A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
TENAGY SÁNDOR Ülünk a repülőgépen, és én azon töröm a fejem, hogy milyen is Leningrad, milyenek is a leningrádiak? Kézenfekvő volna a válasz: Olyan, mint más nagyvárosok, olyanok, mint más négy és fél milliós város lakosai. Sokfélék, sokféle jó és rossz tulajdonsággal megáldva — megverve. Eszembe jutnak a meglátogatott helyek: az Orosz Múzeum, az Izsák-székesegyház, a Szmolnij, a Bronzlovas, Miklós cár szobra, a kalandos úton a művészeti akadémia elé került szfinx szobrok, az Admiralitás épülete, a Palota tér a Téli palotával, a Sándor-oszlop, a Vezérkari épület, a diadalivek, melyek alatt csak győztes seregek vonultak be a városba (tudott dolog, hogy Leningrád nem volt ellenség kezén). Emberek, akik a várost, a város képét alakították: művészek, uralkodók, hadvezérek. Klodt, de Thomson, a két Rastrelli, apa és fia — a szobrász és építész —, Trezzini, Kirov, Rimszkij-Korszakov, Glinka, Gorkij, Csajkovszkij, Puskin, a hires hetedik szimfónia — a Leningrádi — szerzője, Dmitrij Sosztakovics. Gondolatban ismét az Ermitázs és az Orosz Múzeum termeiben járok. Szememet behunyva ismét látom a nyugtalan — lángoló Vincent van Gogh képeit, Cézanne csendéletét és Henry Matisse gyönyörű, lendületes kompozícióját, a Táncot. Rembrandt, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Picasso és Auguste Rodin. Ide még nagyon jó lenne viszszatérni. Siskin képei az Orosz Múzeumban, és a kritikai realizmus egyik legkiválóbb alkotása, a Hajóvontatók a Volgán. Repin. A készségesen útbaigazító emberek, az udvarias taxisofőr, a mosolygós presszóshölgy, aki ha megjelentünk nevetve bólintott az olasz masina mögül: Igen kevés vízzel... Tisztelte a bolondériánkat. A délceg-büszke, napbarnított tán grúz férfiak — ugyanolyan turisták Leningrádban mint mi — tánca, a Csuvas Népi Együttes gyönyörű népdalai. A száz méteres sor végére is beálló, türelmes emberek a sietős, az elmélázót azonnal megelőző leningrádiak. S mire idáig jutok gondolataimban útitársaim a gép ablakaihoz tódulnak. A felhőkből és a párából a Tátra csúcsai nyúlnak ki, ezután Nyítrát véljük látni, és már landol is a gép-GÖRFÖL JENŐ A szerző felvételei GYERMEKEKNEK Korcsolya siklik, cérna-nyoma cifra, szánkó után fölcsapódik hókristályból szikra. Ünnep készül, hó esik egyre, fehérebb lesz a világ holnapután keddre. Udvart, kertet betemet, betemet mégis szeretem a havat, a telet. Kucsmát, kesztyűt viselek, viselek, mégis szeretem a havat, a telet. Boldog ünnep, hó esik egyre, fehérebb lesz a világ holnapután keddre. BALÁZS ÉVA Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. És semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg virraszt. De a kislány megmozdul az ágyban, felnyitja szemét, és ránéz: Virágot szeretnék az ablakomba ... Aztán újra elalszik. Az anya kilép a fagyos udvarba, végigsiet a csúszós úton, és bekopog a szomszéd tanyára. — Virágot? Télen? Éjszaka ? — csodálkozik a szomszéd. — Ha lenne is, megfagyna, elpusztulna az ablakban. De az anya sorra járja, mindhiába, a kieső tanyákat. — Talán kérj a Jégtündértöl — mondja valaki. Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg megy. Hosszú út áll előtte. A Jégtündér, úgy mesélik, egy jeges tavon él. Mert látni még senki sem látta. S a tó messze van, túl az erdőn, túl a mezőn, még a hegyen is túl. Az anya befordul az erdőbe. Egy hatalmas, csupasz tölgyfa haragosan teszi keresztbe előtte ágkarjait: — Megállj! Hogy merészeled zavarni téli álmunkat? S az erdő egyszerre megelevenedik. Fák és bokrok, szúrós cserjék, csavarodó indák tépik az anya kendőjét, ruháját. De az anya csak megy, küszködve halad előre, s eléri mégis az erdőn át a mezőt. A mezőn vad szél csap a szemébe: — Eredj innen, ez az én birodalmam! Télen én vagyok itt az úr! De hiába zúdítja a havat az arcába, az anya sietve vág át a mezőn, és felhág mégis a hegyre. A hegy ormán mogorva sziklák állnak őrt. Köveket gurítanak alá, amik keményen koppannak az anya lábán: — Kőből vagy, hogy nem érzed ütésünk? Honnan van erőd szembeszállni velünk? Az anya futva éri el a lejtő alján a tavat, mely jéggé dermedt már. Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg rálép a síkos jégre, és elindul a tó színén. Megy, megy, ki tudja, mióta, mikor meglátja a nagy tó közepén a Jégtündért. Táncol a Jégtündér a tavon, jégarany a haja, jégszürke a szeme, és csengő jégezüst a ruhája. — Még senki sem jött ilyen messzire — csodálkozik a Jégtündér. — Mit kívánsz tőlem? — Beteg a kislányom — sóhajtja az anya —, és virágot szeretne az ablakába ... A Jégtündér sokáig hallgat. Nézi az anyát, a havas haját, tépett ruháját, jeges cipőjét. Aztán bólint: — Meglesz! Térj haza nyugodtan. Siet haza az anya, s otthon újra leül az ágy mellé, és vár. Hajnal felé megérkezik a Jégtündér. Benéz az ablakon. Látja az alvó kislányt és a virrasztó anyát. Ujjával rajzolni kezd az ablaküvegre: gyönge szirmokat, kecses szárakat, hajló bimbókat, szeszélyes formákat. Aztán rájuk lehel, zúzmarát lehelve, és ezüstösek lesznek tőle. Mire a hajnal egészen elűzi az éjszakát, a kislány felnyitja a szemét. A Jégtündér már messze jár, talán újra a tó színén táncol. A kislány az ablakra pillant, és — oly hosszú idő után először — elmosolyodik. — Virág — suttogja —, jégvirág! Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. Mégis abból fakad — mint szomorúságból a mosoly — hajnalban a jégvirág. \ 21
