A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-01 / 31. szám
ÍNNAN A vancouveri világkiállítás várható sikere a Niva autóra szerelt tányér. A hangpuskát — mert így hívja magyar feltalálója: Kovács Ádám — stadionok, kongresszusi termek és más nagy helyiségek hangosítására használják. Közép-Ázsia hegyein-völgyein, homokos pusztáin és sztyeppjein keresztül hosszú kilométereken át vezetnek a sokezres nyájakat terelő pásztorok útjai. Az állattenyésztők megbízható támasza lett a repülöszolgálat, amely még a legtávolabbi szálláshelyekre is eljuttatja az élelmiszert, a postát, az iparcikkeket és természeti csapások esetén segítséget nyújt. Az egészségügyi repülőszolgálat speciálisan felszerelt repülőgépekkel és helikopterekkel látja el a pásztorkodó családok rendszeres vizsgálatát. A gépek évente több mint százezerszer szállnak fel sürgős hívásra. Gyakran előfordul, hogy az orvosok már a repülőgép fedélzetén, a levegőben elkezdik a küzdelmet az emberéletért. HATT fiTTITK-ODZASTTJK-LÁTTÜK ^ Timothy Ferris: A VÖRÖS HATÁR „Az Univerzum szélén levő fiatal galaxist vagy kvazárt olyannak látjuk, amilyen akkor volt, amikor fénye először kigyúlt. Az azóta eltelt évmilliárdok alatt persze a galaxis feltehetően a miénkhez hasonló, középkorú csillagrendszerré fejlődött, de e fejlődés eredményét mi még nem láthatjuk, mert további évmilliárdoknak kell eltelniük, hogy a fény a hírrel eljusson hozzánk. Ha annak a kifejlődött csillagrendszernek a lakói távcsöveiket felénk szegezik, azt a kvazárt, azt a galaxist, protogalaxist vagy valamit látják, ami évmilliárdokkal ezelőtt az Univerzum ifjúkorában csillagrendszerünk volt". E néhány sorral, gondolom, máris nyakig vagyunk a kötet problematikájában. A magyar könyvkiadók, különösen a Gondolat, az utóbbi években egyre-másra jelenteti meg az érdekesebbnél érdekesebb kozmogóniai kiadványokat, s Timothy Ferris kötetét ezek között is kiemelt hely illeti meg: a kozmológia legelvontabb területének bonyolult kérdéskomplexumát próbálja nagyközönségközeibe hozni. Az Univerzum tágulása — Miért sötét az égbolt éjjel? — Az ész Univerzuma: kozmológia — A „visszatekintési idő" — A Világegyetem keletkezése — Az ősrobbanás visszhangja — Az örök Univerzum — A vörös határ — Az Univerzum sorsa — Az értelem táguló Univerzuma — íme a tartalomjegyzék. E kérdéskörök többé-kevésbé kimerítő tárgyalásával kívánja elérni a célt, feleletet adni az alcím sugallta kérdésre: Van-e széle a Világegyetemnek? Ferris egyébként azzal is segít az értelmezésben, hogy egy-egy fejezete elé érdekes mottókat illeszt. Például a Scientific Americanból: „Nyilvánvaló, hogy vagy olyannak kell tekintenünk a Világmindenséget, amely végtelenül, mindörökké és minden irányban terjed, vagy pedig olyannak, amely nem tágul. Mindkét lehetőség beláthatatlan számunkra”. (cselényi) Kőszegi Ferenc és Márványi Judit: OSVÁT ERNŐ A KORTÁRSAK KÖZÖTT Osvát és a Nyugat, a Nyugat és Osvát. Ez a két név elválaszthatatlan volt egymástól. Ma már mind a két név patinás, mint a tornyok kupolái, az idő legendák aranyszálaival szőtte be az induló folyóiratnak azt a nemzedékét, amelyet Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit és mások fémjeleztek. De ha a legendák dicsfényét elhessentjük, a kép akkor sem sötétül el, mert a Nyugat írói ma is a modem magyar irodalom gerincét képezik. Az a két-három nemzedék, amely a Nyugat szárnyai alól rajzott ki építette fel a huszadik század modem magyar irodalmát. Ennek a csoportosulásnak volt Osvát Ernő a lelke, mozgatója, megszállott irodalmi papja, aki abban lelte legnagyobb örömét, hogy a föld alól is fölkutatta a tehetségeket, helyet adott nekik a folyóiratban, hogy elinduljanak irodalmi végzetük útján. Nem volt még literátor hajlamú férfi Magyarországon, aki ennyit tett volna az irodalomért mint ő, lelki rokona volt Kazinczy Ferencnek. Születésének századik évfordulójára jelentette meg a Gondolat Kiadó „Osvát Ernő a kortársak között" című könyvét, amely méltó főhajtása a hálás utókornak. A könyvben emlékezések, vallomások, naplórészletek, levelek váltakoznak, de itt találjuk Osvátnak néhány fiatalkori kritikáját, aforizmáját. A könyvhöz, vagy inkább antológiához: Márványi Judit irt tájékoztató előszót és Benedek Mihály készített jegyzeteket. A jól összeválogatott kortársi írások nemcsak Osvát életébe és munkájába engednek betekintést, hanem a Nyugat műhelyébe is. Belekóstolhatunk a Nyugat körül zajló csatározásokba, az írók marakodásaiba, a csüggedések és felemelkedések időszakainak idegmunkájába, amelynek Osvát volt a szellemi mozgatója 1929-ig, tragikus haláláig. „A Nyugat válságokkal küzdött, harcban állott az egész glóbusszal, az irodalmi madárijesztök és kertőrök minduntalan ráripakodtak a kertbe lépő gyerekekre, a bizalom gyakran megrendült az új irodalmi irányok iránt, csak a pálaszemes szerkesztő bízott rendületlenül, és lámpással járt fagyos éjszakákon kis palántái megtekintésére, mint a lelkiismeretes kertész” — írta Osvátról Krúdy Gyula. Osvát valóban bizarr egyéniség volt, s nagy áldozatot hozott a magyar irodalomért, ö maga lemondott az írásról, hogy végezze az irodalmi kertészkedést, amihez nemcsak szellemi ereje és tehetsége volt, hanem lelke is. Dénes György WEÖRES SÁNDOR INTERJÚ A KMEN HASÁBJAIN Gondolom, nem én vagyok az egyedüli, aki rendszeresen olvasva a lapot, már meglehetősen hosszú ideje hiányolta a magyar irodalommal kapcsolatos írást, írásokat a cseh irodalmi hetilap, a Tvorba mellékleteként megjelenő Kmen hasábjain. A két ország könyvkiadását csak futólag figyelemmel kísérve is tapasztalhatta az ember, hogy egyre inkább rendszerezödik, s hovatovább megfelelő mederbe terelődik a két szomszédos ország irodalmának, arra érdemes irodalmi értékeinek egymás nyelvén való tolmácsolása, s éppen ezért tűnt hosszúnak a magyar irodalmi élettel kapcsolatos anyagok abszenciája az irodalmi hetilapban. A június végi, huszonötös számban olvasható Josef Prouzának az az interjúja, melyet budapesti látogatása alkalmával készített a kortárs magyar líra egyik élő klasszikusával, Weöres Sándorral, úgy mutatva be őt a cseh olvasónak, mint „a magyar irodalom Vitézslav Nezvalját”. Érződik az interjúból, hogy Prouza nem ismeretlenül „állított be” Weöreshez, hogy ismeri költészetét, személyiségét. Kérdésekből és válaszokból, ha nem is kimondott markánsan, de az interjú jellegének megfelelően kirajzolódnak a költő művészi arculatának, hitvallásának bizonyos sajátos vonásai. Szó esik többek között költészetének jellegzetességeiről, az olvasóhoz, irótársakhoz, irodalomhoz való viszonyáról, a fiatal költönemzedékkel kapcsolatos véleményéről. Műfordítói ténykedése kapcsán pedig elmondja azt is, hogy az ókori és középkori indiai és kínai költészet mellett sokat fordított a cseh költészetből is. Elsősorban Wolken, Nezvalt, Závadát, Holubot és Hrubínt, s hogy most készül annak a Holannak a fordítása, aki a cseh költők közül a legjobban megfogta öt. Maga az interjú, a beszélgetés nem lépi túl az effajta, nem túlságosan mélyenszántó riportok szokványos kereteit, ám úgy érzem, hogy éppen a bevezetőben említett tények miatt megvan a maga kellő jelentősége. S a mindkét irodalom ügyét szívükön viselők tán remélhetik, hogy folytatására nem kell majd ismét hosszasan várakozniuk. Németh Gyula Jßr DONIZETTI BEMUTATÓ Nevének hallatára az operakedvelők tudatában a legjobb esetben is csupán két remek vígoperájának, a Szerelmi bájitalnak és a Don Pasqualenak, esetleg a sextetjéről és örülési jelenetéről híres Lammermoori Luciának cime bukkan elő. Pedig hát Gaetano Donizetti (1797—1848) a Verdi előtti ragyogó „triumvirátus" — Bellini és Rossini mellett — egyik tagja csak operából írt vagy hetvenet. Mai szemmel nézve elképesztő gazdagság ez, de kora ezt a tempót igényelte; a nápolyi operával kötött szerződése három év alatt 12 opera komponálására kötelezte. Persze nem minden műve egyenértékű, de a zöme maradandó alkotás, mégis, különösen mifelénk a három említett dalmüvén kívül bizony teljesen ismeretlen. Ennek oka abban rejlik, hogy Donizetti is kiszolgálta kora énekes csillagainak igényét és csillogó, de roppant nehéz cicomás szólamokat vetett papírra, melyeket közvetlen utókora — megváltozott ízlése folytán — már mellőzött. Századunk ötvenes éveitől kezdve azonban, főleg Callas rendkívüli adottságainak jóvoltából, szinte Donizettireneszánsz vette kezdetét, mely egymásutánban támasztotta föl a feledésbe merült műveket. Ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet a brnói Janáček opera dramaturgiája, hogy az évad utolsó bemutatójaként színpadra állította a mester tragikus operáját a La Favoritát, amely a magyar nyelvterületen Kegyencnő néven ismert. A mű bonyolult cselekménye a mórok ellen harcoló Spanyolországban játszódik, konfliktusa pedig abból ered, hogy Fernando (eredetileg ifjú szerzetes, majd katona) Leonóra, a király kedvese iránt lobban szerelemre, amely természetesen a be nem teljesedés tragédiájába torkollik. Donizetti 1840-ben Párizs számára komponálta művét, mely utolsó alkotásainak egyik gyöngyszeme, s noha igényes, de valóban hálás feladatot nyújt a négy főszereplőnek. A brnóiak — Jirí Pinkas zenei irányításával, Ladislav Vychodil tetszetős színpadán és a látványos tablókat pompásan megkomponáló Václav Véžník rendezésében — két teljes szereposztásban állították színre a müvet. Mindkét olaszul éneklő szereposztás, igaz más-más atmoszférájú, de örvendetesen szép előadást produkált, melyek csillaga vitathatatlanul a pompás magas regiszterrel rendelkező ifjú tenor Milan Voldfich, még akkor is, ha az igazi olasz jelleg megteremtéséhez hiányzott a lágyabb tónusú színárnyalatok kikeverése és a dallamívek plasztikus kidomboritása is további megmunkálást igényel még. Varga József 9
