A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-13 / 7. szám
A sírhoz érkezve Otto Hurt fáradtan leült a kőkerítésre és magában az öregséget átkozta. Szellemileg friss volt, de nyolcvanesztendös teste nehezen viselte el az idő terhét. Fél évszázad múlott el a temetés napjától és azóta sohasem tette be a lábát a holtak kertjébe. Mégis minden nehézség nélkül megtalálta a füvei benőtt sírgödröt, amelyre egy, az idő vasfogától megrozsdásodott márványtábla görbült. Sunville, a városka, amelynek Otto Hurt nagyapja volt az első polgármestere, mindig szomorú emlékeket ébresztett az öreg úr szivében. Élete egy sikeres hadjárat, de ebben a városkában a hiúsága szégyenteljes vereséget szenvedett. Mindent a sors irányított el, gondolta több esztendővel ezelőtt, amikor az alacsony profit miatt bezáratta a környékbeli bányákat és elhurcolkodott Detroitba. Büszke tartásával és szorgalmas munkával az új környezetben is gyorsan felverekedte magát a társadalmi ranglétrán. Csak azért tért vissza most Sunville-ba, hogy átszállítsa Detroitba, a nagyváros temetőjébe húga földi maradványait. — Lassan ássanak — figyelmeztette az izzadó munkásokat —, nehogy megsértsék a koporsó fedelét. — Maga úgy gondolja, hogy maradt valami a húgából? — kérdezte tapintatlanul az egyik munkás. — Ne aggódjon. A koporsó vasból készült. Hat ember vitte el a sirgödörig... Hurt visszaemlékezett Alan Metterre, aki idegesen babrált a nyakkendője körül az iroda üvegajtaja előtt. Ismerte a fiatal művészt, akit az egész városka megkülönböztetett szeretettel fogadott be. Metter a bányatulajdonos húgának a portréján dolgozott. — Ha emlékezetem nem csal — mondta akkoriban Mr. Hurt —, maga arról beszélt, hogy gyakran és eredményesen dolgozik, ha festményről van szó, ha szoborról. — Igen — válaszolta zavartan Metter —, az ujjaim alatt megszelídül az anyag... — Magának több mint egy hónapra van szüksége ahhoz, hogy a mü valamelyest hasonlítson a modellhez? — Én ... — Rendben van — mondta békülékenyebb hangon Hurt —, a magyarázataira nincs szükségem, de ha pénteken nem szállítja le nekem a festményt, nem adok önnek egy fityinget sem. A fiatal művész félénken bámult Hurtra. — Én nem kérek a festményért egycentet sem, uram. — Miért nem? — A maga húga meg én ... Mathilda meg én ... mi szeretjük egymást. Elveszem feleségül. Adja ránk az áldását, uram. A bánya és a város gazdája felkacagott. — El akarja venni feleségül a húgomat? — Úgy van! Mi szeretjük egymást! — Szereti? Nem maga az első férfi, aki beleszeretett a húgomba, de csak azért, mert én vagyok a bátyja. Ha megengedi, akkor felvilágosítom, hogy Mathilda kiskorú, tehát a vagyonra egyelőre ne számítson. Meg aztán ... ne akarja nekem bemagyarázni, hogy szereti a húgomat. Csúnya ... nem vette észre? — Mathilda jószívű és drága teremtés. — Hagyja abba! Nem adom a húgomat egy másodrendű hozományvadászhoz! Ha pedig arra számított, hogy én most nagyobb összeget ajánlok fel önnek csak azért, hogy minél előbb hagyja el a várost, akkor téved. El akarja venni tőlem azt, ami nekem a legfontosabb a világon? Hallgasson ide, fiatalember! Adok magának tizenöt percet, hogy elrohanjon a stúdiónak csúfolt patkánylyukba, összeszedje a kacatjaít és elhagyja a várost. Ha nem fogad szót, akkor megemlegeti ezt a napot, isten engem úgy segéljen. Hurt egyszerűen kidobta a fiatalembert az irodából. Metter falfehér arccal vonult el a hivatalnokok íróasztala mellett. Hurt becsöngette a titkárnőjét. — Szóljon a húgomnak, hogy azonnal keressen fel — rendelkezett. — Sehol sem találjuk — válaszolta félénken a titkárnő. — Azt mondják, hogy a művész úr lakásán tartózkodik. Néhány perccel ezután Metter háza előtt leparkolt egy gépkocsi. Hurt két rendőr kíséretében rohant a tornácra és abban a pillanatban, amikor az egyik hekus belépett a szobába, a bányatulajdonos megpillantotta a húgát és Mettert. A sötét folyosón futottak az udvar irányába. — Megálljatok! — ordította Hurt. — Fogják meg őket! A folyosó visszhangzott a rendőrcsizmáktól. A menekülők bezárták maguk mögött az udvari ajtót és a rendőrök dühösen káromkodva tértek vissza az utcára. Egy parányi zöld gépkocsi abban a pillanatban hagyta el a garázst. — Ők azok — intett a rendőröknek Hurt. — Állítsátok meg őket! Két lövés dörrent. A gépkocsi váratlanul oldalra fordult. A rendőrök futásnak eredtek. Füstölgő revolverrel. Metter a karjaiban tartotta Mathildát. A lány fehér ruháján a vörös folt egyre nagyobbodott... Green doktorral a folyosón találkoztak. Az orvos franciául beszélt Metterrel, majd Hurthoz fordult. — Mi történt? — kérdezte. — Félreértés — válaszolta Hurt idegesen. — A húgom meg akart szökni a művész úrral. Megakadályoztam őket ebben, ez a kötelességem. Velem tartottak a rendőrök. Azt gondoltuk, az lesz a legcélszerűbb, ha megijesszük őket. Az egyik golyó eltalálta a húgomat. Az orvos felcsattant: — A golyót Metternek szánták, mi? Mi történt azokkal a fiatalemberekkel, akik a múltban megkörnyékezték a húgát? Hurt nyakig elvörösödött. — Maga ... maga ... mit merészel? Felvettem a kórházba ... és ez a hála ? Felvettem egy részeges disznót! Ha még egy szót szól, szedheti a sátorfáját, érti? — Értem ... — Ismeri a művész urat? — Párizsban találkoztunk ... időnként — vetette közbe Metter. — Mi lesz a húgommal? — kérdezte Hurt. — Megoperálom — válaszolta az orvos. — A golyó előbb az ülést verte át... a seb nem túlságosan mély. — Ajánlom, hogy ne igyon többet! — Sohasem iszom, amikor operálok! Az emberek összenevettek Hurt háta mögött, mert hiszen a fiatal művésznek nem szaladt inába a bátorsága és nem is szökött meg a városból. Mathilda gyenge volt ahhoz, hogy elhagyja a várost. Metter a szó szoros értelmében beköltözött hozzája és egész nap az ágyán üldögélt. Tíz nappal a szerencsétlenség után az orvos váratlanul közölte Mr. Hurttal, hogy Mathilda meghalt. Metter azonnal elhagyta a várost be sem várva a temetést. Ézzel megerősítette Hurt véleményét. A fickó egyszerű hozományvadász. A munkások mély gödröt ástak, majd vastag kötelek segítségével lassan kiemelték a koporsót. Hurt ezalatt elszundikált a napon. Valamivel később az egyik munkás megérintette az idős úr vállát. Hurt dühösen nézett a gyülekezetre. — Mit bámulnak azon a koporsón? — ordította. — Munkára! Az idő pénz! — Mr. Hurt — mondta az egyik munkás halálsápadtan. — Tessék idefáradni... A fedél lefordult a rozsdás koporsóról. Hurt megtántorodott. A koporsóban egy fiatal lány feküdt, olyan ruhában, amilyenben ötven esztendővel ezelőtt divatoztak a hölgyek. Hurt rémülten szegezte rá a tekintetét a lány leszakadt fülére. A viaszkos fülre és a viaszfigurára, amely hűen hasonlított a húgára. Vérbeli művész munkája ... 23
