A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-28 / 48. szám
szem írhatnék vasöntő, kőműves vagy zabhegyező berkeket is) nem ritkaság a szakmai féltékenység, sőt még az irigység sem, ennek ellenére mégis meglepett egy tárlat, illetve egy alkotó művész pozitívumainak az ilyetén való kiemelése. Szkukálek Lajost mindezidáig csak hírből ismertem (s hozzátenném, hogy jórészt éppen „a szakmában tevékeny többiek" pozitív, elismerő véleménye alapján) s a hallottak alapján kiugró tehetségnek tartottam már csak azért is, mert tehetsége révén, mindenfajta mesterkedés nélkül sikerűit ugyanúgy berobbannia a képzőművész berkekbe, mint ahogy azt az előbbiekben Krüger Viktor kapcsán írtam. Nos, látatlanban kialakított véleményemet a tárlaton látottak csak megerősítették, s osztani tudom Keszeli Ferenc kifogásolt indíttatású recenziójának azon megállapításait, melyek Szkukálek tehetségét méltatják. A kiállított anyag első látásra kissé bizarr és meghökkentő ugyan, ám alaposabb szemlélődés után a bizarr és meghökkentő látvány mögül fokozatosan előjön Szkukálek sajátos, groteszk rálátása a világ dolgaira, s a látvány mögötti gondolatiság pedig mindenképpen aláhúzza kivételes képességeit és tehetségét, mellyel — fiatal, autodidakta művészről lévén szó — remélhetőleg jól sáfárkodik majd. Mert az igazi „művésszé válás" útján, eddigi sikerei ellenére is csupán az első lépéseket tudhatja maga mögött. A számára elrendeltetett út döntő szakasza még előtte van. S ebből a szempontból szimpatikusnak tartom a tárlat katalógusában megfogalmazott önvallomásának egyik mondatát: „Kedvenc és állandóan visszatérő álmom az, amikor félpercenként végigmegy rajtam egy úthenger: Elüt — feltápászkodom, megelőzöm, újra szétpaszsziroz, aztán újra és újra és újra .. " Ez az elszántság szerintem elég kell hogy legyen az igazi tehetség csúcsra jutásához, tartós színen maradásához. Őszintén bízom benne, hogy az idő Szkukálek Lajos tisztelőit igazolja majd. NÉMETH GYULA Sajtónkban eleddig kevés szó esett arról, hogy szeptember elsejétől dr. Gyilre Lajos lett a Magyar Területi Színház Thália Színpadának dramaturgja és művészeti vezetője. Kinevezése óta legföljebb ha negyed esztendő telt el, s a kritikus együttérző érdeklődéssel figyeli, miként vállalja fel és fogadja magáénak nemzetiségi kulturális életünk ama részterületének problémáit s feladatait, amelynek korábban értő és érző pártfogója, illetve a hetvenes évek második felében félállásban lévő lektora, de jobbára mégiscsak kívülálló nézője volt. A színházi hírlapíróban joggal merül fel a kérdés: vajon miként azonosul a mostani „címszereppel"? — Első kérdésem természetesen ez: mivel kívánod serkenteni a Thália Színpad oly régóta áhított megújulását? — A társulat többé-kevésbé megalapozott stabilitásának, a tehetség kibontakozására serkentő alkotói légkörnek, illetve az ebben való korrekt és lelkiismeretes részvétel feltételeinek megteremtésével. Nézetem szerint változtatni kell az egész együttes belső atmoszféráján, de legalább ennyire a Thália Színpad és a közönség viszonyán is. Ennek megvalósítása, mind a holtpontról való elmoccanás, mind a továbbfejlődés szempontjából, jelentős morális hozam lenne. Ezért a társulat valamennyi tagját arra szeretném ösztönözni, hogy ki-ki képességei legjavát adja az egészhez és a korábbi esztendőkben tapasztaltaknál nagyobb odaadással vegyen részt a társulati munkában. — Örülnék, ha arra is felelnél, vajon van-e társulatvezetői „rögeszméd"? — Van! Nevezetesen az, hogy a Thália nem lehet pusztán rétegközönségnek játszó kísérleti színpad. Az elmúlt évad kudarcai, de a korábbi esztendők hasonló tapasztalatai is azt sugallják, hogy az öncélú kísérletezés tönkreteszi magát a színházat és elidegeníti a publikumot. Ezért nyíltan vállalt és a Thália Színpad felfutási időszakának egykori sikereire építő dramaturgiai szándékom a népszínházi törekvések szorgalmazása. — Mit értesz ennek gyakorlati fogalmán ? — Egyfajta biztonsági és a publikum által is támogatott színházat. Az olyan egyszerűen követhető s tiszta nyelvezetű darabok műsorra kerülését, amelyekben a cselekmény és az érzelem nem csak áttételesen van jelen. A közember ügyes-bajos dolgait érintő kortársi darabok mellett példaként — az ősöket keresve — az egyetemes drámairodalom számos alkotását, a magyar irodalomból pedig a Kisfaludy Károly. Szigligeti Ede, Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza, Tamási Áron képviselte irányzatot említeném. — Nem jelent ez visszalépést? — De igen. Csakhogy a mi együttesünk, ha fogalmazhatok így, kísérleteiben nagyon is előre futott. Ennek következménye, hogy a Tháliát valamikor oly lelkesen támogató közönség egyszerűen faképnél hagyott bennünket. Gondolom, pillanatnyi helyzetünkben érthető, ha elsődleges célunknak a közönség visszahódítását tartom. — A kísérletezést, az újszerű törekvéseket teljesen mellőzendőnek tartod? — Félreértés ne essék: én nem a természetes fejlődés kerékkötője, hanem az önkényes megoldások, vagy a szerzői és a rendezői túlkapások ellensége vagyok. Egy jó ideig most úgy kell dolgoznunk, hogy a zökkenőmentes üzemvitelt biztosító repertoárdarabok egyike se bukjon meg. Más kérdés, hogy távolról sem ennyire szigorúan sikerközpontú mércét fogunk alkalmazni a stúdiómunkánkban. Az itt végzett többlettevékenység keretében a jövőben is mód nyílik majd a merészebb, a témáiban vagy a színpadi megelevenités formáiban „meredekebb" színpadi próbálkozásokra. PÁRBESZÉD dr. GYÜRE LAJOSSAL, a Maíesz kassai (Košice) Thália Színpadának dramaturgjával és művészeti vezetőjével — Eszerint a rendszerességet igénylő stúdiómunka híve vagy? — Okvetlenül. Szakmai fejlődés és színpadi gyakorlat tekintetében egyaránt. Stúdiónk „tantervét" ezért színpadi mozgásgyakorlatokból, színháztörténeti ismeretek bővítéséből, az énekkultúra fejlesztéséből, artikulációs gyakorlatokból és végül, de nem utolsósorban, stúdiódarabok begyakorlásából fogjuk összeállítani. — A részvétel mindenki számára kötelező lesz? — Társulatunk kezdő színészei részére igen. A többieknél egyéni belátás, esetleg lelkiismeret dolga lesz a stúdiómunkába való bekapcsolódás kérdése, bár akinek ezen-azon a részterületen nyilvánvaló szakmai fogyatékosságai vannak, azt erkölcsileg próbáljuk majd rávenni mesterségbeli tudásának elmélyítésére. — Amikor elvállaltad jelenlegi tisztségedet, mélyponton volt a Thália ? — Sajnos igen, és hazugság lenne ennek bárminő szépitgetése. De még ennél is fájóbb, hogy a hetvenes évek első felének felfutása óta nem is először... A távolabbi múltat itt és most kár bolygatni, viszont a legfrissebb kudarcokat igazolja az az 1986. október 13-án keltezett levél is, amelyben a Csemadok Töketerebesi Járási Bizottságának elnöksége tudtunkra adja, hogy az ott működő kereken félszáz helyi szervezet nem fogja támogatni a Thália Színpad fogadását, ha a tavalyi évadhoz hasonló kivitelezésű darabokkal akarunk tájolni! Ez már több az utolsó figyelmeztetésnél, ez maga a bukás. Mindennek tudatában talán az is könnyebben megérthető, miért tartom elkerülhetetlenül fontosnak a népszínházi törekvések forszírozását. — Ugyancsak ide kívánkozó kérdés, hogy milyen további feladatai vannak a társulatépítésnek? — Az őszinteség mondatja velem, hogy foglalkoztatott színészeink nem azonos kvalitásúak, hiszen életkoruk és művészetük másmás időszakát élik. A társulatépítés ezért rendkívül nagy körültekintést igényel, valamint annak tudomásulvételét, hogy jelenlegi fáradozásaink egy része majd csak a jövőben kamatozhat. Sajnos, azzal szintén tisztában kell lennünk, hogy meglehetősen szerény a tehetségkínálat, hiszen a Matesz felvételi vizsgáin esztendők óta alig lézeng néhány jelentkező. Fia viszont meg akarunk felelni a sokrétű feladatkört igénylő követelményeknek. akkorra mi együttesünkben is legalább három művészi nemzedéknek kell s kellene a jövőben is együtt dolgoznia. Jó lenne ezért, ha egy-egy szerepre legalább vendégként szerződtetni tudnánk a Thália Színpad egykori népszerű színésznőit. Konkrétan például Varga Zsuzsára, Tamás Jolánra gondolok. Súlyosbítja gondjainkat, hogy új darabjaink mindegyikét vendégrendezökkel vagyunk kénytelenek színpadra állítani. Ez bizony aligha járul hozzá ahhoz, hogy színházunknak kialakult arcéle legyen. Mindezt egybevetve aligha kell indokolnom, miért fog el néha a szorongás, ha a társulatépités aktuális gondjai jutnak eszembe; vagy azt, hogy miért várjuk olyan türelmetlenül a bratislavai Színművészeti Főiskoláról kikerülő növendékeket. — Milyen a kapcsolat a Thália Színpad és a komáromi anyaszínház között? — Bátran kijelenthetem, hogy zavartalan. Dramaturgiailag. a darabegyeztetés általános kötelezettségén túl, teljes önállóságot kaptunk; s az elmúlt hónapokban — megfelelő átszervezéssel — a díszlet-, a kosztüm- és a kellékgyártás hosszan húzódó gondjai szintén megoldódtak. Jó lenne, ha ez a korrekt viszony a jövőben sem szenvedne csorbát. — Mi a véleményed a Thália Színpad és a sajtó viszonyáról? — Hogy pillanatnyilag nem mondható jónak. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a májusban bemutatott s egyébként jól sikerült Hárman a pádon című produkcióról a szokásosnál is kevesebb kritika jelent meg a hazai magyar sajtóban. Ez mindenképpen a kapcsolatromlás biztos jele, pedig a kritikára, legyen az pozitív vagy negatív, mindenképpen szükség van. Remélem, kölcsönös jóindulattal sikerül mielőbb áthidalni ezt a kellemetlen helyzetet. — Miben látod a Matesz kassai együttesének szerepét Ke/et-Szlovákia kulturális életében? — Fő küldetésünknek, a társadalmi és művészi célkitűzéseken kívül, az anyanyelvi kultúra ápolását tartom. Ebben a tekintetben mielőbb és minél többet kell tennünk, hiszen elég nyitott füllel járni ahhoz, hogy bárki észrevegye a nemzetiségi iskolákban és a családokban tapasztalható nyelvromlás mértékét. Ezért is szükséges, hogy előadásainkon minél többen legyenek ott a nézőtéren. — A jövőt illetően, a Thália Színpad eddig vázolt feladatain kivid, vajon Gyüre Lajosnak van-e személyes koncepciója is? — A csehszlovákiai magyar drámaírás fellendítésére szeretnék összpontosított figyelmet fordítani. Ezt első fokon a két világháború között irt hazai magyar színművek bemutatásával akarnám szorgalmazni, ami — elképzeléseim szerint — a ma élő szerzők aktivizálódását vonhatná maga után. Sajnos, főképp fiatal íróink körében terjedt el az a nézet, miszerint a dráma nem is igazi irodalom ... — Magadra is számítasz a hazai magyar dráma írás felrázásában? — Őszintén szólva két darabom is készen áll. Az egyik mesejáték, a másikat a felnőtteknek szántam. Persze, fura lett volna, ha új tisztségemben, rögtön az első évadban a saját müveimmel huzakodtam volna elő. Pillanatnyilag minden esetre úgy tűnik, hogy talán a következő szezonban a gyerekdarab fog előbb színre kerülni. MIKLÓSI PÉTER 11
