A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám
OT NAP BÉCSBEN ••• A késő nyári veröfényben fürdő osztrák főváros volt a színhelye szeptember első hetében a Második Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusnak. A több mint hatszázéves bécsi egyetem — olasz reneszánsz stílusban építették, árkádos udvarán az egyetem egykori professzorairól készült mellszobrok és domborművek galériája található — falai között öt napig tanácskozott a világ huszonkét országából érkezett 350 hungarológus, hogy megismerkedjen a magyar nyelv és irodalom, a magyar néprajz területén végzett tudományos kutatások eredményeivel, és ki-ki szembesítse véleményét a másokéval egy behatárolt problémakörről. A legnépesebb küldöttség — közel 250 kutató és pedagógus — Magyarországról érkezett. Viszonylag sokan jöttek az NSZK-ból, Ausztriából és az Amerikai Egyesült Államokból, de jöttek a Szovjetunióból, Vietnamból, Japánból és Kanadából is. Csehszlovákiát nyolc szakember képviselte, legtöbbjük — pl. Rákos Péter vagy e sorok írója — előadást is tartott. A kongresszus kezdeményezője és főrendezője a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság volt, de hathatósan támogatták a szervezőmunkát a helyi rendezők is: a bécsi egyetem Finnugor Intézete és az Osztrák Közép- és Kelet-Európai Intézet. Bécs gyakran színhelye politikusok, tudósok és művészek nemzetközi tanácskozásának és kongresszusának. Ugyanakkor rengeteg itt a külföldi turista is. Az utcákon, a kulturális rendezvényeken gyakran találkoztam különböző népek képviselőivel, akiket sajátos viseletűkről vagy a beszédükről, a vállukra csapott fényképezőgépről és a kezükben szorongatott baedekerröl lehetett felismerni. A bécsiek látszólag nem törődnek velük. De amikor egyszer tanácstalanul böngésztem a várostérképet és megpróbáltam valahogy eligazodni az utcák erdejében, meggyőződtem róla, hogy a látszat csal; többször is megszólítottak, öregek és fiatalok egyaránt, hogy segíthetnek-e valamiben. A nők ugyan tartózkodóbbak, de ha megkérdezik őket, készségesen válaszolnak. Egy jól öltözött középkorú hölgy például végigment a hosszú villamoson csak azért, hogy figyelmeztethessen : a következő megállónál kell leszállnom. A hungarológiai kongresszus központi témája ez volt: A magyar nyelv, irodalom, történelem és folklór a Duna-medence népei kultúrájának kölcsönhatásában, különös tekintettel a 18. és 19. század fordulójára, de a 19. és 20. század fordulójára is. A vizsgált korszakok időbeli behatárolása nem volt a véletlen műve. Az első időhatár azt az átmeneti korszakot jelöli, amikor a Habsburg-birodalomban a feudalizmus fokozatosan átengedte a helyét a kapitalizmusnak; a második időhatár pedig a kapitalizmus egyre fokozódó válságának korát jelöli, amely mély társadalmi ellentmondásokkal, nemzetiségi ellentétekkel volt terhes, de ez volt a szervezett munkásmozgalom színrelépésének az időszaka is. A kongresszus ezeknek a társadalmi folyamatoknak a nyelv, az irodalom és a folklór területén jelentkező következményeit vizsgálta. A délelőtti plenáris üléseken és a hét szekció délutáni ülésein több mint 170 előadás hangzott el. Ezek átfogó és részletes képet adtak a Duna-medence népei formálódásának folyamatáról, kulturális, irodalmi és közművelődési kapcsolataik történetéről. Természetesen a szekciókban párhuzamosan zajló előadások nagy száma miatt fizikailag képtelenség volt minden előadáson jelen lenni. De abból, amit az ember végül is meghallgathatott, arra lehet következtetni, hogy a résztvevők számára a vizsgált időszakok objektiv, nemzeti előítéletektől mentes megítélése volt a lényeges. A témát történelmi felülnézetböl vitatták meg, a pozitív momentumokra és tendenciákra fektetve a súlyt. Átfogó értékelést azonban csak az előadások könyvbeli publikálása után adhatunk. A tanácskozás szüneteit és az estéket a város nevezetességeivel való ismerkedésre és kulturális létesítmények megtekintésére használtuk fel. Az élet Bécsben nagyon lüktet, az utcákon és a tereken tömött sorokban haladnak a gépjármüvek és a gyalogosok. Sok az építkezés a városban. A központ számos helyén hatalmas daruk magasodnak a házak fölé. a Burgringen közlekedő villamos lassítva halad el a széles és mély árok mellett, a Mariahilfer Strasse a városközponttól egészen a Neubau gürtelig végig fel van túrva. Bécs történelmi és modern városrészeiben sétálgatva jólesik megpihenni a nagy kiterjedésű gondozott parkokban és az árnyas fák sorai között. A nagy társadalmi különbségektől már elszokott magamfajta ember meglepődve szemlélte a legdrágább bécsi utca, a Kärntner Strasse kirakatait, ahol például egy női ruha árcéduláján egy átlag osztrák havi jövedelmének a négyszeresét kitevő összeget olvashatott. Más kontinensekről érkezett feketebőrű fiatalemberek paradicsomi gyönyöröket kínáló szórakozóhelyekre invitáló röplapokat osztogatnak. A papír hátlapjára nyomtatott amerikai százdolláros persze sejtetni engedte, hogy a paradicsomi élvezetek csakis a kiválasztottak számára vannak fenntartva. Mivel a régebbi műalkotásokat bemutató gyűjteményeket egy korábbi bécsi utam alkalmával már megtekintettem, ezúttal a modem képzőművészetre koncentráltam. A Modern Művészetek Múzeumában, amelyet a üchtensteinek barokk stílusban épült nyári rezidenciájában rendeztek be, a 20. századi képzőművészeti alkotások furcsa kontrasztot alkotnak az eredeti, a 18. század elején keletkezett mitológiai témájú mennyezeti freskókkal. A palota földszintjén berendezett eszpresszóban egy modem amerikai szobrászművész, George Segal magányt és szomorúságot árasztó szürkésfehér gipszfigurái között fogyasztottam el a kávémat. A Szecesszió Házában és egy-két kisebb galériában megtekintettem néhány, absztrakt műveket bemutató tárlatot, többnyire fiatal képzőművészek alkotásait, és őszintén sajnáltam, hogy a befektetett sok intellektuális energia és technikai bravúr milyen kevés művészeti üzenet megfogalmazásához volt elég. A zene híres városában nem szerettem volna megfosztani magamat a zenei élményektől sem. Mivel a Bécsi Állami Opera épp akkor kezdte új évadját, megtekintettem — igaz egy olcsóbb helyről — Mascagni Parasztbecsületének tökéletes előadását és Leoncavallo Bajazzók c. operájának verista rendezői és színpadi megvalósítását, amit az élő lovak szerepeltetése még külön is kihangsúlyozott. Néhány silingért. de akár ingyen is — ez kizárólag a járókelők jószívűségén múlt — egy másfajta művészet fogyasztója is lehetett az ember. Alkonyattájt a Kärntner Strassén — többnyire fiatal — zenészek tűntek fel, akik egyedül vagy kisebb csoportba verődve muzsikáltak. Némelyek klasszikus zenét adtak elő, mások dzsesszt vagy popzenét játszottak, általában magas színvonalon. Gyermekkoromban láttam utoljára, hogy valaki fűrészlapon játsszon. Itt most ilyen is akadt. Az az ember, akit annak idején a mai bratislavai Dunaj áruház előtt láttam játszani, rongyos volt és távozásakor a hangszerét egy zsákba csomagolta. Ez itt a Kärntner Strassén jól volt öltözve és a pénzt a fűrészlap elegáns bőrtokjába szórták. A Prater bejárata előtt megcsodálhattam egy fiatal képzőművész ügyességét, amint az aszfalton kúszva színes krétákkal elővarázsolta — hatalmas méretben — Renoir egyik női arcképét. Ilyen és ehhez hasonló élmények tarkították a szabadidőmet. A kongresszus utolsó eseménye a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság közgyűlése volt. Itt megválasztották a társaság tisztségviselőit. A társaság elnökévé ismét a svédországi Bo Wickman professzort választották, a társaság főtitkára pedig a magyarországi Klaniczay Tibor akadémikus lett. A társaság egyik alelnökévé választották Rákos Péter prágai egyetemi docenst. A végrehajtó bizottságban Csehszlovákiát a bmói Richard Pražák docens és a bratislavai Karol Tomié képviseli majd. A Második Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevői azzal a jó érzéssel tértek haza, hogy hozzájárultak a fentebb említett korszakoknak a Duna-medence népei kultúrtörténetében játszott szerepe jobb megismeréséhez, és ismételten hangsúlyozhatták azt a gondolatot, hogy a népek kölcsönös megértése és együttműködése elősegítheti a nemzetközi légkör javulását és a béke megőrzését a világban. Dr. KAROL TOMIS 10 I
