A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-20 / 8. szám
alapszabályok vonatkoznak, mint a többi sportágra. Nevezetesen az, hogy a leceken való suhanás technikáját már gyermekkorban a legcélszerűbb megtanulni. Ezt a célt szolgálják az ország sícentrumainak többségében működő síiskolák és síóvodák. Csehszlovákia legelső ilyen létesítménye — a Klatovy fölött magasodó hegyekben — még 1970-ben a 001-es sorszámot kapta. — A három-négy éves nebulók és idősebb társaik oktatása a „járókában" kezdődik — magyarázza Josef Treml, a szóban forgó sísuli egyik „osztályfőnöke". Főképpen a hétvégeken és a téli vakációk alatt nagy a tolongás. Nálunk, és az ország többi hasonló intézményében egyaránt. A sízés tudományának lényege a lesiklás, ezért először ezt tanítjuk. Utána a testsúlyáthelyezéssel elegy fordulatok gyakorlása következik, majd a kitűzött botok közötti szlalom. Közben a síliftek használatának módját szintén megtanulják a gyerekek. Talán mondanom sem kell, hogy az ügyesebbje egyetlen forduló alatt. F“ersze, olyasmi szintén előfordul, s nem is egyszer, hogy valaki kénytelen-kelletlen nadrágféket használ a sima célba érés helyett, dehát a síiskolában sem csak koronában mérik a tandíjat... A síóvodák, sísulik elsődleges célja biztosítani, hogy mind többen csatlakozzanak a síelni tudók táborához; lehetőleg minél zsengébb gyermekkorban. Természetesen, emellett az igazi, a külön foglalkozásra érdemes tehetségeket is megpróbálják kiszemelni. A hangsúly azonban nem a léceikkel triplaszaltókat ugráló trükksizők nevelésén, hanem a megbízható tudású, a pályákon magabiztosan mozgó sizök törzsgárdájának megteremtésén van. A hazai síiskolák 4 éves és 44 éves diákjainak körében egyaránt. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Nagy László (3) és Kontár Gyula (1) ••• Most jártam harmadszor Csuport Józsefnél, a legdrágább takácsnál, mivelhogy ö az utolsó képviselője e mesterségnek Naszvadon (Nesvady). Nagyon-nagyon örültem, hogy hetvennyolc éve ellenére egészségesen, vígan fogadott. Matild néni, kedves élete párja, aki „csak" 74 éves még az elmúlt nyáron is újratapasztotta, meszelte kívül-belül a házat. Szép fehérre, ahogy illik. Az ablakkeretet, a virágállványt halványzöldre mázolta — ott virít a muskátli, amíg a fagy elől a szobába nem menekítik. Olyan takaros az udvar, a ház, mintha mesebeli világba lépnék. A varázs oka nem más, mint a két emberből áradó derű, bölcsesség, nyugalom, béke és szeretet. Január 27-én ünnepelték ötvenötödik házassági évfordulójukat. Az ünnepre készülve, és egy másik ünnep után — pár hete ment férjhez a tizenötödik unokájuk és ebben'a házban gyűlt össze a szükebb rokonság, ide jött haza mindenki — visszapillantunk a múltba: — Olyan tizenkét éves lehettem, ezerkilencszázhúszat írtunk, amikor beültem a szövőszékbe. Apámtól tanultam a mesterséget. Egy évre már saját szövőszékem volt, olyan jól ment a munka. Akkor anyám Így szólt hozzám: „Meg kell tanulnod a rózsásat is szőni, az a mi mintánk." Anyám beteg volt, az ágyban fekve csévélt nekem. Régi takács családból, a Lebó famíliából származott, értette a mesterség minden csínját-bínját. Öt A LEGDRÁGÁBB TAKÁCS darab gyermekhordó-kendö és öt darab kosárruha voltak az én remekeim, a mesterdarabok, bár akkor már senki Sem minősítette, régen megszűnt a naszvadi takács céh. Nem sokkal később az édesanyám meghalt. Korán árván maradtam. Harminckilencben az apám is meghalt, de addigra már hü párom, saját családom volt. — Itt élte le az életét mindvégig Naszvadon? — Ha nem kellett, nem mozdultam ki a faluból. Szép nagy falu ez, elégedettséget ad. Az idegen még el is tévedhet benne — kacsint huncutul, előző találkozásunkra célozva. — Itt születtem, ezen a portán. Közben laktunk mi másutt is. Csörgő majorban például. Voltam én béres, meg kanász — manapság sertésgondozónak mondják —, meg mindenféle más munkás. Vándoroltam a kenyér után. Szőnivaló ugyan lett volna, de a béresek nem tudtak fizetni. A mesterségemet mégsem hagytam abba. Jobb híján pokrócot szőttem. Azt mondja az egyik megrendelőm: „A komám is szövetne, fizetni is tud, Jánosmajorban lakik." — elmentem hozzá. Onnan Ellető majorba hívtak, majd Bajcsra, Farkasmajorra, Harasztra, Szentmiklósra. így jártam végig a Naszvad környéki pusztákat. Küldtek volna még tovább is, de már untam nagyon a gyalogolást. Púpon oda, púpon (háton) vissza az anyaggal, vagy harminc kilométert, csakhogy legyen valami a családnak. — Nálunk mindig kevés volt a pénz és sok az éhes száj — emlékezik Matild néni. — Egyszer aztán felvitte az isten a dolgomat! Iskolaszolga lettem, havi fizetéssel, mellette persze szőttem is. Szép élet volt. Akkor történt, hogy valami tudós urak jöttek a mesterségemet tanulmányozni. Állnak, álldogálnak körülöttem. Én meg tettem a dolgomat, szaladt a vetélő jobbról balra és vissza. Nagy csendben, áhítattal nézték, mígnem az egyik megszólalt: „Bátyám! Árulja már el mi-hajtja a gépet?" — a nagy csodálkozástól nem vette észre a lábam mozgását, azt ahogy nyomkodom a sámlákat, emelem a nyüstöket. — Az elmúlt nyáron nagy beteg volt az apjukom. A sámlát sem találta a lába, a takács-csomót is nehezen kötötte az ujja, szavát csak én értettem, aki már az arcrezdüléséből tudom mit akar. Néhány hétig kórházban volt, de mire beköszöntött a tél, már felgyógyult. Kezét-lábát jól bírja és ismét a cicpadon ül. Míg Matild nénire figyeltem, valami baj történt a szövőszék szerkezetében. Javításra szorult. Józsi bácsi nem tétovázott, felpattant a cicpadra (legalább nyolcvan centiméter magas), azon állva javította ki a hibát. — Szokott-e szövés közben dúdolni, fütyörészni, ismer-e takács-nótát? — kérdezem az idős mestert. — Nem én! De egy-két huncutságot elmondhatok: Egy takácsforma — már csak így mondom, mert nem érdemli meg a tisztességes mesterembernek kijáró megnevezést — Így dúdolgatott, míg a sámlát nyomkodta: „Óó-széép-jéé-zuus-aaz-úújeesz-teen-döőbeen": Meghallja ezt egy másik takács és ráripakodott a lusta mesterre: „Nem úgy van az hé! Hanem így Ószépjézus-azújesztendőben. Gyorsabban járjon kezed, lábad." S van egy mondás is, „Egy takács nem takács, két takács fél takács, három takács egy takács". Mert a minták felszedését el is lehet ám felejteni. Ki segít, ha egyedül vagyok?! — Valamikor sok takács élt Naszvadon — toldja a szót Matild néni. — Szőttes volt az alsónemü, a viseleti ing, az asztali kendő, a törülköző, meg egyszerűen minden. — Várj csak kedves, eszembe jutott még egy történet — Így Csuport bácsi. — Az egyszeri leány nem mutatott semmi hajlandóságot a takácslegény epekedö pillantásaira, de azért a kelengyéjét vele szövette meg. Hadd fájjon a legény szíve. Hanem a takácsok furfangos emberek voltak. Az volt a mi legényünk is. Jó hosszú körmöket növesztett, azután levágta és a finom ingbe, lepedőbe. párnába mind beleszőtte. Megállj te csapodár! Majd meglátjuk milyen fekvés esik ezen! — Csak nem fogy ki belőled a huncutság — dorgálja élete párját Matild néni. — Ideje asztalhoz ülni, itt a finom kacsasült. — Vegyen csak bátran, ne várja a kővetkező fogást, nehogy úgy járjon, mint az egyszeri legény — biztatja Józsi bácsi fotós kollégámat. Kérdő pillantásunkra ízes szóval fűszerezi az ételt: — Leánynézőbe ment az egyszeri legény. Leültették illendően, kínálták borral, finom falatokkal, de ő megpillantotta a kemencepadkán a szőttes ruhával letakart cseréptálat. „Abban biztosan frissen sült kalács van" gondolta és csak ímmel-ámmal fogyasztott az elétálalt ételekből. De bizony éhes maradt, mert a tál üres dísz volt csupán. Józsi bácsi elmondott még néhány „egyszeri legény" történetet. Bölcsesség, tanulság volt valamennyiben. Közben besötétedett, rövidek a téli nappalok. — Mára jó világ lett — térít vissza a múltból, a mesék világából a jelenbe Matild néni. — Csakhát megöregedtünk közben! — A század legnehezebb éveiben hozta világra gyermekeit. Hogyan fogadták a gyermekáldást? — Mindig tiszta szívből örültünk. Még a tizediknek is, eszembe sem jutott megakadályozni a megszületésüket. Ma is örömöm telik bennük. Jó gyerekek. Mind más és én mégis egyformán szeretem őket. Oly jó érzés, hogy annyian gondolnak rám szeretettel! Hat vejem, négy menyem, huszonkilenc unokám, tizenöt dédunokám van. Csak legalább egy is közülük tovább vinné a takácsmesterséget! A kívánság pusztába kiáltott szó. Az árva gyerekből lett takácsmester a nehéz időkben is oly erős és mély gyökeret eresztett, hogy családja terebélyes nagy fává erősödhetett. Ma már akár munka nélkül is lehetne. De ő nem csak lenni, hanem élni akar. Dolgozni, alkotni. Nyomni a sámlákat, szőni a hímeket. FISTER MAGDA Fotó: Kontár Gyula 5
