A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám
ELFELEJTETT MESTERSÉGEK (A zsákmányoló gazdálkodás emlékei a köbölkúti mocsárban) A Kolta határában eredő és csaknem félszáz kilométer után Köhidgyarmatnál (Kamenný Most) a Garamba ömlő Párisi patak két oldalának lankás lejtőin a szántó ember ekéje széltében-hosszában cseréptöredékeket, égett paticsdarabokat hoz a felszínre, bizonyítva, hogy a vidék az újabb kőkortól folyamatosan és sűrűn lakott terület volt. A letelepedésnek ezt a magas fokát, a termékeny domboldalak csábereje mellett nyilván elősegítette a mocsaras patak gazdag növény- és állatvilága. Kisújfalu (Nová Vieska) és Köbölkút (Gbelce) között mocsaras tóvá duzzadva a lakosságnak szinte a legutóbbi időkig fontos élelem-, ill. keresetkiegészítő lehetőséget nyújtott, s egyben több évezredes múltra visszatekintő élelemszerző technológiák megőrzését is elősegítette. Nem túlzás évezredekről beszélni, hiszen még az őskökor élelemszerző tevékenysége nyugodott a gyűjtögető- vagy zsákmányoló gazdálkodási formán, aminek lényege, hogy az ember a szükséges termékeket a természetben egyszerűen összegyűjtötte. Tehát mintegy kirabolta a természetet; a termés szabályozására, befolyására egyáltalán nem törekedett. Csupán az újkökor hozta meg azt a forradalmi változást, amelynek során kialakult a tervszerű földművelés: tehát a tudatos élelemtermelés. Mellékfoglalkozásként, sőt háborús, ínséges időkben fő megélhetési forrásként is. Századunkig fönnmaradtak azonban a gyűjtögető, zsákmányoló gazdálkodás egyes elemei. Ezek főleg az erdei gyömölcsök, növények gyűjtésére, valamint a kiterjedtebb mocsarak kincseinek (madártojások, kisemlősök) összeszedésére korlátozódtak. Az alábbiakban az ilyen régi-régi mesterségek fönnmaradt emlékeinek a bemutatására vállalkozom, amelyeket köbölkúti idős emberek körében, néprajzi kutatómódszerekkel sikerült föltárni. Először azonban tekintsük át röviden a Párisi patakra (csatornára) vonatkozó régebbi híradásainkat. I. A köbölkúti tóról és mocsárról, amelynek 140,59 hektárnyi területe 1966 óta állami természetvédelmi terület, az első híradást, jelenlegi ismereteim alapján Bél Mátyás közli az Esztergom megyét leiró, latin nyelvű kéziratos munkájában a 18. század első felében. Ezt követően, a század végén Korabinsky János Mátyás is hangsúlyozza, hogy az itteni Pálffy-uradalomnak olyan gazdag halastava van, amelynek „halállománya sosem fog kifogyni". Ugyanezekben az években Vályi András is közli egy lexikonszerű munkájában, hogy a község „tava nevezetes, mind jó nagyságáért, mind pedig azért, mert sok. és jó ízű halat szolgáltat nádat is terem". Fényes Elek jó fél évszázad múlva, 1851- ben egy hasonló jellegű művében csak anynyit ír tömören, hogy Köbölkút „egy posványos vízér mellett fekszik". Pedig őt megelőzve egy jó évtizeddel, Gyurkovits György kimerítő részletességgel értekezett mór 1839-ben a Tudományos Gyűjtemény oldalain a „Köbölkúti tóról, rajta létezett úszó szigetekről, és annak lecsapoltatásáról". Dolgozatában a hangsúlyt a tó lecsapolására helyezi, de előtte jellemzi a vidéket: „A mocsaras tó körülti szélein csupa nád, káka, sás nagy mennyiségben nőttek annyira, hogy erdőnek nevezhetné az ember". Nevezetesek voltak a különféle vízinövény-hordalékokból összeállt úszó szigetek, amelyekről már Bél Mátyás is megemlékezett. Gyurikovits a következőket írja: „Az egész szigetet csupa zsombékokból összeálló úszó ingoványos földnek mondhatni: valóban a' rajta járó munkás alatt hajladozott mintha hintázna az ember, 's meg fel emelkedett utánna, mint a' spongyia, a' megnyomás után magától az előbbeni állapotjára állván... A' kaszállók és a széna gyűjtök hosszú póznával el voltak látva, melylyel magokat szükség' esetében fenntartották. Ha a' sziget hirtelen mozgásba jött, 's fű — nád — szedőknek nem maradt idejök partra juthatni, kivált ha az asszonyok voltak rajta, rettegés 's jaj kiáltás lepte meg őket”. Az úszó szigeteken növő füvet, nádat tehát rendszeresen gyűjtötték. Az okozott csak néha gondot, amint Gyurikovits is írja, ha „egy helység lakosai a' rajta termő füvet nádot, sást, lekaszálták, de minekelőtte az megszáradott's elvitethetett volna, az erős szél a’ szigetet szénával, náddal, sással együtt más helység’ határjába elhajtotta". Az így előállott helyzet még pereskedésekre is alkalmat nyújtott a kisújfalusiak és köbölkútiak között. 1819 és 1826 között Pálffy József herceg, akinek uradalmához tartozott ez a terület, a tavat lecsapoltatta, aminek köszönhetően ,e’ tókörnyékbeli lakosok is nyertek tömérdek gyönyörű réteket kiknek a’ mostani jó szénázás nem kis gazdaság az előbbeni rossz sásas helyett. Az előtt igen bajosan vagy ladikon, vagy csak kemény teleken lehetett hordani azon úszó szigetekről a’ szénát most nyárban is hordhatni, mert már egész területében a' posványságnak járhat a'marha". így aztán a lecsapolás előtti évi 586 szekér szénatermés helyett a köbölkúti és kisújfalusi részek termése már 7 000 szekérnél többre rúgott. E lecsapolás előnyeit azonban nem sokáig élvezhette a lakosság, ugyanis a csatorna elégtelen gondozása következtében alsó folyása már a század közepére olyannyira feltöltődött, hogy újabb lecsapolásról kellett gondoskodni. Ez a folyamat aztán szinte periodikusan ismétlődött, bár pontos, megbízható adataink egyelőre nincsenek az egyes konkrét munkálatokról. Utoljára 1967—1971 között ástak egy teljesen új csatornát Kisújfalu és Köbölkút között a régi mellett, s manapság — a hatalmas arányú feltöltődés következtében — ismét időszerűvé vált annak felújítása. II. A mocsár gazdag állat- és növényvilága régebben nyilvánvalóan jó lehetőséget nyújtott a gyűjtögetés különböző formáinak a gyakorlására. Ez az életmód számunkra már (főleg az állatvilág nagyarányú megcsappanása következtében) jószerével teljes mértékben visszaszorult, és csak az inségesebb esztendőkben a falu szegényebb rétege, illetve a gyerekek szórakozásból gyakorolták. A gyógyászatban valamikor fontos szerepet játszó orvosi piócát (rendes pióca) nagy mennyiségben gyűjtötte a falu népe. Mivel a mocsárban lópíóca (mérges pióca) is található, .akárki nem szehette". Ezért a mocsár közelében lakó specialisták foglalkoztak vele elsősorban. A zsákmányt egyrészt a gyógyszertárban adták el, de volt egy idős asszony is, aki szintén fölvásárolta a piócát és otthon hatalmas beföttes üvegekben tartotta. Őhozzá a környező falvakból is eljártak friss áruért. Kéménden (Kamenín) emlékeznek még rá, hogy nagyjából a második világháború végéig járta a falut egy köbölkúti vándorárus, s beföttes üvegekben piócát árult. A vízimadarak tojásának az összegyűjtése szintén archaikus élelemszerzési formának számít. A köbölkúti mocsár gazdag állatvilága ezt természetesen lehetővé is tette, de századunkban már csak elvétve találkozunk ennek gyakorlásával. Elsősorban a vadkacsa és szárcsa tojását szedték össze. Még kinn a helyszínen kettőt-hármat feltörtek, s ha nem voltak fiasak. akkor mind hozták haza. Piacra ekkor már nem szedték, csak otthoni fogyasztásra (több beszélgetőpartnerem is evett vadkacsatojást, ami „éppen olyan volt, mint a tyúktojás"). Még a két világháború között történt meg, hogy egy ember a mocsárban összefogdosott vadkacsafiókákat az érsekújvári (Nové Zámky) piacon eladta. Amikor azonban legközelebb az újabb árujával oda érkezett, a régi vevői elzavarták, mivel a korábban tőle vásárolt vadkacsák, felnőve mind elszöktek. A mocsár emlősei közül elsősorban a pézsmapocokra (hódpatkány) vadásztak telente prémje miatt, de volt, aki a húsát is elfogyasztotta. Ez az emlős a harmincas években szaporodott el nagyon, ekkor alakulhatott ki, talán másodlagosan, ez a speciális foglalkozási ág [először Gútáról (Kolárovo) jött Köbölkútra három ember, s állítólag tőlük tanulták el ezt a mesterséget a helybeliek is). Két módszerrel vadásztak a pézsmapocokra. Egyrészt úgy, hogy ásóval kiásták az üregéből, majd egy hosszú acélvassal szúrták agyon. A másik eljárás az, amikor a halászatban használatos varsát (verse) teszik a járatjába. Ez az utóbbi módszer sokkal eredményesebb volt, hiszen így volt olyan nap, hogy (állítólag) százat is fogtak a vízbe helyezett csapdákkal. A háború előtt egy érsekújvári szőrmekereskedő járt el fölvásárolni a prémeket. A pézsmapocokvadászat téli mellékfoglalkozásnak számított. A köbölkúti mocsár, tó valamikor nagyon gazdag volt halban is. Mivel ősi soron a 10
