A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-18 / 29. szám
ami a művészetekben lényegi módon földi, emberi értéknek számít. Az ördögi jelzővel pedig korántsem Szkukálek tehetségéről akarok szólni, sőt. Legszívesebben hideg és tárgyilagos hangon szögezném le az ábrázolási képességnek azt a nem mindennapos tényét, ami e fiatalember keze alatt oly látványosan demonstrálódik, hogy az némelyeknek már-már gyanús. De nem szabad gyanakodni, mert igen nagy a valószínűsége annak, hogy ez a gyanakvás sosem igazolódhat. Tetszik vagy nem tetszik, szokatlan vagy nem — egyszerűen: van ilyen, s ha ritka is, de van; Szkukálek Lajos olyan természetes módon és olyan természetes eszközökkel fest, rajzol, ahogy más a levegőt veszi. Rajztanára, oktatója nem volt és nincs, s bár annak idején könnyedén felvették őt az iparművészeti középiskolába, a tanulást ott mégsem kezdte el. Kitanult villanyszerelőnek, pontosabban végigjárta a tanoncképzés útját, de a szakmának nem lett a mestere, mert már akkor is, szinte rögeszmés elszántsággal csak festeni akart. Harmincéves korára bebizonyította, hogy a pályaválasztás kamaszkori könnyelműsége mégsem volt főbenjáró vétek... illetve dehogy bizonyította! Kiderült róla. Mert Szkukálek még a művészvilág berkeit sem kereste, nem hajszolta az elismerést — nem akart mást, csak rajzolni, festeni, örömét lelni abban, amit meggyőződése szerint minden egyéb alkotó tevékenységnél jobban, nagyobb örömmel képes művelni. Az évek során szinte senki sem látta a munkáit, senki nem mondta: jó, rossz, közepes, csapnivaló, zseniális, ilyen vagy olyan. Pedig nyíltan, vagy titokban biztosan áhította a minősítést, az eligazító szót — de valahogy, talán sutaságból, vagy a lappangó önbizalom miatt ezt nélkülöznie kellett. Úgy tetszik, nem nagyon vált a kárára ez a hiány. Ennek ellenére őszintén örült, amikor mások rábeszélésére jelentkezett a Szlovák Képzőművészeti Alap tagjainak sorába — és ott egyből felvették. Elismerésnek ez igencsak rangos, hiszen a népes mezőny láttán úgy vélte, teljesen esélytelenül indul. Jómagam, személy szerint talán jobban örültem még nála is, mert drukkoltam neki, és igen erősen hittem, hiszek a tehetségében. Ezenkívül jóleső érzés volt tapasztalni, hogy a művészi kiválasztódás adminisztratív útvesztőiről szóló véleményekre igencsak rácáfolt az, hogy első nekifutásra felvették. Szkukálek alkotó-módszereire valóban az ördögi jelző illik a legjobban. A látására nem kevésbé. így lehet az eredmény szinte varázslatos, varázslat maga az elkészült mű. Ugyanakkor nem bűvészmutatvány persze, hanem olyan művészi teljesítmény, amit alábecsülni kétségtelenül kishitűség lenne. Szkukálek Lajos jól érzi magát a bőrében. Jói érzi magát a gyárban, ahol betanított segédmunkásként dolgozik. Jól érzi magát úton és útfélen, családja körében, barátok és idegenek között. Azt hiszem sejtem ez állapot magyarázatát, hátterét. Jól érzi magát, mert művei által kifejezni, megvalósítani képes önmagát. Szkukálek Lajos első önálló kiállításán kérdezte tőlem valaki; mi lehet vajon e bravúros festeni-tudás titka? Talán a technika? Nem technika. Boszorkányság — válaszoltam, csak amúgy riposzt gyanánt, de nincs r ' kizárva, hogy talán a lényegre szén Szkukálek valóban mmm ördögi módon _ tud ábrázolni. Ez alatt per\ *7 sze semmi egit es föld alattit j3|k űSr -zabad értem, ,,1. ról van szó. KESZELI FERENC (A szerző felvételei) INNEN A Volgái Autógyár újdonsága, a 430 kiló teherbírású darabáru szállítására alkalmas villamos autó. A kocsi legnagyobb sebessége óránként 70 kilométer, egyszeri feltöltéssel akkumulátorai 135 kilométeres útra látják el energiával. Önsúlyát csökkenteni akarták, ezért alumíniumötvözetből készítették alvázát és kocsiszekrényét. A képzőművészeti alkotások piacán, különösen a Londonban megtartott árveréseken, az utóbbi években egyre szédítőbb összegekért cserélnek gazdát a régi mesterek festményei. A vevők legtöbbje dúsgazdag amerikai, akinek személye titokban marad. Legutóbb Jan Wyck, 19. századbeli holland festő hoszszú című képe: Vadász kutyafalkával hajtóvadászaton, Berkhasted felett, Hertfordshire-ban — 319 ezer fontért kelt el. Vevője szintén egy névtelen amerikai műgyűjtő volt. Zord téli körülmények között végezték el a nyolc tonna teherbírású Urál— 5920 lánctalpas szállítójármű teherpróbáit. A gép 60 fokos hidegben is kifogástalanul dolgozik. A nyugat-szibériai olaj- és gázmezők vidékén kívánják üzemeltetni, ahol évszakonként szélsőségesen különböző a hőmérséklet, hófúvások és sártenger akadályozza a járművek haladását. 8
