A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-27 / 52. szám
TUDOMÁNY-„Sok orvosságot belőle megpróbáltam #/ Az emberi test igen bonyolult, minden káros behatásra érzékenyen reagáló élő szervezet, amelynek működésében olykor kisebb-nagyobb zavarok támadnak. Ha ezek tartóssá válnak, fellép a betegség, ami egyáltalán nem kellemes dolog, de szerencsére az ember előbb-utóbb sikeresen megbirkózik vele: vagy a saját erejéből, vagy az orvos segítségével. Természetesen még napjainkban is akadnak olyan betegségek, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk; de gondoljuk csak végig, hány olyan betegséget tudunk ma gyógyítani, amelynek már az említésétől is pánikba estek a régi korok emberei. Az akkori orvosok nem voltak kellőképpen felvértezve sem megfelelő szakmai ismeretekkel, sem hatékony gyógyszerekkel, s egy-egy sikeres felépülés sokkal inkább a véletlen müve, mint az orvos érdeme volt. Persze igazságtalanok lennénk a tudós orvosdoktorokkal, a derék felcserekkel és borbélymesterekkel szemben, ha jószándékukat és a praxisuk során elsajátított gyakorlati ismereteiket kétségbe vonnánk, de a régi orvoskönyvekben és receptgyűjteményekben található javallatok és gyógymódok olvasása közben sokszor bizony a hideg futkos a hátunkon. Ezek a munkák mégis fontos szerepet töltöttek be, mert rengeteg hasznos tanácsot és tudnivalót is közöltek a beteggel, aki többnyire az orvos segítségében nem is bizakodhatott, hiszen nem akadt a környezetében. Orvostörténészek kimutatták, hogy a XVII. századi Magyarországon egy adott időben legfeljebb ha száz orvos tevékenykedett, ök is többnyire a nagyobb lélekszámú városokban vagy a föurak környezetében. A betegek rendszerint kéziratos formában terjesztett receptkönyvek alapján kezelték (vagy hozzátartozóikkal, szolgáikkal kúráltatták) magukat. Az első magyar nyelvű orvosi munka, amely nyomtatásban is megjelent (Heltai Gáspár özvegyének kolozsvári nyomdájában, 1578-ban) Melius Juhász Péter Herbáriuma volt. A jeles prédikátor nem kívánt — a szó mai értelmében véve — eredeti művet adni az olvasó kezébe, a célja inkább az volt, hogy a legjobb külföldi tudósok latin nyelvű könyveiből lefordítsa magyar nyelvre azokat a részeket, amelyek hasznosak lehetnek. Amint a cím is utal rá, elsősorban botanikai műről van szó, de az egyes növények kapcsán gyógyító képességükről is értekezik. Receptjeinek többsége — mai tudásunk alapján megítélve — nem sokat segített a rászorulókon, de legalább nem is ártott nekik, s ez már valami, hiszen sok beteg vesztét épp az okozta azokban az időkben, hogy „tudós doktor" vette kezelésbe. Ízelítőül következzék egy javallat, amelyet a rettegett nemi betegségben, a francusnak vagy fran cia kórnak is nevezett szifiliszben szenvedőknek ajánl a szerző: „Igen jó az Guaiacumfa (Guajacum officinale, pockfa; a Karib-tengeri szigetvilágban terem, fajsúlya 1,55 — LT. megj.) francusnak, de így csináld és igy élj vele. Gyaluld vékonyan az fát. Ez gyalult fát forrásvízben főzd meg egy tiszta fazékban, mázosban, kétannyi légyen a víz, mint az Guaiacum gyalult forgácsa: két font vízben egy font guaiacumforgács. Ezt főtt vízben egy éjjel és egy nap tartsd, áztasd. E forgácsos vizet hat óráig, harmadforrásáig lassú szénnél forrald. Az kiforrott tajtékját, aki enyves, egy cserépbe szQrd, és azzal a franciái varat kend. Ennek forralt vizét egy mázos fazékba szűrd. Amit kifacsartál az első főzésből; ezt húszannyi vízben megfőzd, negyedrésze elapadtáig. Azt igya meg a francus, erősen betakaródjék, ezt a vizet ebéden, vacsorán bor gyanánt igya meg. Az első vizet hajnalban étel előtt igya meg és minden ablakot, ajtót erősén bezárjon, szélre ne menjen. Hat óra után egyék igen gyenge eleséget. Kórságot is így gyógyítson meg az Guaiacum lignummal. Késértett (kipróbált — L. T. megj.) dolog, hogy jó, mint az francust, úgy az kórságot is gyógyítsák." Az orvosi művek nagyobb része a XVI. és XVII. századi Magyarországon nem nyomtatott, hanem kéziratos formában terjedt. A művelődésre, a könyvnyomtatásra nem maradt pénz, mindent felemésztettek az állandó háborúskodások, a hadak és a súlyos adók. A rászorulók ezért egymásnak küldözgették a receptgyűjteményeiket lemásolás céljából, ennek köszönhetően viszonylag sok kézirat jó állapotban fennmaradt egészen napjainkig. Egy, az 1650-es évek táján Győrben keletkezett kéziratból például megtudhatjuk, hogyan kell eret vágni: „Ősszel és nyáron jobb kéz felöl köll eret vágni; télben és tavasszal bal kéz felől és az érvágó kés télben nagyobb légyen, mint nyárban. Az ifjú embereknek akkor köll vágni, mikor az hold nyöl és az véneknek, mikor az hold fogy (...) Mikor eret vágatsz, könnyű étellel élj és tiszta borral, hogy az erőd meggyühessen hamarébb és mindenféle nehéz ételtül oltalmazd magad, mert megfojt; tudniillik ecetes ételtül, körtvély- és sajttul, pirított hústul, disznóhústul, káposztás hústul, haltul, de csukát, rákot megeheted. Mértékletesen élj ételedben, italodban és ne aludjál, azonnal halálra le ne feküdjél, negyed napig ne törődjél és ne munkálkodjál igen fölöttébb." Ezután a szerző részletesen leírja, mikor mely tájékon levő eret kell megnyitni: „Az mely ér az orr hegyin van, jó megvágni, mikor az szemei valakinek folynak és az feje kifakadozna, mikor az ember feje igen nehéz és folyna (...) Az mely erek az vállán vannak jó megvágni, valakinek orcáján hévség vagyon, és mikor vagy férfiúnak vagy asszonyoknak csöcsi dagadt, fájnak, és fejében való fájdalom ellen, mikor az fején belől szenvedése vagyon. A büdös lehelet ellen és az orrában levő kelés ellen." Egy másik — az 1610-es évekből való — kézirat szerzője a kopaszság ellen a következőket tanácsolja: „A vakondokot nyúzd meg és égesd meg az tűzön, úgyannyira, hogy porrá legyen és az hol akarod az haj^t nevelni, kend meg faolajjal, annakután hintsd meg az vakondok porával egynéhányszor és haj nő rajta." S ha valaki ennek ellenére sem látná a készítmény jótékony hatását, annak bizonyára hályog van a szemén. Egy másik szerző jóvoltából erre is van patika: „Keress amaz öreg hangya monyát (tojását — L. T. megj.) és szedd egy üvegben, mikoron pedig az hő kemencéből az meleg kenyeret kiszedik, hasítsd meg egyikét, azt penig tedd bele, az elolvad az üvegben, az hő kenyértől vize leszen és azt minden reggel háromszor cseppentsd a szemébe és elvész." A régi korok embereit a háborúk és a hatalmas járványok tizedelték a leginkább. Egy-egy pestis- vagy kolerajárvány igen gyakran egész országrészeket tett néptelenné, s nem ritkán az is megesett, hogy a hullákat nem volt ki eltemesse. Érthető, hogy a járványnak még a híre is rettegést váltott ki, s bár a valódi okát nem ismerték, azért sokan nem csak az isten haragjának a megnyilvánulását látták benne. Az 1580-as évekből való az a kézirat, amelynek megbízhatóan nem azonosított szerzője (talán Lencsés György) így foglalja össze a várható pestisjárvány jeleit: „Első, az esztendő idejének változása és nem természet szörént való járása, mint igen esős tavasz és forrósággal való nyár. Második, üstökös csillagok, leeső csillagok, égön tetsző hasadozások avagy gyulladások, és egyéb efféle látott dolgok éjjel az égben. Harmadik, mikor nem csak az gyermökök, de az öregök is himlőznek. Negyedik, gyakorta való déli és napnyugati szeleknek fúvása ősszel. Ötödik, az égnek setét és zavaros volta ősszel, ki, hogy már esőt bocsát, maga semmi eső nem lészön. Hatodik, az nehézkes asszonyállatoknak akármi kicsiny okból gyermök vesztésök. Hetedik, mikor nyárban az eső után hertelenséggel békáknak sokasága tetszik meg, kinek az hátok hamu színű, az hasok penig sárga, vagy más különb-különb féle színű. Nyolcadik, férgeknek és csúszó-mászó állatoknak, mint sáskáknak, békáknak, egereknek, balháknak, csimaszoknak és különb-különb féle legyeknek sokasága. Kilencedik, az négylábú állatoknak és vízbéli halaknak halálok. Tizedik, az madaraknak fészkökből való kifutások és monyoknak ott elhagyások. Tizenegyedik, az emböri eledelnek szüksége. Tizenkettödik, ki mindezöknél leginkább megjövendöli az döghalált, az egész esztendőnek hévségös és nedves állapotja.” Amint látjuk, minden ami szokatlan vagy megma-TECHNIKA. gyarázhatatlan a természetben az alkalmas lehet a járvány közeledésének a jelzésére, de az sajnos többnyire minden bejelentés nélkül szokott megérkezni, s ilyen esetben már reménytelen a menekülés. A szerző becsületére legyen mondva a betegeknek is megpróbál tanácsokat adni: „Ha az jelök immár megtetszenek (jelentkeznek a tünetek — L. T. megj.) és valami oly dolog ellene nem áll, mingyárást azon felől az mely felől az mirigy vagyon, eret kell vágni (...) Ha penig az mirigyösnek vagy ideje, vagy egyéb okok erét meg nem engedik vágni, köpölyöket kell az nyakára, az vállára, vagy az hátára, vagy lábára vetni. Ha ebéd avagy vacsora ételnek utána üti ki magát az mirigy, azonnal okádjék az olyan, és azután vegyön valami orvosságot magához, kire soha jobb nem lehet az tyúkmony líktáriomnál (...) Az orvosságot hozzája vevén, lefeküdjék az beteg és jól betakaródjék. Négy vagy öt óráig, ha többig lehet is ott az ágyban feküdjék és mindönképpen azon erőlködjék, hogy megizzadjon." A „mirigyek" leszívatására is létezett számtalan javallat, ezek közül lássunk most egyet: „Bakszarvú fű magvának lisztit, lenmagnak, szekfű virágának porát, mindönikből végy négy-négy nehezéköt, mályvának gyökerét és fejér liliomnak gyökerét, mindönikből félfél nehezéköt, galamb ganét négy nehezéköt, szekfű olajt és fejér liliom olajt mind az két féléből tizenkét nehezéköt, ezekből csinálj flastromot és kösd az mirigyre s megérlek s kifakasztja." Aligha kell bizonygatni, hogy ennek a gyógyszernek nem sok hasznát látta a beteg, mint ahogy azét sem, amelyet száz évvel később ajánlott egy ismeretlen a pestisben szenvedőknek: „Végy három eleven pókot és három gerezd fokhagymát, törd egyben és egy kevés ecetben és mézben egybe timporálj (keverd össze — L. T. megj.). Az mérget azzal kell kenni, eloszol." Az első valóban színvonalas, de ugyanakkor a laikusokhoz is szóló magyar nyelvű orvosi könyv Pápai Páriz Ferenc munkája, a Pax Corporis, amely először 1690-ben látott napvilágot, de 1774-ig még nyolcszor kiadták. Jócskán akad persze ebben is elképesztő gyógyszer (a hajhullás ellen például még ö sem tud jobbat az égetett vakondoknál), de a szerző vitathatatlan erénye, hogy a legkorszerűbb felismerésekre épít, s a korábbi kéziratok szerzőivel ellentétben ő maga is képzett orvos, aki rengeteg tapasztalattal rendelkezik. Könyvének 1695-ös harmadik kiadásába a sebészettel és a gyermekbetegségekkel kapcsolatos ismereteit is beledolgozta. Ízelítőül lássuk, mit javall a kisgyermekek fogazásával járó fájdalmak enyhítésére: „Gyakorta a gyermekek, midőn fogok akar hasadni, nagy kínt látnak miatta s fájdalmok nagy, mely miá nem alhatnak, forróznak (lázasok — L. T. megj.), hasok megyen, rettegnek, sokszor a nyavalya is kitöri, sőt meg is halnak miatta. Meg kell azért vigyázni, mely helyen akar az Ínyből a fog hasadni, melyet esmérhetni abból, hogy az ilyen gyermek a szájába kapdos, a csecset szorítja ínyével, mely ott kíljebb is áll és fejéreslik. Azért nem kell azt várni, hogy reá érkezzék a kín, hanem mindjárt hét holnapi korában dörgöljék az ínyét a gyermeknek gyakorta, ujjára egy kis sótalan vajat vevén, azzal, ez szépen lágyítja az ínyét, könnyebben hasad." LACZA TIHAMÉR 16
