A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-19 / 51. szám

mintha ez pacifizmus, vagy militarizmus kérdése lenne — egyszerűen csak azért, mert van, aki eltiltja a gyerekét a képer­nyőn demonstrált erőszak látványától, és van, aki nem tiltja el. Van aki azért nem vesz digitális kijelzésű, fülsiketítőén kere­pelő géppisztolyt a gyerekének — mert zajérzékeny, és van, aki zajérzékenysége ellenére is vesz, mert a gyerek kinyafogja, hiszen a pajtásának is van. Pedagógusok, pszichológusok vitatkoznak a kérdésről, akik tulajdonképpen nem is vitatkoznak, mert zömmel egyetértenek abban, hogy a militáris játékok nem a legkedvezőbben azonosíthatók neveléspolitikai elveinkkel. Ettől függetlenül a kínálat bőséges, mi több, légpuskát is az vesz, aki akar. Igaz, ezt korhatárhoz kötik, ami természetesen csupán az illúzióját garantálja annak, hogy a gyerek kezébe nem kerül légfegyver. Amerikában egy kilencéves gyerek lelőtte a nagyapját, mert az nem vett a gyerek­nek fagylaltot. Hát persze, Amerikában gyakran lövöldöznek egymásra az embe­rek, mert szabadon vásárolhatnak fegy­vert. Nálunk legfeljebb az történik, hogy légfegyverrel követtek el hasonló balese­tet — véletlenül. Tudnék még ennél is morbidabbat, ha nem a karácsony adná az apropót ahhoz, hogy a játékokról beszéljek. Elmondanám, mit mondott a fülem hallatára egy nyolc­éves kislány, amikor a játékbabájának kihullott a haja. De nem mondom el. Indulok inkább és végigjárom az üzlete­ket, hadd lám, milyen játékokat kínál az idei karácsonyi piac? Igazam van-e még, amikor sok éve úgy érzem, kevés a jó, sok a rossz játék? Későn indulok, mert közel a karácsony, a játékok javát már szétkapkodták, várják az újabb szállítmányokat, de a kereslet még mindig messze fölülmúlja a kínálatot. Mondják, újabban több az igazán jó, kre­ativ játék. Látom, tapasztalom magam is, mint ahogy azt is tapasztalom, hogy ezek számítanak hiánycikknek. Meg aztán egyébként is LEGO-láz van, megnyílt egy üzlet a Mihály-kapu utcán, ahol legalább két-háromszáz ember sorakozik már he­tek óta folyamatosan — több darab LEGO-ra szánt százassal a zsebben. A LEGO kétségtelenül jó, kreatív játék, nem véletlen, hogy meghódította a világot. Mégsem a LEGO a világ közepe, mondja egy igényes szülő a sorban, aki jövőre személyi számítógépet ígért a gyerekének karácsonyra — lévén a játékok között a számítógép a csúcs, azé a jövő. Nem vitás. Mint ahogy az sem, hogy én azt a régi kis szekeret akkor is őrizni fogom, ha már a fiamnak is lesz egy személyi számí­tógépe, meg nekem is. Tudom, erre még jó sokat kell várni, de van türelmem, elvégre nem vagyunk a buszmegállóban. Annál türelmetlenebb a fiam, aki alig vár­ja, hogy tavasz legyen, mert megígértem: kimegyünk a Dunához, vágunk egy vesz­­szőt, és megmutatom, hogyan kell fűzfasí­­pot készíteni. Úgy, ahogy az öregapámtól tanultam — harminc esztendővel ezelőtt. Egyébként nekem nem kell személyi számítógép, de a jövőt sejtvén bizony szívesebben látnám, ha annak képernyője előtt ülne a gyerek. A számítógép egyelő­re drága és alig hozzáférhető. Egyelőre maradnak a híradós vérengzések, marad az áldatlan sorsú Isaura, marad az esti mese, a kitűnő, meg az idétlen rajzfilm, na meg a középszerű. Utána mese következik, amit az ágy szélén ülve mondok el, aztán ha kitava­szodik, jöhet a füzfasíp. Kellemes karácsonyt kívánok. KESZELI FERENC Karácsonyi csuka Pár évvel ezelőtt történt. Az ünnepek előtti sürgés-forgás­sal telt az idő. Ilyenkor a város úgy néz ki mint egy felbolygatott hangyaboly. Mindenki jön-megy, vásárol. Aki csak teheti igyekszik valami meglepetést szerezni közeli hozzátartozóinak. így van ez rendjén. Ami a meglepetést illeti az nekem is sikerült, mégpedig olyan szempontból, hogy elfeledkeztem a karácsonyi pontyról. Igazában ezt csak akkor tudatosítottam, amikor az asszony megkérdez­te : — Pontyot vettél ? Hol van ? Szégyen ide, szégyen oda, be kellett vallanom, hogy elfelejtettem. Ponty nincs, és nem is lesz, de „szklerózám" az van. Pedig, ha jól emlékszem, láttam is, hogy hordják a halakat, de nem tudatosítottam, hogy nekem is venni kellene. — Sebaj, ponty nincs, de lesz csuka — mondtam tréfára fordítva a szót. — Csuka ?! A szezonban se igen fogsz halat, nem még ilyenkor. Abból a halból se fog a szálka megakadni a torkomon — mondta epésen. És én ekkor elhatároztam: ha törik, ha szakad, de csukát kell fognom karácsonyra, márcsak a horgásztekintélyem megőrzése végett is. De hogyan? Ilyenkor kishalat fogni nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Talán valamelyik horgász­társnak akad a hordójában egy-két elfeledett halacska. Bár a sikerhez nagy reményeket nem fűztem, de mindegy. Meg kell próbálni. így is lett. Az idő kedvezett. Nem voltak kemény fagyok és én terepszemlére indultam. A folyó nem volt befagyva. Most már csak olyan horgásztársat kellett találni, akinek vannak kishalai. Az is sikerült. Mivel szenve­délyes horgász ö is, így kettesben indultunk szerencsét próbálni. Nehéz hófellegek takarták az eget. Máskülönben egé­szen kellemes idő volt. — Fehér karácsonyunk lesz — jósolta barátom. Beszélgetés közben elég gyorsan kiértünk a folyóra. Közben meghánytuk, vetettük esélyeinket, de vissza már nem fordultunk. A folyó partját róva, egyik-másik ismerős hely mellett elhaladva latolgattuk, hol is volna a legjobb megmártani a halacskákat. — Én már tovább nem megyek, — szólt a barátom. — Itt van elég hely mindkettőnk számára. Közel leszünk egy­máshoz, ha netán segítségre lenne szüksége valamelyi­künknek. (Azt nem tudom, hogy mire gondolt ennél a mondatnál. Netán arra, ha valamelyikünk kényszerfürdöt venne, vagy arra, hogy a pillanatnyilag még a csillagok távolságától is messzebb levő hal kifogásánál szorulunk segítségre.) A partot amennyire lehetett megtisztítottuk, hogy elke­rüljük a csúszás veszélyét. A felcsalizott horgokat pedig elhelyeztük feltételezésünk szerint a legjobb helyekre. Közben egyikünk gallyakat gyűjtött, hogy tüzet rakhassunk. Kis idő elteltével sírt, füstölgött, később már pattogott is, sőt meleget is adott a rőzse lángja. Jó volna már túl lenni rajta. — Mindjárt havazni kezd — mondta barátom. Hát igen. Karácsony táján, mégha látszatra kellemes is az idő, a víznél való álldogálást, hamarabb megunja az ember, mint nyáron. — Legalább csak egy csuka akadna a horogra, azt is neked adnám — mondta barátom. — Nekem van halam, ponty. Már meg is van tisztítva, csak meg kell sütni és enni. — Csak meg ne bánd ígéretedet, — figyelmeztettem. — Ilyenkor ha kap a csuka, hát jókora akadhat a horogra. Teltek a percek, lassan az órák is. Csendesen elkezdett valóban havazni. Már azon gondolkodtam, hogy jobb volna felhagyni az egésszel. Legfeljebb nem lesz hal a karácsonyi asztalon. S ekkor történt a csoda. Az egyik kapásjelző megemelkedett, aztán újra visszaereszkedett. Lehangoló látvány volt, hogy nem tapadt a horgászbothoz, nem húzta a szilont. — Látod! Újra emelkedik! Most már fenn maradt a botnál a kapásjelző, s a szilon is megindult az orsóról! Kézbe fogtam a horgászbotot. Éreztem, ahogy húzta a szilont a hal. Aztán leállt. — Miért nem vágtál be, — szidott a barátom. — Most aztán várhatsz míg másik kapásod lesz. Biztosan elment. Szerencsére nem volt igaza. A húzás megismétlődött és én most már nem vártam, hanem bevágtam. Éreztem, hogy megakasztottam a halat. Most mór minden azon múlik, hogy sikerül-e szerencsésen kiemelni. Az is sikerült. Közben barátom horogján is kapás volt. így egy másik csuka is a haltartóba került. Vidáman mentünk (mentem) haza. Sikerült a fogás. Meg volt mentve horgásztekintélyem. Csak az asszony nem akarta elhinni a fogást, még akkor sem, amikor a két csukát kitettem az asztalra. Egyre csak azt kérdezgette: Hol vetted ezt a két szép csukát? ADAMCSÍK FERENC A szerző felvétele 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom