A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-13 / 7. szám
— A csalit bedobtam, most már csak ki kell várni, hogy rákapjon. Úgy vélem, jó étvágya lesz a kicsikének. — De biztos vagy a dolgodban! — Mindig is az voltam, éppen most mondanék csődöt? — Majd elválik .. Kiss Ferenc a gyűlés alatt minduntalan azon kapta magát, hogy gondolatai állandóan Borbála körül keringnek. Egyelőre magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért, s főleg azt nem, hogy miért lázadozik a gondolat ellen, hogy Laczkó József magáévá akarja tenni. Hát tegye. Szabadok, függetlenek, neki pedig felesége, lánya van, semmi köze hozzájuk, ő a családjáé, s elégedett is a családjával. A józan esze ezt sugallja, az érzései viszont más irányba csapkodnak. Aztán azt próbálta bemagyarázni magának, biztatásul, vagy ki tudja miért, hogy azért nem lesz olyan könnyű dolga Jóskának, nem biztos, hogy Borbála olyan könnyen megkapható. Amennyire megismerte eddig, van neki tartása, önbecsülése... Ez mind igaz, viszont az is igaz, hogy az ő ereiben is vér folydogál, ő is csak ember, aki könnyen elveszítheti a fejét. Haragudott önmagára, hogy ilyen gondolatok foglalkoztatják, s igyekezett elhessegetni magától, hogy kizárólag a gyűlés menetét kísérje figyelemmel. Ahogy teltek, múltak a napok, egyre idegesebbé vált. Olyan idegesség és feszültség kerítette hatalmába, amit azelőtt sosem tapasztalt. Mi történt velem? — tette fel magának újra meg újra a kérdést, de nem tudta megválaszolni. Látszólag semmi sem változott meg Kisséknél. Alexandra boldog és kicsit büszke is volt arra, hogy náluk lakott a tanítónő. Mezemé szintén örült, hogy valakin segíthet és örömet szerezhet neki. Erzsébet szintén nyugodtan és kiegyensúlyozottan élte az életét, bár az utóbbi napokban kissé nyugtalanította férje megváltozott viselkedése, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget: nem csoda, ha kissé idegesebb a kelleténél, vagy a megszokottnál, hiszen rengeteg a gondja-baja, s ö is csak ember, az ö idegei sincsenek kötélből. Ezekkel a gondolatokkal próbálta megnyugtatni magát, s mindaddig sikerült is neki, amíg egy szép napon nem zaklatta fel egy ismeretlen telefonáló. — Asszonyom — hallatszott a telefonban —, a világért sem szeretném, ha félreértene. A jószándék vezetett arra, hogy a készülékhez nyúljak és felhívjam ... — Dehát kivel beszélek? — A név nem fontos, asszonyom, talán az a fontosabb, amit mondani akarok ... — Mit akar mondani? — Figyelmeztetni, valamire felhívni a figyelmét. — Ugyan mire? — kérdezte Erzsébet egyre sürgetőbben és felindultabban. — Nagyon rosszul tette, amikor befogadta a lakásába azt a kikent-kifent büszkeséget. Nyilván nem gondolt arra, hogy a férje hús-vér, erőteljes fiatalember még. Ha magának fontos a családi élete és nyugalmat kíván maga körül, sürgősen szabaduljon meg attól a nőtől... — Dehát mégis?... — kérdezte volna Erzsébet az ismeretlen telefonálótól, de az letette a kagylót s a készülék foglaltat jelzett. Attól a naptól kezdve Erzsébet nem találta a helyét, kétségek között gyötrődött: valóban jószándékú figyelmeztetés volt-e az ismeretlen telefonáló hívása, vagy csak zavart akart kelteni a családi életében? Mindenesetre nyitottabb szemmel figyelte Borbálát és a férjét is, de semmi gyanúsat nem vett észre rajtuk, a nyugtalansága mégis nőttönnött. (Folytatjuk) A NAP TÜZET ALEKSZANDR SZERGEJEVICS PUSKIN VERSEI A nap füzét az árny kioltja; lágy esti köd borult a kék vizekre már. Repess, repess, te készséges vitorla, csak tombolj itt alul, sötétlő tengerár! Egy partra látok, arra messze, ott már a Déli Föld bűbájos tája int; hová oly nyugtalan kívánkozom megint, emlékek mámorába veszve... Szememben — érzem én — ma újra könny fogan; felforr a lélek, s újra dermed; az ismert álom ím körüllebeg, s ölelget, tűnt éveim bolond szerelme megrohan; és mind, mi meggyötört s mi szívem drága gondja, a vágy s remény, melyért csalódás kínja jár, repess, repess, te készséges vitorla, csak tombolj itt alul, sötétlő tengerár! Repülj, hajó. vigyél nagy messze tájra végre, hová csalárd hab űz. veszélyes, vad szeszély, de jaj, ne szállj a bús vidékre, ködös hazámba, hol kevély szívemre tört a szenvedély, s kigyúlt fellángolt egyre jobban; a gyöngéd múzsa ott mosolygott rám titokban, hol elhervadt az ifjúság, mert rossz szelek korán cibá/tak. Hol elszállt hűtlenül a gyors szárnyú vidámság, s hideg szivem soká sebezték vad tusák. Új hangulat hevét keresve, elhagytam én hazám vidékeit, a cimborákat — dőzsölésbe veszve —, múlandó ifjúság múlandó társait, s a céda nőket is, akik közt tévedezve, szerelem nélkül is feláldoztam szívem, nyugalmam, hírnevem, szabadságom, hitem — feledve mind! Hamis leányok légiója, arany tavaszkorom sok titkos árulója: mind elfeledtem én!... De nincs, mitől be forrna a mély szerelmi seb, nincs ír a szívre már... Repess, repess, te készséges vitorla, csak tombolj itt alul, sötétlő tengerár! (FRANYÓ ZOLTÁN FORDÍTÁSA) AZ ELET SZEKEREN Megrakják néha mskadásig, de a kocsi vígan repül: a vén Idő ül a bakon és hajt, hajt istentelenül. Reggel beszállunk, nyaktörésre készen, szívünk csak úgy röpít; félre lustaság, óvatosság: „Hajts kiáltjuk —, az istenit!" Délre alábbhagy a buzgóság, a vad iram félholtra ráz; nézzük a lejtőt, om Iádé kot: „Lassan — kiáltjuk — hé, vigyázz!" Estére végre megnyugodna az összezötykölt társaság, s próbál a vackán elaludni... de a kocsis csak hajt tovább. (SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA) HA A VAROSI ZAJ ELGYÖTÖR, NÉHANAP Ha a városi zaj elgyötör, néhanap a köztemetőbe veszem be magamat. Köröttem gránit és márvány, vas, oszlopok, rács, lent pedig ott szorong a földalatti ország. Zsúfoltan-gyűrten a rothadt mélyben, ahogy a közkonyhákon a tolongó koldusok. Tonnás sírkő alatt nyög kalmár és tanácsúr (szállna az örökös műve, de földre ájul!), próza s vers — a hálás utókor: — zeng, miként senkit, tűnt hivatalt és rangot és erényt; felszarvazott urát kőasszony hőn siratja — az urna rézdiszét tolvaj már lecsavarta; itt sír tátong, csupa tücsök a feneke, gazdája csak holnap költözködik bele... Ah, e szomorú kép nem kelt szánalmat bennem, rossz sejtelem riad elszoruló szivemben — menjünk, sivár e hely... De milyen élvezet, ha ősszel, alkonyat felé, kisietek a mi kis falusi temetőnkbe! A béke ünnepi tája ez, álma és menedéke: a maga helye itt mindenkinek kijut, tolvaj nem szedi le éjjel a koszorút; a mohos köveken tűzpiros napsugár zsong; paraszt ballag tova, keresztet vet s imát mond; itt nem pöffeszkednek omlatag oszlopok, se orratlan nemtők s torzonborz angyalok — tölgy áll a sír felett, s terebé/y koronája zúgva köszönt... (SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA) 15
