ami az én szememben még több kisugárzást adott lényének. Tulajdonképpen mindmáig némi nosztalgiával gondolok bűvös légkörű óráira, és saját pályafutásomban is féltett kincsként, örök segédeszközként őrzöm az Albrecht-órák emlékét... Egyéb gyermekkori emlékeim között tallózva kell szóba hoznom azt is, hogy 11—12 éves koromban kezembe került Pálóczi Horváth Lajosnak egy füzetecskényi dolgozata; Bartók Béla és Kodály Zoltán népdalról vallott elveit foglalta össze. A túlzás legcsekélyebb szándéka nélkül kijelenthetem, hogy engem valósággal fölvillanyozott ez az olvasmány, mert annak gyakorlati útmutatását követve, valami új, valami egészen csodálatos zenei világ nyílott meg előttem. Tulajdonképpen ez a szerény kiadvány alapozta meg érdeklődésemet a parasztdalok, a népi muzsika iránt, bár a céltudatos néprajzi gyűjtés lehetőségének gondolata csak az ötvenes évek legelején merült föl bennem, de akkor már egy-másfél éve a Csemadokban dolgoztam. Pusztán érdekességként említem, hogy az egykori, még a Rázus-rakparton működő központ három helyiségében, a főtitkár Fellegi Istvánnal együtt, alig négyen-öten alkottuk a szövetség fővárosi apparátusát. — Folklórhagyományaink ápolói személyedben a hazai magyar népzenekutatás megalapozóját tisztelhetik. Annak idején vajon miként láttál munkához? — Némi vargabetűvel. A legelső feladat ugyanis a kórusmozgalom megszervezése volt. Amikor aztán erősödni, izmosodni látszott az amatör művészeti mozgalom, hamarosan fölmerült annak gondolata, hogy egy olyan hivatásos dal- és táncegyüttesre lenne szükség, amely valamennyi hagyományőrző csoportunk számára példa-Beszélgetés ÁG TIBORRAL kép lehetne. Ebből az ötletből született meg valamivel később a szép emlékű Népes. A leendő együttes műsorának összeállításához azonban eredeti gyűjtésből származó anyagra volt szükség, s így 1951 decemberében — a tánchagyományokra összpontosító Takács Andrással együtt — elindulhattam első terepjáró utamra. Huszonhárom éves voltam ekkor, s talán magam sem tudatosítottam eléggé, hogy egy életre szóló feladatba kezdtem. Természetesen, az első gyűjtőutak eredménye a felszínen található és a művészeti tömegmozgalomban közvetlenül felhasználható anyag rögzítése volt. Csupán később, már a céltudatosabbnak mondható kutatás során terjedt ki külön is a figyelmem például a balladákra, a gyermekjátékdalokra, vagy a hazai magyar népzenei hagyományok egyedi sajátosságaira. A teljesség kedvéért fontosnak tartom megemlíteni, hogy az ötvenes évek, a Csemadok hőskorának valóban szerény anyagi lehetőségei ellenére a Cseh'szlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége azokban az időkben valóban sokat tett a rendszeres néprajzi gyűjtés feltételeinek megteremtése érdekében. Ennek eredményeképpen mind a szövetségnek, mind a fennhatósága alá tartozó Népesnek aránylag gyorsan gyarapodott a népzenei adattára. Ezt csak azért hoztam szóba, mert amikor a Népest, a tanítói pályát és az Ifjú Szíveket megjárva, a hatvanas évek második felében kilenc esztendőre ismét a Csemadok alkalmazottja lettem, már lényegesen kevesebb megértést és jóindulatot tapasztattam a népzenekutatás fontossága iránt. — Jobbára önművelés útján jutottál el odáig, hogy valóban szakavatottan végezhesd a honi magyar népzene gyűjtését és adattári rögzítését. Mihez nyúltál, miből merítettél e tekintetben? — Elsődlegesen azt tudatosítottam, hogy ehhez a munkához az alaposnak mondottnál is elmélyültebb felkészültség szükségeltetik. Törekvéseim iránytűje ezért Bartók és Kodály útmutatása volt, s a gyűjtést magát abban a felfogásban végeztem, hogy {KÖTŐDÉSEK amit felkutattam és kottalapra vagy magnószalagra rögzítettem, azt az utánam jövő nemzedékek is bátram felhasználhassák. Elvégre valamennyi népdalunk igazi közkincs! A mi dolgunk ezért nem kevesebb, mint megőrizni a tisztaságukat és továbbadni őket az utókor számára ... — Eszerint Bartók Béla és Kodály Zoltán szlovákiai magyar tanítványának s követőjének érzed magad? — Feltétlenül. Munkámat az ő tevékenységüket folytatva, az ő elképzeléseik szerint és az ö közvetlen tanítványaikkal együttműködve igyekeztem elvégezni. — Aligha titok, hogy már csak egy esztendő választ el a nyugdíjkorhatártól. így talán magad is helyénvalónak érzed a kérdést: vajon értelmét látod-e sokéves népdalgyűjtői igyekezetednek? — Ha nem láttam volna értelmet és célt magam előtt, ha nem kaptam volna visszajelzéseket, akkor nemigen tudtam volna egy életen át az országot járni. Mint a becsülettel végzett munkához általában, a népzenekutatáshoz is nagyfokú megszállottság szükségeltetik. Jómagam csak azért tudtam vállalni ezt a sziszifuszi munkát, mert az első naptól mindmáig szeretem amit csinálok, mert a hazai magyar népzene gyűjtése egy pótolhatatlanul szép világot tárt fel előttem, és mert olyan tevékenységre pazarolhattam eközben energiámat, ahol minden tettem bátran vállalhatom. — Szavaid hallatán hatványozottan érzem úgy, mintha a szükségesnél visszavonu/tabban élnél Nagymegyeren... — Ez csak annak tűnik így, aki ma is fenn él a fővárosban. Jómagam már nemigen szeretek fölutazni szülővárosomba, mert a rengeteg átalakítás és a sok-sok változás révén szinte idegen lett számomra. Akaratlanul is távolra sodródott tőlem. Ehelyett viszont, a Csallóköztől a Bodrogközig, szinte egész Dél-Szlovákiát a szülőföldemnek érzem, ahol továbbra is gyakran, szívesen utazgatok. Különben sem az a mérvadó, ki hol született, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire tud elkötelezett lenni vállalt feladatai iránt. — Szavakba tömörítve mit ad neked a Csallóköz legfelső csücskétől egészen Ágcsernyőig elterülő táj? — A szépségén, a természeti jellegzetességein és a történelmi nevezetességein kívül, az itt élő vidéki emberek őszinteségét és ragaszkodását. Gyűjtőútjaim során számtalan falusi embert ismertem meg, akiktől olyan sok erőt és biztatást kaptam, amit nehéz szavakba foglalni. Az itt élő emberek sorsának különbözősége, gondolkodásmódja, nyiltszavú kitárulkozása újra meg újra megkapó élményt jelent számomra. — Örülsz, hogy a világnak ebben a sarkában születtél? — Hát hogyne, feltétlenül! MIKLÓSI PÉTER 11
