A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-06 / 10. szám
Zs. NAGY LAJOS RENDETLEN NAPLÓ A panaszkönyvről Lehet már huszonhat éve annak, hogy végigjártam Losonc (Lučenec) minden valamire való üzletházát és boltját, mindenütt elkértem a panaszkönyvet, a bejegyzéseket pedig, lett-légyen az panasz vagy dicséret, leközöltem az Új Szóban (akkor még annak a lapnak voltam a munkatársa). Az eredmény: totálisan megutáltattam magam az említett városban, alkonyat után már nem nagyon mertem járni az utcáin, nehogy egy megsértődött kereskedő hátulról jól kupán vágjon, sőt, odáig jutottam, hogy nappal sem mertem beülni egy cukrászdába vagy kávéházba, mert arra gondoltam, hogy a kávémba, fagylaltomba ciánt csempésztek. Mert akkoriban a panaszkönyvet még komolyan vettük (vették!) Most viszont: már egy negyedórája várok a panaszkönyvre ebben a nagyvárosi zergéről (Kamzík) elnevezett étteremben, és semmi, sőt, amikor már körülbelül tizedszer szólok, az elárusítóasszony nevetve közli velem, hogy ö még ilyen könyvről nem is hallott, próbálkozzam esetleg az egyetemi könyvtárban. A panaszkönyvbe azt szerettem volna bejegyezni, hogy az említett hölgy épp egy negyedóráig nem nézett rám, nem kérdezte, sőt, nem hallotta meg, hogy mit akarok, vidáman társalgóit a kolléganőjével, ha jól hallottam, épp arról beszéltek, hogy ma már nem lehet járni a hótól, mert a hóhányók, hóeltakarítók olyan lusták, mint a tetvek. Közben már azt is elfelejtettem, hogy mit akarok vásárolni. Bánatosan átballagtam egy másik pulthoz, ahol sört árulnak és ahol engem már elég jól ismernek: egy másodpercet sem kellett várakoznom. Henye sörbódulatban törtem a fejem azon, vajon ki is írhatta a Panaszkönyvet. Lehet, hogy Thomas Mann??? Az ecuadori államfő Ha alaposabban átgondolom a dolgot, rájövök arra, hogy nem is élek nagyon rosszul. Viszonylag ritkán vernek meg, nem mintha túl erős ember lennék, de ha lehet elkerülöm a forró helyzeteket, igyekszem a sarokba húzódni, néha már lélegzetet sem veszek, nehogy túlságosan megzavarjak valakit, amikor kénytelen lennék kilélegezni; így azután az életem meglehetősen egyhangú, konfliktusmentes, sima és kerek, kissé unalmas, viszont nem rossz, mint mondottam volt, még egyszer sem raboltak el, nem térítették el a repülőgépemet, igaz, mostanában nem is utazgatok repülőgépen, a vállalatnak, ahol dolgozni szerencsém van, nincs pénzkerete repülőjegyre, emiatt nem is nagyon bánkódom, utazzanak repülőgépen a diplomaták, miniszterek, filmsztárok, röpködjön csak Isaura a kisfiával, jó nekem az autóbusz meg a vonat. Még jobban örülnék egy hátaslónak (sajnos erre sincs keret), egyszóval nem is élek én nagyon rosszul, még akkor sem, ha néha gyalogolnom kell riportalanytól riportalanyig. Igaz, most, hogy ilyen nagy volt a hideg, hogy állandóan veszettül fújt a szél, csúszott a út, szakadt a hó, embertársaim elég ingerültek voltak, az Ötvenhármas autóbuszban valaki, talán egy tétlenségre kárhoztatott futballista, egész komolyan bokán rúgott, ha ez igazi játék közben történik nyilván sárga lapot kap, de ez nem volt játék s miután jobban megnéztem őt s láttam, hogy legalább két fejjel magasabb, mint én, és hogy a válla is aránytalanul széles, elégtételt sem vettem a rúgásért. Van már annyi tapasztalatom, hogy a dagadt boka elöbb-utóbb meggyógyul, legfeljebb egy-két napig sántikál az ember, de ez még mindig jobb, mintha szétverik az ember orrát, netán elrabolják és túszként fogva tartják, mint Ecuador államfőjét. Hát ami igaz, az igaz: Ecuadorban sem szeretnék államfő lenni. Tessék csak elképzelni: államfő vagyok Ecuadorban, vagyis az első, a legfőbb ember az országban, s egyszercsak ukmukfukk elrabolnak, kilopnak a testőreim közül, bekötik a szemem, teljesen ismeretlen helyre szállítanak és még alaposan el is vernek. Mert nem akarom szabadon engedni a tábornokot. Azt a tábornokot, aki a közelmúltban ki akarta ragadni kezemből az államfői hatalmat s ezért én öt lecsukattam. Mert, mint államfő, vajon miért ne csukatnék le valakit, aki a hatalmamra, sőt, az életemre tör...? Figyelem: Ecuador államfőjét nem csupán bokán rúgták holmi szeleburdi futballisták az ötvenhármas autóbuszban. Ha jól vagyok tájékoztatva, az államfők nem is igen közlekednek autóbuszon, inkább amolyan limuzinokon, amelyeknek még az ablaka is golyóálló. Eme eset után azonban egy csöppet sem irigykedek az államfőkre, különösen nem az ecuadori állam fejére. No jó: nem tartották őt sokáig fogva, ha jól emlékszem a rádióhírre, már tizenkét óra múlva szabadon engedték, persze előbb írásban adta, hogy ő is kiengedi a börtönből azt a bizonyos tábornokot. Az államfő, szabadulása után így nyilatkozott: „Többször megvertek, meg is sebesültem. De nem akarom megtorolni ezt az inzultust!" Szegény államfőt többször is megverték, talán még az orrát is megmegcsavargatták, ha netán nem irta meg azonnal a tábornok amnesztiáját. Ha csak egy mód van rá: nem leszek államfő Ecuadorban. EMBERI SORSOK TÁRGYALÁS Színhely: a Bratislava! Fővárosi Bíróság egyik tárgyalója. Sárgásbarna, festett bútorok. Kilenc órakor, a tárgyalás megnyitásakor a tanácsvezető bíró, két ülnök, a jegyzőkönyvvezető és a szóban forgó per szereplői vannak a teremben. Bíró: Ismertetem a tényállást. A felperes és az alperes 1973-ban kötöttek házasságot. A házasságból az első gyermek: Adél 1974- ben, a második gyermek: Mónika 1976-ban született. A házasság 1981-ben felbomlott. Közös megegyezés után a nagyobbik lány az anyjánál, a kisebbik az apjánál nyert elhelyezést. 1985-ben az anya, tehát az alperes Adél nevű lányát állami gondozásba adta, s ugyanannak az évnek májusában férjhez ment. A felperes szintén 1985-ben nősült meg másodszor, és Mónika nevű lányát nyugdíjas édesanyjánál helyezte el. A felperes most keresetet nyújtott be a volt felesége ellen, hogy Mónikát az édesanyjánál, az alperesnél helyezzék el. Az alperes a kereset elutasítását kéri, mondván, hogy gyermekét nincs módjában magához venni. Felperes: Megismétlem keresetemet. A kislány már tizenegyedik évében van. Édesanyám 68 éves, beteges. Már nem bír a kamaszodni kezdő gyerekkel, akinek lány létére amúgy is az anyjánál van a helye. Én másodszor nősültem, a körülményeim nem engedik, hogy Mónika velünk legyen. Alperes: Én a kereset elutasítását kérem. A jelenlegi férjem azzal a feltétellel vett feleségül, hogy minden tekintetben új életet kezdünk. Ezért adtam állami gondozásba a nagyobbik lányomat is. Most sem tudok másként tenni. A felperes felesége: Tudok a gyerekről, sajnálom is, de nem tudom magunkhoz venni. A lakás, ahol 1985 óta együtt lakunk a férjemmel, mindössze egy garzon. Egy szoba, főzősarok, fürdőszoba. Mónika már fejlődik, nőiesedik, ilyenkor elsősorban az anyjánál van a helye. Jelenléte különben sem lenne egészséges, hiszen nincs is hol aludnia. Velünk együtt, abban a tenyérnyi szobában? Én ezt megmondtam a férjemnek, még mielőtt elvett feleségül. Az anyjánál a helye. Az alperes férje: Nekem is második házasságom a jelenlegi. Az első házasságból két gyermekem van. A fiam már önálló, a lányom az anyjánál van. Mónikáról tudok, de még nem ismerem. Tisztelt bíróság, én az elválásom után nem úgy képzeltem el az életemet, hogy egy újabb gyerekkel kelljen foglalkoznom. Amennyiben a bíróság úgy dönt, hogy a szóban forgó gyermeket az anyjánál helyezi el, én válasz elé állítom a feleségemet: vagy én, vagy a gyermek?! A nagymama: 1981 őszén költözött hozzám a fiam és az unokám. Amikor a fiam másodszor is megnősült, a kislány nálam maradt. Nálam van még most is. Sajnos, most van a legrosszabb korban. Egyre makacsabb, önfejűbb, nem hallgat rám. Visszafelesel. Nekem is. a nagyapjának is. Mi már öreg emberek vagyunk, nem bírunk a gyerekkel. Rosszul is tanul. A férjemmel fáradtak vagyunk már. félünk, hogy a gyermek elöbb-utóbb kisiklik a kezünkből... Bíró (az alperesnek): Nem érez felelősséget a kislány iránt? Nem gondolja, hogy magának kellene nevelnie? Alperes: De igen! Én szeretném is, de nincs hol. A férjem elválik tőlem, ha Mónikát odahozom a nyakára. Nem akarom elveszíteni a férjemet. Bíró: Ha már az emberség szava nem ér magához, gondoljon a törvényre, ahol az áll. hogy a gyermeket gondozni, nevelni, testi és szellemi fejlődésében elősegíteni a szülők kötelessége. A szülőknek joguk és kötelességük mindent megtenni, ami e célok elérése érdekében szükséges. Alperes: Tudom, hogy a gyereknek szüksége volna rám, de hallotta a férjemet, nem? Én élni szeretnék, nem elásni magam ... Bíró (az apához): Maga sem akarja magához venni a lányát? Felperes: Szeretni szeretem azt a gyereket, de abba a garzonba mégsem vihetem. Különben is az anyjánál a helye. Bíró: Gondolják el a szerencsétlen kislány helyzetét. Egyik szülőnek sem kell. Hogyan fognak majd a szeme elé állni, ha felnő? Felperes: Mostanáig az anyámnál volt. Nálunk nem lehet. Bíró (a nagymamához): Sem az édesapja, sem az édesanyja nem vállalja Mónikát. Mi lenne, ha magánál maradna és több fizetséget kapna a szülőktől? Nagymama: Engem nem az anyagiak bántanak, mert van egy kis spórolt pénzünk ... De nem bírunk vele. Akaratos, mi meg gyengék vagyunk hozzá. Erős szülő, anya kell neki! Bíró (az alpereshez): Tisztában van azzal, hogy a törvény szerint a gyermeknek önnél van a helye? Alperes: Igen, tudom. Bíró: És ha ilyen döntést hoznánk? Alperes: Szeretni tudnám Mónikát, de a férjemet sem akarom elveszíteni. Hányszor kezdjek új életet? Bíró: Talán állami gondozásba adná a kisebbik lányát is? Alperes: Valószínűleg. Nem akarom elveszíteni a férjemet. Bíró (a felpereshez): Maga, mint apa, nem érez felelősséget? Felperes: Elsősorban az anyja érezzen! Abban a garzonban tényleg nem lakhat velünk, lakáscserére pedig nincs módom, mert a feleségem fogadott be engem, és nem fordítva! Nekem már nincs sok lehetőségem az életben, Mónika pedig még csak most kezd kamaszodni. Alperes: A legmegfelelőbb az lenne, ha egyelőre még ott maradhatna, ahol most van, a nagyanyjánál. Bíró: Hajlandó lenne többet fizetni? Alperes: Igen! Felperes: Én is! Bíró (a nagymamához): Hajlandó lenne tovább vállalni a kislányt? Nagymama: Szegényke végül is senkinek sem kell... Mondom, hogy nem a pénz, de mi öregek vagyunk. Az anyjának kellene odaítélni. Bíró: A gyermek érdekében nem ajánlatos. Hallhatta, hogy mennyire rossz sors várna a kislányra. Azt javaslom, hogy a szombat-vasárnapokat felváltva, hol az apjánál, hol az anyjánál töltse a gyerek. Magának így heti két nap pihenő jutna. Vállalja? Nagymama: Hát jó! Legyen úgy. Bíró: Vállalja a gondozását, a tanítását? Nagymama: Igen! Bíró: Felperes! Beleegyezik abba, hogy fizet 400 koronát havonta és minden második hétvégét maguknál tölti a gyerek? Felperes: Elfogadom. Bíró: Alperes? Alperes: Igen, beleegyezem. Az első hétvégét nálunk töltheti. Bíró: Felperes, eláll a keresettől? Felperes: Igen. Bíró: A perköltség megállapítását mellőzöm, a pert megszűntnek nyilvánítom, a tárgyalást berekesztem. M, P. 19
