A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-20 / 12. szám
EMBERI SORSOK PETER HUUENYI MOSOLYOGJON! — Minden szoba zsúfolt — sóhajtott - a föápoló, és szétdörzsölte az arcán szemtelenkedö szúnyogot. A hordágy, amit emiatt csak félkézzel tartott, megbillent, s nyomban a földön találtam magam. — Egyetlen szabad ágyunk van, a műtőben. Mi lenne, ha mindjárt megoperálnánk? — javasolta a főnővér, miközben nagy nehezen visszagyömöszölt a hordágyra. — Az lehetetlen. Azt sem tudjuk, mi baja — szólalt meg most először a szolgálatos orvos, és -kegyeskedett szemügyre venni. — Mi baja? — Rosszul érzem magam. — Ezt mondja mind — mondta erre komoran az orvos, és újból hátat fordított a hordágynak. — Megvan! Betesszük a 223-asba, annak a bácsinak az ágyára, akit tegnap műtöttem — próbált mégis intézkedni.-— Dehát az még él... — jelentette a fönővér. Az orvos csak nehezen palástolta meglepetését. Mind a négyen szótlanul állták körül a hordágyat, és erősen törték a fejüket. — Vámunk kell, majd csak felszabadul valami hely — zárta le az ügyet az orvos. Ahogy kis idő múlva kinyitottam a szemem, annyit láttam, hogy a nővérke harcias pózban állt az ajtóban, a kezében injekciós tüt tartott. — Ki az, akit epehólyagra fognak operálni ? — Ez itt mellettem — mondta készségesen egy idős bácsi, s ujjával a hallgatag ismeretlenre mutatott. A nővér elhitte neki, és nyomban rávetette magát áldozatára. Gyakorlott mozdulattal lerántotta a pizsamanadrágját, és egy tőrvívónak is becsületére váló mozdulattal döfte be a tűt oda, ahová rendszerint az injekciókat adják. A morfiummal élkábított pácienset kis idő múlva átvitték a műtőbe. A kopasz bácsika elégedetten dörzsölte a kezét. — Mindenkire sor kerül egyszer — mondta bölcsen a negyven körüli férfi, akit hamarosan vissza is hoztak. És igaza volt. Másnap már én feküdtem a nyikorgó műtökocsin. Zöld lepedővel takartak be, holott ki nem állhatom a zöld szint, és az ereimben akkor már mezokain is keringett a véren kívül. — Nem ő az! — kiáltott fel dühösen az operáló orvos, ahogy megtette az első vágást a szikével. — Öt Sova doktornak kell műtenie. Ismét áttettek a kocsira és átvittek egy másik műtőbe. Épp akkor érkezett meg a két zöldbe öltözött ápoló. Az egyiknek egy olyan fémtárgy volt a kezében, amely hasonlított az inkvizíció idejében használt kinzóeszközre. A másik hozzálátott, hogy a műtőasztalhoz kötözzön. Borzongás szaladt át egész testemen. Olyan érzésem volt, mint a matematikaianalízis vizsga előtt — rajtam nem múlik semmi. Tompa ütést hallottam. Aztán hangos koppanást. — Épp most kell azt a kocsit reparálnia, amikor műteni kezdek? — lármázott az orvos. — Ez a szike még forró! — szólt ismét az első sebész. — Van kesztyűje, mit zavar az — mondta az asszisztáló orvos. — És én? — motyogtam keservesen. — Maga hallgasson! Műtőben van — torkollt le a harmadik, akit nem láttam.- — Különben, az a paradicsom a dolgozószobájában ..hát az szenzációs! — hízelgett ugyanaz a hang a sebésznek. — A kertünkben termett. Kiváló, lédús. Szívassa el! — Magas szárú? Az ördögbe is, mitől vérzik ennyire? — Nem. Alacsony szárú. Azzal jobbak a tapasztalataim. Tamponokat! — Folyvást vérzik. — Elvérzem? Senki sem válaszolt. — Adja az érfogót! — Én? — kérdeztem szellemeskedve. — Szúrjon be neki még egy injekciót, különben nem hallgat el! — Nem kell injekció! — tiltakoztam hasztalanul. A szempilláim elnehezedtek. Mielőtt elszenderedtem volna, még hallottam a sebész hangját: — Jövőre fantasztikus palántákat szerzek önnek. Varrja be! Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Valaki egyre noszogatott. A kórházi ágyamon feküdtem. Kint sütött a nap. Mellettem csinos ápolónő ült: — Mosolyogjon, hisz él! — biztatott vidáman. Vércse Miklós fordítása AFRIKAI NYELVZAVAR — Úgy tűnik, mintha egész Afrika egyetlen hatalmas Bábel volna — vélekedett egy nyelvész a kenyai fővárosban. Nairobiban a múlt ősszel megtartott nyelvészeti konferencián. Tény, hogy sehol a világon nincs akkora nyelvi zűrzavar, mint az afrikai kontinensen. Még a szakemberek sem tudják pontosan, hány afrikai nyelv van, legtöbben úgy kétezerre becsülik az önálló nyelvek számát, s ehhez jön még kb. ötezer helyi nyelvjárás,, amelyek a végletekig megnehezítik az afrikaiak egymás közötti érintkezését. Nigériában például, amely 90 millió lakosával a földrész legnépesebb országa, 400 különböző nyelvet beszélnek. A nyelvileg talán legegységesebb Kenyában is csak a lakosság kétharmada beszéli a szuahélit. Annak idején a gyarmatosítók „civilizálatlannak" minősítették a leigázott országok nyelvét, s ma is él az a nézet, hogy az afrikaiak anyanyelvei nem nőttek föl korunk tudományához és technikájához, velük nem lehet kifejezni a politika és a közigazgatás folyamatait. Ezt az előítéletet cáfolta egy szenegáli tudós, aki volofra, országa legelterjedtebb nyelvére fordította le Marx Tőkéjét és Einstein relativitáselméletét. Fantáziával, de egyben a hagyományokra támaszkodva az afrikai nyelvekben is meg lehet találni a modern fogalmak megfelelőit. Az Észak-Nigériában beszélt hausszában például a „hivatalos szóvivő" fogalmat egy olyan szóval fejezi ki, amely egy jeladásra használt fémtrombitát jelent. „Egyedül vagyok hát a földön, nincs se testvérem, se rokonom, se barátom, se társaságom önmagámon kívül... Én szerettem volna az embereket, bárha nem akarták is... Most tehát idegenek, ismeretlenek, számomra nem léteznek, mert így akarták. De én, aki elszakadtam tőlük és mindentől, mi vagyok én magam ? Ezt kell még felderítenem/" {Rousseau: Egy magányos sétáló álmodozásai) KI IS HÁT JUTKA? ... Nem először nézem ezt a kőkerítést. Magas, szürke, arasznyian széles tetején három egymás fölötti sorban szögesdrót. Odabenn rácsos emeleti ablakok, ahová nyaranta csak dús lombok között átfúródva érnek el a napsugarak. A környéken sok mindent beszélnek a kerítés óvta intézetről, ki-ki „szörnyű dolgokat" tud a rácsos ablakok mögött élő lányokról. Errefelé így kerekednek a különböző legendák, amelyek közül jópár alig néhány napos, ám keringenek itt tíz-tizenöt éves rémtörténetek is. Mi van hát a kerítés mögött? Ki azok a lányok, akikről szinte az egész környék izgalommal beszél, avagy csupán kézlegyintéssel ítélkezik? Ködös, hideg télvégi reggel. E kert parknak iš beillene: rendezett utak, jobbra röplabdapálya. A kerítést megszakító kapun csöngetni, a főépület ajtaján kopogni kell. A kaput villanyzár, az ajtót egy barátságos asszony kulccsal nyitja ki. A társalgóban ülök és várok. Pár perc múlva bejön Jutka. Vadonatúj melégitő van rajta, alatta sárga trikó. Hosszú, hullámosán barna haja középen elválasztva, kerek arcában nyílt tekintetű szemek. Terhes, és mostanában egy kicsit- gyengélkedik. Minden különösebb titkolódzás nélkül, közvetlenül mondja el élete történetét. Néha 'rámjön a hiszti, olyankor kiabálok, a legszívesebben mindenkibe belekötök. Ilyenkor izgága és nagyszájú vagyok. Tavaly is rámjött egy ilyen nyugtalansági időszak. Kiabáltam, piszkálódtam, semmi sem volt jó. A kézimunka-szakkör helyiségében azután fogtam egy himzőtűt és lenyeltem. Mellé még egy csavart is, alátéttel. (Részlet egy pszichológiai szakvéleményből: „N. Jutkát túlfűtött, affektiv ösztönbőség és agresszív, hiszteroid levezetésre irányuló hajlam jellemzi. Az erőszakot, a túlzott irányítást nemigen tűri, ilyenkor agresszívé válik és önveszélyes lehet.'') — Nem én voltam az egyetlen, aki tűt nyelt. Volt olyan lány, aki csak azért tette, mert azt hallotta, hogy a kórházban van egy csinos orvos. Mégis rajta nevetett mindenki, mert egészen más kórházba került. Aki a karjába szúrja a tűt, az csak pár napig marad a kórházban. A nyelés körülményesebb, de tovább bent tartják az embert. Igaz enni, csak folyadékot, vagy legföljebb krumplípürét kap az ember. Persze, az is jobb a semminél. A kórházban töltött két-három hét alatt jól körül lehet nézni, kiismerni a helyet: hogyan lehetne megszökni... — Mindenki meg akar szökni? — Nem. Van, akinek csak a változatosság kell. Vagy hogy látogatókat is fogadhatnak. Jozsó engem minden áldott nap meglátogatott. Amikor már lábadoztam a tükivétel után, segített megszökni. — Arra nem gondoltál, hogy a tünyelésnek komoly következményei is lehetnek? — Az első pillanatban nem. Csak amikor lenyeltem,. akkor megszeppentem. Féltem, sírtam, ordítani kezdtem . .. Úgy volt, hogy megoperálnak, de végül is sikerült a nyelőcsövemen át kivenni. Szerencsém volt, még egyszer nem csinálnám. — Miért tetted? — Valami hirtelen elhatározásból. Abban a pillanatban belülről egészen nyugodt maradtam, még vizet is ittam rá. Csak később vertem ki a huppot. — Dühös voltál valakire? — Tulajdonképpen senkire ... Legföljebb az egész világra! Gyerekkoromban mindenkit utáltam. Még nem voltam hároméves, amikor nevelőanyához kerültem. Eleinte jó volt hozzám, de amikor iskolába kerültem, hirtelen megromlott közöttünk a viszony. (Az állami gondozásba vétel oka: „Mindkét szülő és a mostoha is büntetett előéletű, vagy most is szabadságvesztésre ítélve.") A szüleim cigányok. Néha meglátogattak, de a látogatásuk felzaklatott. Később már igyekeztem elbújni előlük, ha olykor-olykor eljöttek, egyszerűen nem akartam találkozni velük. Az iskolában nyugtalan magaviseletű, rossz tanuló voltam. Hatodikos voltam, amikor egy alkalommal bevertük a kémia szertár ablakát, ahonnan tiszta szeszt loptunk. Az igazgatónő vitetett be először intézetbe. Irigyeltem a kinti lányokat, azoknak voltak szülei, és különben is mindenük megvolt. Igazi szülőkre vágytam, akik csak engem szeretnek, csak velem törődnek. Abban az évben, szeptemberben, osztályismétléssel folytattam az iskolába járást. — A szülök iránti vágyódásodtól eltekintve, hogyan emlékszel vissza az intézetben eltöltött első hónapokra? — Különben jó volt mindez. Szinte minden faliújságot én dekoráltam, mindig is nagyon szerettem rajzolni. Itt is én csinálom a faliújságokat, a rajzaim pedig több ízben szerepeltek már az intézetben készült munkákat bemutató kiállításokon. — Az alapiskolát elvégezted ? — Nehezen, mert rosszul tanultam. De végül is kijártam a nyolc osztályt. — Nem akartál tovább tanulni ? — Az intézeti gyerekek pályaválasztása lényegesen bonyolultabb, mint azoké, akik az alapiskolák rendes diákjai. Engem beiskoláztak. Varrónő lettem. Szívesen varrók magam kitalálta minták alapján. — Megmutatnád a rajzaidat? — Pillanatnyilag csak a faliújságot tudnám megmutatni. — Csak a faliújságot? Miért?, — Mert a rajzok az igazgatói irodában vannak. Több más általam készített munkával együtt. Mert nemcsak rajzolok, hanem tányért is festek és tudok linóleumot metszeni. De a legjobban rajzolni szeretek. Például szép ruhákat. Rajongok értük! Ha valamit elképzelek, lerajzolom magamnak, és a többiek is meg szokták csodálni (A befejezés lapunk 14. számában.) 19
