A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-20 / 12. szám

MAN Ez az űrrepülőgép nem bolygóközi utak­ra készült, hanem a kontinensek közötti utazás időtartamát lesz hivatott az ez­redfordulóra szinte elképzelhetetlen mértékben lerövidíteni. A konstruktőr cég, az amerikai McDonnel-Douglas azt állítja, hogy a London—New York távol­ság — az út bö kétharmadát a légkörön kívül megtéve — mindössze három­negyed órát vesz igénybe. Az idei velencei filmfesztivál díszvendé­ge és legtöbbet fotózott résztvevője Gina Lollobrigida volt. A filmsztár nem követi a divatot: a Gente munkatársa azt írja, hogy egy huszonöt éve tartott velencei filmfesztiválon is hasonló stílu­sú, saját tervezésű ruhát viselt. A feszti­vál egyik érdekessége is vele kapcsola­tos: levetítették a Gina portréja című dokumentumfilmet, amelyet Orson Wel­les 1958—59-ben forgatott, de sohasem mutatott be. HANjOTTIXK-OLVASTÜK-IÁTTIIK m 82 Varga Bálint András: 3 KÉRDÉS - 82 ZENESZERZŐ „A nagy szövőszékhez leülve ki honnan ka­pott ösztönzést — a kész kelmétől vagy a rajta dolgozó társaktól? S ha már kialakította a maga módszerét, tudott-e, akart-e változ­tatni rajta, miután egyszerre megvilágoso­dott előtte: másként is lehet? — erről szól az első kérdés." A magyar rádió kitűnő riportere (előbbi interjúkötetét, a „Muzsikusportrékat" mi is méltattuk) nagy fába vágta a fejszéjét: mint­egy nyolc évi anyaggyűjtés eredménye a mai zeneszerzés nemzetközi és magyar legjobb­jainak szóra bírása. Az amerikai John Cage és a lengyel Witold Lutoslawski, a francia Boulez és az olasz Luigi Nono, a német Stockhausen és az orosz Gyeniszov és per­sze a magyar Ligeti, Kurtág, Durkó, Balassa válaszol a riporter 3 kérdésére. Az alkotás lélektanáról sokat megtudha­tunk a második kérdésre adott válaszokból is. „A zeneszerző körül van véve hangokkal — azzal az alapanyaggal, amellyel dolgozik. Ha^iak-e rá a külvilág — a természeti és városi környezet — akusztikus jelenségei?" „A harmadik kérdésre az új zene világában eltöltött több mint tíz év során szerzett benyomások vezettek rá: mi (...) a különb­ség egyéni stílus és önismétlés között — hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik? Hol a határ?" Megdöbbentő élmény korunk 82 zene­szerzőjének egymással sokszor egyező, de legtöbbször egymással ellentétes vallomása­it olvasni ezekre az alapvető kérdésekre. Ritka bravúrt sikerült Varga Bálint Andrásnak megvalósítania: interjúkötete korunk zene­­művészetének (de talán egész egyetemes művészetének) egyik legautentikusabb anto­lógiája. Hisz hol van még egy kötet, ahol századunk ennyi jelentős alkotója megszó­lalna, valóban szinte egy képzeletbeli kerék­asztal körül? Egy fájó hiánya van a kötetnek: nem tudta szóra bírni korunk talán legnagyobb zene­szerzőjét, Messiaent. Ennek ellenére valóban páratlan értékű kiadvány látott napvilágot a budapesti Zeneműkiadónál, olvasását min­den müvészetszerető olvasónak a legmele­gebben ajánljuk. (cselényi) Rockenbauer Pál: AMIRŐL A TÉRKÉP MESÉL Kevés ember van, akit ne érdekelnének — vonzanának a távoli tájak, a titokzatos mesz­­szeségek, az egzotikus országok. Századun­kat túlzás nélkül nevezhetjük az utazás korá­nak (is). Évről évre egyre többen kerekednek fel, hogy napjaink világjáróiként újra és újra felfedezzék, birtokba vegyék Földünk csodá­latos tájait. A világjárásnak ma már igen gyakran fon­tos tartozéka a könyv. Útleírások sokasága lát napvilágot, s növekszik az érdeklődés az egykori nagy felfedező utak, a régi utazók, a Föld „meghódítóinak" tettei iránt is. Életük­ről, útjaikról nemcsak az egykorú feljegyzé­sek, beszámolók és útleírások beszélnek, de a korabeli és a mai térképek is. Rockenbauer Pál számára a térkép történelemkönyv, és tudja, hogy a földrajzi névnek majdnem min­den esetben megvan a külön története. Most bennünket is megismertet a nevek mögött rejtőzködő mítoszokkal, legendákkal, törté­nelmi eseményekkel, szivszoritó drámákkal, elfelejtett hősökkel és hajdani kalandorokkal. Ízelítőt kapunk a térképtörténetből is és megtanulhatunk néhány térképészeti alapfo­galmat — s közben részesei lehetünk az elmúlt évszázadok felfedezéseinek, a külö­nös kalandoknak: bejárhatjuk Európát és a sarkvidékeket, a „sötét" Afrikát és az indi­ánok Amerikáját, Ausztráliát és a Csendes­óceán hatalmas szigetvilágát. Eleven, szemléletes stílus, olvasmányos­ság jellemzi Rockenbauer Pál érdekfeszítö könyvét, mely számos ismerettel gazdagítja a földrajz és a történelem iránt érdeklődő olvasót. Olvashatunk arról, miért neveztek el az Egyesült Államokban várost Lafayette márkiról, a nagy francia forradalom neves alakjáról, s miért viseli Ausztrália legmaga­sabb hegycsúcsa a híres lengyel szabadság­­harcos, Tadeusz Kosciuszko nevét; hogyan fedezte fel Balboa a Csendes-óceánt, s mi­lyen élmények hatására nevezték el a spa­nyol konkvisztádorok Földünk legnagyobb folyóját Amazonasnak. Megtudjuk a Hud­­son-öböl és a Drake-átjáró, a Cook-szoros és a Bounty-szigetek izgalmas történetét, sok közismert földrajzi név jelentését. Talán sikerült érzékeltetni, miért tartjuk ezt a szép kivitelezésű, fényképekkel, régi térké­pekkel és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvet érdekes és hasznos olvasmánynak. G. Kovács László FRANCIA FILMHÉT Világszerte sokfelé okoz gondot a moziláto­gatók számának csökkenése. így van ez Franciaországban is, ahol az utóbbi eszten­dőkben nagyszabású akciót indítottak a né­zők visszahódítására. A francia filmipar ko­moly vetélytársai: a mindent elárasztó ame­rikai filmdömping és a rohamos gyorsaság­gal terjeszkedő videoipar. Mindezek ellenére a gall kakas országának filmművészete mint­egy két évtizeddel a francia új hullám sikere után, ismét az érdeklődés középpontjába került. Ennek legvalószínűbb okát a legutób­bi cannes-i filmszemlén adott nyilatkozatai egyikében J. L. Godard, a kortárs francia film egyik legjelesebb rendezőegyénisége abban határozta meg, hogy egy-egy nemzet kinematográfiája csupán akkor áll szilárd alapokon, ha saját álláspontjait fejezi ki a mai társadalomról és a múltbeli szálakról; a humora pedig jellegzetesen sajátos, a fran­cia film esetében tehát jellegzetesen a fran­cia humor. Jobbára ezeket a törvekvéseket igazolta a bratislavai Tátra moziban február 13-a és 19-e között tartott francia filmhét is, ame­lyen az elmúlt két év terméséből láthatott reprezentatív válogatást a közönség. A nyitó­­előadáson — művészküldöttség jelenlétében — Alain Resnais MELÓ című alkotása szere­pelt. A Szerelmem Hirosima és a Tavaly Marienbadban című nagysikerű filmek ren­dezője ezúttal egy házassági háromszögtör­ténetet elevenít meg érzelmeket felkavaró módon a filmvásznon. Hasonló témával fog­lalkozott a kissé hosszadalmas nevű Ma szép idő lesz, de estére zivatar várható című alkotás, illetve Az életem asszonya című film is, amely párkapcsolataink és egyéni meg­mérettetéseink tekintetében fogalmaz ha­sonló nyíltsággal s a főszerepek egyikében Jean Luis Trintignant-nal. Némi krimibonyo­dalommal fűszerezett mai történetet tár a néző elé Fhilippe Labro munkája, a Jobb part, bal part című alkotása; ám a február derekán rendezett francia filmnapok legna­gyobb eseménye a nagystílűén kivitelezett és vendégrendezöként az olasz Francesco Rosi által készített, kis híján háromórás Carmen volt, amelynek valamennyi fösjerepét igazi világsztárok — közöttük Placido Domingo! — énekelték és játszották. A krónikás mind­ehhez pusztán annyit fűzhet hozzá: soha rosszabb filmszemlét! Miklósi Péter Szlovákiában hosszú ideig a kamaramuzsika egyedüli képviselője a Szlovák Kamarazene­­kar volt, élén Bohdan Warchallal. Rádió- és tévéfelvételek, koncertek, lemezfelvételek fémjelezték az együttes kvalitásait. A közel­múltban a kiváló együttesnek versenytársa született: a Szlovák Filharmónia tagjaiból megalakult az új bratislavai kamarazenekar, a Cappella Istropolitana. Sikeres hangverse­nyeik után most lemezfelvétel is készült az új együttessel. Az Opus és a müncheni Audi­­phon hanglemezgyártó vállalat közös gondo­zásában készült lemezen két Mozart-művet hallhatunk: az Eine kleine Nachtmusik (Kis éji zene) című K. 525-ös G-dúr szerenádot és a K. 205-ös 7. számú D-dúr Divertimen­­tót. A „Kis éji zene" Mozart egyik legnépsze­rűbb és leggyakrabban játszott szerenádja. Az 1787-ben keletkezett müvet hallottuk már „élő" előadásban és lemezfelvételeken is, különféle koncepciókra épülő interpretá­cióban. A Cappella Istropolitana előadás­módját (Libor Pešek vezényletével) a beveze­tő Allegro és a záró Rondo kivételével első­sorban az élénkség, a lendület, a dinamikus fordulatok jellemzik. Érdekes, hogy a beveze­tő Allegro kissé vontatottabbnak és szagga­­tottabbnak tűnik, mint ahogy azt egyéb al­kalmakkor megszoktuk. Annál megkapóbb a befejező rész, a Rondo valóban lendületes, kifejező interpretálása. Jóval előbb, 1773-ban komponálta Mo­zart a lemezen szereplő másik művét, a D-dúr Divertimentót. A „Kis éji zene" kimun­káltságához, kvalitásaihoz viszonyítva kevés­bé igényes interpretációt igénylő, s jóval kevesebbszer játszott mű. Líbor Pešek felfo­gásában úgy csendül fel, hogy pillanatnyi kétségünk sem támadhat: valóban zseniális zeneszerző briliáns módon megkomponált szerzeményét halljuk, melynek minden elő­nyét és pozitívumát, szépségét és különle­gességét hitelesen domborítja ki a remek zenekari előadás. Különösen az Adagio és a befejező Presto előadása közben érzékeljük ezt. Meg kell említeni a remek hangzást is, mely a fúvósok, főképp a fagott és a vonósok harmonikus egybeolvadása által emeli ki en­nek a műnek minden szépségét és báját. Sági Tóth Tibor 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom