A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-06 / 6. szám

8. Erzsébet betessékelte Borbálát a „szentély­be", Kiss pedig lefutott a lépcsőn, s ment a szőlőbe érett fürtöket keresni. Erzsi bekapcsolta a rádiót, leültek, s foly­tatták a beszélgetést: — Tudod, Borikám, hamar rájöttem, hogy inkább száz írigye legyen az embernek, mint egy szánója. Meglátod, egyszer te is boldog és elégedett leszel, akkor aztán minden megváltozik körülötted ... Különben te azt hiszed, hogy rád nem irigykednek egyesek a tantestületben ? Nyisd csak ki jobban a sze­medet, rögtön észreveszed! — Ugyan mit irigyelhetnének rajtam, Er­zsiként!? — Talán nincs mit? — kérdezte Erzsébet. — Szép, csinos, tehetséges vagy, és az nem mindenkinek adatik meg. Elhallgattak. A rádió halk muzsikát sugár­zott, miközben egy veréb szállt az ablakpár­kányra. Felborzolta a tollát, megköszörülte a csőrét. Borbála a madarat figyelte. — Szürke kis veréb vagyok, az az igaz­ság ... — Ne beszélj csacsiságokat! — Feri vajon hová lett? — Alighanem szőlőért ugrott el. — Még mindig szereted ? — kérdezte Bor­bála váratlanul. — Képzeld! — nevetett föl Erzsébet. — Még mindig. — Jóvágású férfi — mondta Borbála kö­zömbösen, mégis elismeréssel. — Miért nem növesztetsz vele szakállt, nagyon divatos manapság, azt hiszem, illene is neki. — Ezen még nem is gondolkodtam — LOVICSEK BÉLA BORBÁLA nézett nagyot Erzsébet. — Tényleg úgy gon­dolod, hogy illene neki? — Biztos vagyok benne! — Majd megemlítem neki — mondta Er­zsébet kuncogva —, szakállas férjem lesz! No, de ilyet! Majd néz nagyot édesanyám, ha Feri rááll... — A rádió tánczenei műsort kezdett közvetíteni. — Szeretsz táncolni? — Főiskolás koromban szerettem. Hát te...? — Akkor még én is szerettem ... Aztán férjhez mentem, jött a kislány, elkezdtük az építkezést, gondolhatod, még alvásra is alig jutott időm, nem még táncolásra. Most meg már fáradt vagyok, pedig csak Luca napján töltöm be a harmincnyolcadikat... Közben Kiss Ferenc felbaktatott a lépcsőn a szőlővel, a csap alatt leöblítette, tányérra rakta, aztán gyakorlott pincérhez méltó moz­dulattal kínálta fel: — Parancsoljanak, hölgyeim! Mézédes ... Alkonyodon már, mikor kocsiba ültek és hazahajtottak. o-o-o Két-három hét telt el az emlékezetes va­sárnap óta. Borbála örült és hamar beillesz­kedett új környezetébe. Tudta, hogy minden családnak megvan a maga megszokott életstílusa, szokásai, éppen azért minden igyekezetével arra törekedett, hogy jelenlété­vel még véletlenül se bontsa meg azt. Majd hogy nem észrevétlenné akart válni, ami részben sikerült is neki. Továbbra is az isko­lai étkezdében ebédelt, reggelit és vacsorát Kisséknél kapott, szombatonként és vasár­naponként pedig teljes ellátást, amiért a „mamácska” nevetségesen csekély összeget kért, illetve fogadott el, mivel Borbála meg akarta duplázni. Az iskolában minden simán ment, befo­gadták öt. Megismerkedett az osztályával, úgy érezte, hogy megszerették. Egyedül Elvi­ra asszony nem tudott vele megbékélni, pedig Borbála egyáltalán nem viselkedett kihívóan. Egyik óraközi szünetben félrehivta. — Figyelmeztetni szeretném a kartársnőt — kezdte Elvira asszony kimérten, tiszteletet parancsolóan. — Bizonyára tudatában van annak, hogy a pedagógust többszáz gyerme­ki szempár figyeli!? — Természetesen — felelte Borbála naiv­­ságot kifejező tekintettel. — Nos, éppen azért nem mindegy, ki hogyan viselkedik benn az osztályban és kívüle. — Nem tudom, mire tetszik gondolni... ? — A Bódi kartárssal való kapcsolatára — jelentette ki Elvira asszony kerekperec. — Nem tudok semmiféle komolyabb kap­csolatról. — Ugyan, kérem, a vak is látja, mi folyik maguk között. — Tudtommal semmi sem folyik — felelte Borbála hidegen. — Éppen úgy viselkedem vele szemben, mint bárki mással. Már meg­bocsásson. nem tilthatom meg neki, hogy ne szóljon hozzám, ne legyen kedves és ne mosolyogjon, ha éppen mosolyogni való kedve van. — De igenis megtilthatja, ha akarja, ha nem kívánja, hogy körbeugrálja, mint eb a gazdáját — mondta Elvira asszony kemé­nyen. — Dehát maga inkább bátorítja, mert örül neki, mert hiú. igenis hiú! — Elvira asszony mély lélegzetet vett. — Félreértés ne essék: én az iskolánk jó hírét féltem! — Tőlem nem kell féltenie az iskola jó hírét — mondta Borbála haragosan, ezúttal kissé emeltebb hangon a megszokottnál. — Tudtommal az én hátam mögött nem röhög­nek össze a tanulók, mint az öné mögött, és kikérem magamnak a leckéztető hangot! Nem a tanulója vagyok, hanem a kollégá­ja ... legalábbis az szeretnék lenni, de ilyen­formán ... ne haragudjon! — mondta még, azzal faképnél hagyta Elvira asszonyt. Az idős tanítónő szólni sem tudott megrö­könyödésében: hogy mer így beszélni vele egy taknyos, aki még semmit sem próbált az életből?! Sértődötten és megbántottan né­zett utána, majd ebben az eléggé feldúlt állapotában nyomban az igazgatóhoz sietett. — Mi a baj, Elvira asszony? — Hát ez a, ez a Borbála! — lihegte ki valósággal felháborodottan, majd gyorsan elhadarta a történteket. — Béla, kérem, fi­gyelmeztethetné maga is, mert akkor már késő lesz, ha teljesen elmérgesedik a hely­zet! — Semmi okát nem látom a figyelmezte­tésnek — mondta az igazgató higgadtan. — Nyugodjon meg, Elvira asszony, higgye el, hogy alaptalanok az aggályai. — Én időben szóltam — tartotta fel a kezét, mint aki elhárító mozdulatot tesz. Az idős tanítónő dacosan felvetette a fejét és kisietett az irodából. Várhelyi Béla mosolyogva csóválta a fejét, tanítás után azonban mégis beintette Borbá­lát az irodájába. — Napok óta nem jössz be hozzám. Bori­ka, ülj le! — Köszönöm! —. Hogy élsz, kislányom? — Élek ... — Nincs semmi mondanivalód?... Vagy panaszod ? — Nincs ... — Elvira asszony nem bántott meg vélet­lenül? — Elfelejtettem ... — Okosan tetted. Nem kell őt komolyan venni: ahogy vénül, egyre rigolyásabbá válik, sajnos ... Hogy érzed magad Kisséknél ? — Nagyszerűen. Kitűnő emberek. — Valóban azok. Régen ismerem őket... Még mindig nem kaptál levelet a szüléidtől? — Tegnap érkezett meg az első — felelte Borbála kissé szomorkásán. — Jól vannak, üdvözlik Béla bácsit, s hogy köszönjem meg az ő nevükben mindazt, amit értem tetszett tenni, köszönöm szépen, Béla bácsi. — Ugyan ne csacsiskodj. Borbála, szóra sem érdemes — legyintett az igazgató. — Semmi különös újságot nem imák? — Nem ... csupán azt, hogy a volt vőle­gényem állandóan a nyakukon ül és a címe­met követeli — felelte Borbála megjátszott aggodalommal. — Azt ugyan lesheti, igaz? — Az biztos, hogy a szüleimtől sosem tudja meg, én mégis attól tartok, hogy egy­szer csak rámtalál, és akkor újra elindul a pokol, az örökös zaklatás — mondta Borbála panaszosan. — Reméljük, hogy nem kerül rá sor... Elbeszélgettek még néhány percig, aztán Borbála elköszönt és elment. Hazafelé jó kávéillat ütötte meg az orrát, ami az újonnan épült és nemrég átadott eszpresszó felől jött. Gondolt egyet és betért. Elvégre annyit csak megengedhet magának. Remélhetőleg a Bódi kartárs csak nem kávézik ott éppen most? És ha mégis? Hát aztán! Csak néhányan üldögéltek odabenn: ki kávézott, ki rövid italt ivott, ki meg édességet majszolt. A hangulatos presszóban halkan szólt a zene. Megrendelte a kávét. Fiatal, csinos kislány szolgálta fel. Laczkó József a közeli trafik ablakán át leste a tanítónőt: mikor jön ki az iskolából, s merre tart. aztán csupa „véletlenségből" ő is betért a presszóba. Körülnézett, majd egye­nesen Borbála asztala felé tartott. — Jó napot kívánok! Szabad a hely? Borbála végigpásztázta az üres asztalokat, s mintha azt mondta volna a szemével: kedves uram, rengeteg az üres hely, miért pont az én asztalomhoz akar ülni!?... Végül beleegyezöen bólintott: csak üljön le, ha annyira tolakodó és szemtelen! — Köszönöm! — mondta a mérnök ked­ves mosollyal, s szintén kávét rendelt. Mi­közben a kávét kavargatta, kihívó szemtelen­séggel függesztette tekintetét Borbálára, aki már-már zavarba jött, pedig nem volt ijedős természetű. — Fizetek! — szólt a felszolgáló lánynak Borbála, amivel tudtára akarta adni a szem­telen fiatalembernek, hogy távozik. Jött a lány, s Laczkóra mosolygott. — A mérnök úr is fizet? — Igen: volt két kávém! —■ Az egyiket én fizetem — mondta Bor­bála haragos pillantást vetve a fiatalemberre. A lány tanácstalanul állt fölöttük, s mintha némi bűntudatot tükrözött volna az arca. — Majd később fizetünk — mondta Lacz­kó a lánynak, s Borbálához fordult. — Kedves tanító néni, nagyon szépen megkérem, ma­radjon még néhány percig... Kérem, ne tiltakozzék, tudom, hogy végzett az iskolá­ban és ráér... Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam: Laczkó József gé­pészmérnök! 1 — Diósi Borbála! 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom