A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-21 / 47. szám
dekáit, sőt nagy merészen és megvesztegetöen, a béke jeléül még meg is nyalta Buck arcát meleg, nedves nyelvével. Újabb tanulság. Hát így csináljátok, mi? Buck céltudatosan kikeresett magának egy helyet, s nagy csapkodással és erőpazarlással ki is ásott egy lyukat. Testének melege egy pillanat alatt betöltötte a kis fészket, és Buck azonnal álomba merült. Hosszú volt a nap és fáradságos, úgy aludt hát, mint a bunda, bár egész éjszaka nyöszörgött, ugatott, rossz álmokkal viaskodva. Ki se nyitotta a szemét, amíg az ébredő tábor lármája fel nem riasztotta. Első pillanatban nem tudta, hogy hol van. Éjszaka havazott, és Buckót teljesen betemette a hó. Mint a fal ránehezedett minden oldalról, és hirtelen valami iszonyú rettegés kerítette hatalmába: a vadállat rettegése a csapdától. Arra mutatott ez, hogy életében egyre inkább feltámadt őseinek élete; mert Buck civilizált kutya volt, túlságosan is civilizált, nem ismerte a csapda fogalmát, tudatosan tehát nem is félhetett tőle. Görcsösen, ösztönösen megrándult minden izma, nyakán égnek állott minden szőrszál, s vadul felmordulva egyenesen kiugrott a vakító napfényre — körülötte felhőként porzott a hó. Még mielőtt földet ért volna, meglátta maga előtt a fehér tábort, ráeszmélt, hogy hol van, és eszébe jutott minden, attól fogva, hogy sétálni indult Manuellel, egészen tegnap estig, amikor megásta magának azt a lyukat. Franpois nagyot rikkantva üdvözölte. — Nem megmondtam ? — kiáltotta Perrault felé a kutyahajtó. — Ennek a Bucknak vág az esze, egykettőre megtanul mindent. Perrault komolyan rábólintott. Mint a kanadai kormány futárja, akinek fontos küldeményeket kellett továbbítania, igyekezett minél jobb kutyákat szerezni, és Buckkal különösen meg volt elégedve. Nem telt el egy óra, és még három eszkimó kutya csatlakozott a csapathoz, így öszszesen kilencen lettek; még egy negyedóra, s már ügettek is, a szánba fogva, a Dyea-kanyon felé. Buck örült, hogy elindultak, s bár a munka nehéz volt, furcsamód nem érezte túlságosan megvetendőnek. Meglepte a buzgalom, amely az egész csapatot elfogta, és társairól rá is átragadt; még meglepőbb volt azonban a változás, amelyen Dave és Sol-teks ment keresztül. Mintha kicserélték volna őket, teljesen átalakultak a hámban. Nyoma se maradt passzivitásuknak és közönyüknek. Éberek voltak és buzgók, minden módon igyekeztek, hogy jól menjen a munka, és hihetetlenül ingerültté váltak, valahányszor a többiek lassúsága vagy megzavarodása hátráltatta ezt a munkát. Úgy látszott, hogy lényük legfőbb kifejezője ez az igavonó robot, ez ad értelmet életüknek, és csakis ebben találnak gyönyörűséget. Dave volt a rudas, vagyis a szánhoz legközelebb befogott kutya, előtte Buck következett, azután Sol-leks, hogy megfelelő oktatásban részesüljön. S amilyen kiváló tanítványnak bizonyult Buck, olyan kiválóak voltak tanítói is. Sohasem engedték, hogy hoszszú ideig megmaradjon a hibás úton, és a tanításnak éles fogukkal szereztek érvényt. Dave tisztességesen és nagyon bölcsen viselkedett. Ok nélkül sohasem marta meg Buckót, de sohasem mulasztotta el a marást, ha szükség volt rá. Francois ostora mindig a segítségére sietett, s így Buck rájött, hogy jobb megjavulni, mint bosszút állni. Egyszer, egy rövid pihenő alkalmával, belegabalyodott a szíjakba, és késleltette az indulást, s akkor Dave és Sol-leks együttes erővel rávetette magát, és alaposan helybenhagyta. Ebből még nagyobb gabalyodás támadt, de Buck később gondosan vigyázott arra, hogy a szíjak rendben maradjanak; s mielőtt leszállt volna az este, már olyan remekül végezte munkáját, hogy társainak alig kellett rendreutasítaniuk. Francois ostora ritkábban csapott le, sőt Perrault azzal is kitüntette Buckót, hogy felemelte és gondosan megvizsgálta a lábait. Nehéz út volt egész nap, fel a kanyonba, a Birka-táboron át, a Mérleg jegyén és az erdős vidék határán túlra, gleccsereken és sok száz lábnyi mély hómezökön keresztül, át a nagy Chilcoot-vonalon, amely a sós vizet elválasztja az édestől, s tiltón őrzi a szomorú és magányos északot. Jó ütemben haladtak előre a kihunyt tűzhányók krátereiben, csillogó tavak lánca mentén. Késő éjszaka megérkeztek a Bennett-tó csücskéhez, egy hatalmas táborba, ahol sok ezer aranyásó tanyázott, és csónakokat épített, hogy tavasszal, ha beáll az olvadás, továbbindulhasson. Buck beásta magát a hóba, és az igazak álmát aludta kimerültén — de nagyon is korán felriasztották, és a fagyos sötétben többi társával együtt befogták a szán elé. Aznap negyven mérföldet tettek meg, mivel az út ki volt taposva; de a következő nap és még sok-sok napon át maguk törték az utat, keményebben dolgoztak, és kevesebbet jutottak előre. Perrault rendszerint a csapat előtt járt, és a csizmájára erősített hótalpakkal taposta nekik az utat, hogy könnyebben haladhassanak. Francois a szán rúdját irányította, és néha helyet cserélt Perrault-val, de nem nagyon gyakran. Perrault sietett, és igen nagyra volt azzal, hogy ismeri a jeget — ez a szakismeret különben nélkülözhetetlennek bizonyult, mert az őszi jég nagyon vékony volt, a sebes folyású vizek pedig egyáltalán nem is fagytak be. Nap nap után, végtelen napokon át robotolt Buck a hámban. Mindig sötét volt még, amikor felszedték sátorfájukat, és az első hajnali szürkület már az úton találta őket, újabb mérföldekkel a nyomukban. És mindig sötét volt már, amikor tábort ütöttek, megették a haladagjukat, és éjszakára beásták magukat a hóba. Buck éhsége nem ismert határt. Napi fejadagja, másfél font szárított lazac, a fél fogára sem volt elég. Sohasem lakott jól. és gyomrát állandóan marta az éhség. Pedig a többi kutya, akinek kevesebb volt a testsúlya, és erre az életre született, csak egy font halat kapott naponta, és mégis jó kondícióban maradt. Régi finyássága csakhamar nyomtalanul eltűnt. Azelőtt kényesen evett, most pedig tapasztalnia kellett, hogy társai, ha előbb fejezik be a kosztolást, elrabolják tőle adagjának hátralevő részét. Semmiképpen sem lehetett megvédeni. Amíg két-három kutyát elűzött, az étel már el is tűnt a többiek pofájában. Ezért éppolyan gyorsan falt, mint ök; és mérhetetlen éhségében odáig sülylyedt, hogy azt is elvette, ami nem volt az övé. Figyelt, tanult. Látta, hogy Pike, az új kutyák egyike, ravasz szimuláns és tolvaj, alattomosan eloroz egy szelet szalonnát, amikor Perrault hátat fordít neki; másnap ö is megpróbálta ezt a trükköt, és sikerült elvinnie az egész darab szalonnát. Nagy hűhó támadt, de őrá nem gyanakodtak: helyette egy Dub nevű ügyetlen csibészt büntettek meg, aki mindig pórul járt, ha valami hamissággal kísérletezett. (részlet) A kiváló amerikai prózaíró 70 éve. 1916. november 22-én hunyt el JÁN SMREK Vonuló munkanélküliek A téren vonultak csüggedten, tántorogva, ember-teremtmények a szégyen bélyegével, öklükben ott volt gőzölgő gyomruk pokla, lelkűkben izzott fenyegetőn a szégyen. Éhségük, szomjuk ott vonaglott a porban, pillantásuk szívekbe döfte tőrét, válluk száz nyomor keresztjét cipelte sorban s karjukban megroppant a fölös erő még. Két stájer ló patája verte föl a csendet, pofájukból kövéren dőlt a nyál, szemük nyugodt volt s oly elégedett, hogy az ember a szecskét is irigyelte már. (1933) DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA VILÉM ZÁVADA Bányászok Mint vadászok a kövek erdejében, úgy hallgatják a bányászok a mélyben: laza tömbök mocorognak, támfák ropognak, víz csobban a válaszfalon túl, elfojtott huzatra a csönd elindul, szenes ütőereken a kezük, s az egész aknát hallhatják-tapinthatják, fejtőkalapáccsal, bányaekékkel, hódítókként bánnak a szénnel, és fönn a kokszolóban a fekete zúzalék lángba robban, szivárvány színözönével. Azért vannak ezek az éji lángok, hogy a fagy ne gyötörje, ne borítsa sötétbe a világot. De munkába vesszük mi is napos teléreinket: szivünk, agyunk bányamélyeit, kőfejtéseit, fáradhatatlan. Akkor lesz ez a föld valóban jó szagú, világos és meleg, ha minden szívből felbukkan a kincs, vagy kiárad a láva — s akkor talán a legtündöklőbb éjszaka borul Kladnóra, Ostravára TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSA 15
