A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 1. szám
Lassan hét éve már annak, hogy még egyetemista koromban kollégiumi könyvtárunk friss szerzeményei között ráakadtam Sebestyén Ádám nagyszabású vállalkozása, a Bukovinai székely népmesék első kötetére. Akkor, azon melegében lelkes hangú írásban méltattam a kezdeményezést a Hét hasábjain (1980, 9. sz.). Azóta a hangyaszorgalmú gyűjtővel levelező-kapcsolatba kerültem, és ennek köszönhetően az évek folyamán szinte menetrendszerű pontossággal hozta a postás a gyűjtemény újabb darabjait. Ebben az esztendőben zárult a sorozat a negyedik kötettel, ami jó alkalom arra, hogy az egész vállalkozásról összefoglalóan számoljak be és egyúttal áttekintsem a téma hazai helyzetét is. I. Csaknem másfél évszázada, hogy Erdélyi János jóvoltából a Népdalok és mondák című háromkötetes gyűjteményben először jelent meg nyomtatásban magyar népmese — magyarul (néhány évtizeddel korábban ugyanis a pozsonyi származású Gaal György Bécsben kiadott német nyelvű gyűjteményében jelentek már meg magyar népmeseforditások). Bátran elmondhatjuk, hogy azóta a népmeseközlések tömege árasztotta el a piacot olyannyira, hogy a közlések, ill. a kapcsolatos elméleti irodalom már-már áttekinthetetlen a nem mese-specialista néprajzkutató számára is. Bármennyire „jól áll" azonban a mese ügye, ez a helyzet csak amolyan „ahhoz képesť'-állapot és még hosszú ideig lesznek megválaszolatlan kérdések a népmesék eredetével, területi megoszlásával, típusaival, törvényszerűségeivel kapcsolatban. Sőt, ahogy az már lenni szokott, a további kutatások újabb kérdéses pontokat tapinthatnak ki... Szóval a könyvtári irodalom ellenére sem a Dunába hordja a vizet az, aki újabban lejegyzett népmesék közzétételére vállalkozik. Még akkor sem, ha egy olyan közösség körében végzi gyűjtőmunkáját, mint Sebestyén Ádám a népmesekutatók táborában régóta legendás hírű Kakasdon. Sebestyén Ádám munkája ékesen példázza az etnográfusoknak azt az alaptételét, miszerint sosem lehet, még egy adott, aránylag kis közösségen belül sem befejezni (legfeljebb abbahagyni!) a néprajzi gyűjtést. Még ugyanannak a mesének — hogy ennél a konkrét példánál maradjunk — az ismételt újramondatásával is rengeteg új megfigyelést tehet a figyelmes kutató. Kakasd esetében természetesen még korántsem ez a helyzet, hiszen ott az átlagosnál erőteljesebben buzog a népmese forrása, sokkal több a kerek történetek elmondására képes adatközlő mint másutt. Bizonyítja ezt a Sebestyén Ádám által összegyűjtött és közzétett meseanyag (Bukovinai székely népmesék. I—IV. Szekszárd, 1979—86) is. A történelem „székelyöldöklés" (= siculicídium) néven tartja számon azt az eseményt, amelynek nyomán 1764- ben. az erőszakos sorozási törvény bevezetésével szembeni ellenállás nyoBUKOVINAI székely népmesék mán 18 ezer székely menekült a Kárpátokon keresztül Bukovinába, ahol — idegen nyelvű népek tengerével övezve — öt faluban telepedett le. Jó egy évszázad múlva aztán „hazatelepítették" őket, ám nem dédapáik földjére, hanem az Alduna (Pancsova) vidékére, ahonnan viszont lassan visszaszivárogtak az inkább megszokott Bukovinába. A második bécsi döntés (1940) nyomán aztán a bukovinaiak vándorlásai folytatódtak: zsúfolt szerelvények Bácskába szállították a tömeget. 1944 telén ismét az országutakon találjuk a majdnem húszezer embert. Csaknem féléves hányattatások után a dél-dunántúli megüresedett német falvakban (köztük Kakasdon) telepedtek le, ahol igen sokáig teljesen idegenül, sajátos nemzetiségi kisebbségként, éltek az őshonos magyarság között. A Dunántúlra települt bukovinai székelyek népi kultúrájáról számos néprajzi közlés látott már napvilágot, nem kis részben a hatvanöt esztendős Sebestyén Ádám munkájának köszönhetően. A szerzőnek, aki egyébként önkéntes, tehát felsőfokú néprajzi képesítéssel nem rendelkező gyűjtő, kétségtelenül az alább ismertetésre kerülő vállalkozás a legjelentősebb eredménye — eddig. Munkában, tervekben ugyanis ma sem szűkölködik ... Hogy az olvasó képet kapjon a gyűjtemény méreteiről, az ismertetést kezdjük egy kis statisztikával. A négy, nagyméretű kötet összoldalszáma: 1780. Itt együttesen 456 mese olvasható 35 mesemondó elmondása alapján. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez az összmeseszám nem annyi mesetipust jelöl, hanem azok más előadóktól följegyzett variánsait is magába foglalja. Ha osztályozni kívánjuk a kötetekbe fölvett meséket, akkor is igen tarka kép, tárul szemünk elé: a terjedelmesebb tündérmeséktől kezdve, a dalbetétes mesén keresztül egész az anekdotaszerű történetekig, hiedelemmondákig a tágabban értelmezett mesének szinte minden műfaja jelen van. Sebestyén Ádám mesemondói közül kétségtelenül Fábián Ágostonná a legkimagaslóbb tehetség. A tőle lejegyzett több mint másfélszáz mese sokszempontú elemző vizsgálatok lehetőségét rejtegeti magában. Mivel a helyi óvodában rendszeresen mesél gyermekeknek is, néhány történetének kettő — felnőttek és gyermekek számára elmondható — variánsát is kialakította, amelyek e kötetekben is olvashatóak. (Ezen kívül Az elátkozott papucsok és a Varjúkirály címen meg is jelent ebből egy-egy gyermekeknek szánt válogatás és könyvesboltjainkban is kapható. Az aranyszőrű bárány címen lemezen is hallhatóak legszebb meséi). A mesetanulás és hagyományozódás a vizsgált közösségen belül is lényegében az „apáról-fiúra” (pontosabban: az idősebbektől a fiataloknak) történő átadás „klasszikus" módján történik (ennek szép példája a gyűjtés idején hat esztendős Mátyás Rózsikának a 2. kötetben olvasható néhány meséje, amelyeket Fábián Ágostonnétól tanult). A bukovinai székely mesemondók körében azonban igen jelentős az olvasmányélmények hatása is s ez az elemző vizsgálatok újabb nagy lehetőségét veti föl. A kötetek meseanyagát Kovács Ágnes látta el jegyzetekkel, az utolsóhoz pedig a bukovinai székely mesemondókról írott rövid kutatástörténeti jellegű tanulmányát is csatolta. A szövegek tájnyelvi gondozása Rónai Béla munkája, aki az első kötetben olvasható tanulmányában részletesebben mutatja be a mesemondók által beszélt nyelvjárást. II. írásom első részében a népmeseközlések és az elméleti fejtegetések könyvtári irodalmáról beszéltem. Nem állhatom meg, hogy ennek kapcsán ne nézzek szét saját portánkon, és legalább jelzésszerűen számba ne vegyem: a szlovákiai magyar tájak mennyivel gyarapították a magyar népmeséről kialakult ismereteinket. A kezdet biztatónak látszik, hiszen a pozsonyi Magyar Hírmondó 1781. október 10-én históriás énekek és mesék gyűjtésére és kiadására szólít fel az erdélyi Benkö József által összeállított és kiadásra tervezett (bár, tudtommal, soha meg nem jelent) Erdélyi Históriás Szekrény hírének hatására. A felhívásnak visszhangja ugyan nem lett. ám általa tájainkon az elsőként fordult a figyelem (még ha erőtlen isi) népmeséink és a népköltészet felé. Kézzelfogható folytatást azonban csak jó fél évszázad múlva könyvelhetünk el, amikor Ipolyi Arnold a tervezett magyar mitológiájának megírásához nyersanyagot gyűjtve jó néhány népmesét, köztük tájainkról származókat is rögzített (vö. Kálmány Lajos szerk.: Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye. Magyar Népköltési Gyűjtemény XIII. Budapest, 1914 Kovács Ágnes: Ipolyi Arnold folklórgyűjteménye a Néprajzi Múzeum kéziratgyüjteményében. Néprajzi Értesítő 1956. 223-259. o.). Időben tovább haladva, ha a népmesekutatás kérdéskörét a mondák problematikájára is kiszélesítjük, Mednyánszky Alajos, igaz, inkább szlovák eredetű gyűjteményét vehetjük számba (az eredetileg német nyelven megjelent munkát kivonatos újraközlésben nemrégiben kézbe vehette a szlovák és a magyar olvasó is a Tatran és az Európa Könyvkiadó jóvoltából: Regék és mondák; Bratislava, 1983). A szlovákiai magyarság mesekincse kutatásának az ügye valamelyest a két világháború közötti időszakban látszik előbbre lendülni. Ekkoriban több felhívás is napvilágot látott, néhány szórványos meseközlés is megjelent (többek között a sarlós fiatalok néprajzi gyűjtőtevékenysége eredményeként). Ezek közül most csak Jankó Zoltánnak, a losonci A Mi Lapunk 1926 decemberi számában közölt felhívásának részletét idézem, bizonyítva, hogy még a kellő elméleti - módszertani mega lapozottság sem hiányzott már ebben az.időben. Csak — amint visszamenőleg látjuk — az eredmény! „Általános tájékozásul szolgáljon, hogy a mesét minden szépítés vagy nyelvbeli finomítás nélkül úgy kell leírni, amint azt a mesélő elmondja. A puszta mesén kívül följegyzendő még az a mód is, ahogy a hallgatók mesélésre bírják a mesemondót, ahogyan az meséit bevezeti és mesélés közben a hallgatók közbeszólásaira visszavág. Végül fel kell jegyezni, hogy a gyűjtő melyik faluban hallotta a mesét, ki volt a mesemondó, milyen foglalkozású, korú férfi vagy nő és hogy a mesemondó kitől tanulta, hallotta vagy olvasta a mesét" — hangsúlyozza Jankó János (184. o.), amihez csak annyit fűzök most hozzá, hogy ezek a szempontok ma már minden igényesebb gyűjtő számára természetesek, de akkor még nem voltak azok... A felhívásnak mindamellett számottevő eredménye nem lett, a Jankó által felsorolt kutatási szempontokat figyelembe vevő, a közlésnél is érvényesítő meg végképp nem. A felszabadulás után is csak akadozva, szórványos publikálásokkal jelezve a megtett utat, mozdult előbbre valamennyire a mesekutatás ügye. Egy-egy népmese közlésével, ill. a problémával kapcsolatos elméleti kérdések tárgyalásával nem mentettük ugyan meg a helyzetet, de legalább napirenden tartottuk a kérdést. Ebben a munkában elsősorban B. Kovács Istváné az érdem, de egy-egy mese közlésével csatlakozott hozzá Bodó István, Sima Ferenc. Szabó Ildikó, Szanyi Mária, Török Zsuzsa stb. is. Kosa László a Rozmaringkoszorú c. népköltészeti gyűjteményében mindössze negyven, a szlovákiai magyar tájakról származó népmesét vehetett számba 1979-ben. A közölt szövegek mennyisége azóta némileg emelkedett, de ez még korántsem jogosít fel bennünket a megelégedésre. Több derűlátásra ad azonban okot az a tény, hogy tudtommal négy kötetnyi meseanyag vár egy-egy gyűjtő fiókjában (vagy már éppen a kiadóban) a megjelenésre. Ezek jövőbeni szakszerű közreadása nemcsak szakmai sikerekkel kecsegtet, hanem kulturális életünk egészének szempontjából is fontos előrelépést jelenthetne. Azt meg már talán mondanom sem kell, hogy ezek az első sikerélmények hatékonyan ösztönözhetnék a további, nagyobb iramú gyűjtőmunkákat is! Amiknek bizony itt lenne már az ,deje LISZKA JÓZSEF 11
